Vihar előtti csönd
Ha van két, látszatra egymástól nagyon különböző intézmény, az a múzeum és a bank. Annyira azonban nem is állnak messze egymástól, mint gondolnánk. Amikor az olyan nagy alkotmányokra gondolunk, mint a mi Szépművészetink vagy a bécsi Kunsthistorisches Museum, nyugodtan odaképzelhetjük melléjük a körúti, tekintélyes, klasszikus – erős páncélszekrényekkel rendelkező – banképületeket.
Valamikor egy tőről fakadtak…
A működtetésükben sincs jelentős eltérés: igazgatótanácsok, befektetési vagy cenzúrabizottságok, tanácsadók, jogászok és könyvvizsgálók – értékelők mindenütt. Megjelenésük látványos azonossága is jellemző: távolságtartó elegancia, nemes és drága anyagok, pompa, csönd, pénz/érték. A kincsek tárai és őrzői. Olyanok, amelyekből a náluk letett, nyilvántartásba vett és tárolt tárgyak csak körülményes eljárások bonyolult szabályait betartva kerülhetnek ki ideiglenesen vagy akár véglegesen.
De menjünk tovább az összevetésben. A hasonlóságok ott is működnek, hogy a múzeum és a bank egyaránt valamilyen módon a számvitel szabályai szerint elért értéknövekményről is szól. A banknál ez egyértelmű: pénzzel dolgozik, abból él, abból akar egyre többet, profitorientált vállalkozásként abból tartja fenn magát. Befektetései között a képző- és iparművészeti alkotások is megtalálhatók. Mindenből a ráfordított összegnél többet kell kihozni – ez a lényeg.
A múzeumnak, hagyományos formájában – az ICOM által megszülendő új meghatározás még nem áll rendelkezésünkre – nem alapvető célja a vállalkozás és a bevételszerzés, de szükségszerűnek és egyben kényszerűnek mondható gazdálkodása az egyre szűkülő támogatások idején az önfenntartás fontos része, és egyben mutatója annak, hogy miként teljesít az adott kulturális tér változó kínálatában és preferenciái közepette. A múzeumoknak, ha kevés vagy nem elég is a pénzük, vannak értékes, és idővel – a piac felől nézve szintén – egyre értékesebbé váló gyűjteményei. Olyan tárgyakkal, amelyekre sokan vágynak.
Hiába? Nem annyira biztos az.
A szabályalkotók eddig nagyjából egységesek voltak: az ICOM és a lényegében kamarai jogosultságokkal (például büntetés kiszabása) bíró amerikai szervezet, az Association of Art Museum Directors (AAMD) irányadó regulái szigorúak és közösek: a gyűjtemények közcélúak, nyitottak, védendők. Múzeumi tulajdon elidegenítése csak erősen szabályozott körülmények között végezhető, elsődlegesen a gyűjtemény megújítása céljából.
Vannak tehát tiszta szabályok, és előfordul, hogy azokat felforgató helyzet áll elő. Mint most, a világjárvány idején, amikor nincs elegendő pénz a működésre, a szerzeményezésre, a napi betevőre. Az intézmény megmentésére. Mit tehetnek ilyenkor múzeumok és (köz)gyűjtemények, amikor fenntartóik nem akarják, és nem is tudják pótolni az elmaradt látogatók miatt kiesett, nem jelentéktelennek látszó bevételt? Mit lehet tenni, ha a Covid-zár miatt a belépőkből, merchandise-ból, jogokból származó összegek az átlagos években megszerzettnek ötödét-tizedét, ha elérik?
A múzeumok is rákényszerülnek – a legpőrébb gazdasági okokból, és nem kurátori elhatározás vagy új gyűjtési filozófia okán –, hogy megváljanak tárgyaiktól. „Banki” üzemmódba kapcsolnak. Az ICOM etikai kódexének fogalommeghatározása szerint „bevételszerző tevékenységbe” kezdenek. Azon belül is: kereskedésbe. Más szóval: eladnak. A kódex szerint: „selejteznek”. Jogi nyelven: „kivezetik” a gyűjteményből az adott, máshoz kerülő tárgyat (deaccessioning). Mint gondos gazdák, a nem feltétlenül szükségestől szabadulnának meg. Vagy rögtön a legértékesebbtől, ahogy a londoni Royal Academy of Arts tervezi: 150 munkatársa megmentésére eladná Michelangelo Taddei Tondóját (1504–1506), az egyetlen brit múzeumban található márványszobrot a reneszánsz mestertől. Óriási fejlesztés után tízmillió fontnál nagyobb mínuszban van az akadémia; a tervezett egyszeri bevétel a százmillió fontot súrolhatja. A mű meg esetleg így hosszú időre eltűnik a nyilvánosság elől.
A tét a legtöbb esetben a megmaradás, a dolgozók fizetésének biztosítása. A túlélés a cél, és ez új szabályokat, új megközelítést igényel. Vagy a már beváltakat kell újra elővenni.
Az Egyesült Államokban, a magánmúzeumok világában a „deaccessioning” bevett és gyakran alkalmazott megoldás a pénzügyi gondok megoldására, illetve az új vételek finanszírozására (acquisition fund). Az előbbire a közelmúltból emlékezetes kísérlet a Brandeis University 2009-es elhatározása a Rose Art Museum bezárásáról és a teljes gyűjtemény eladásáról, amely azután, szerencsére, mégsem valósult meg. Az utóbbira számtalan esetet lehet felsorolni. Számomra izgalmasnak tűnt a Miami Beachen található Bass Museum anyaga: 2017-ben árverésen kelt el tőlük a Komar és Melamid páros nagy, négyrészes munkája, a The Lemon (1985–1986).
Mindenesetre ami sokáig lenézést és nemegyszer megtorló intézkedéseket váltott ki, mára az AAMD 2022. április 10-ig érvényes „átmeneti szabálya” alapján új norma lett: az eladás bevétele a napi kiadások fedezésére is fordítható, ha a felhasználás szabályait „Direct Care” fedőnév alatt belső szabályzatba foglalják. A San Franciscó-i MoMA szinte azonnal el is készítette és közszemlére tette a sajátját (www.sfmoma.org/deaccession-policy-and-procedures/), benne fennkölt-szabatosan megfogalmazva ott szerepel a lényeg: a személyi költségek fedezése. A Brooklyn Museum is azonnal élt a lehetőséggel: az idősebb Lucas Cranach Lucretia című (1526–1537) festményét 11 társával együtt a Christie’s kezére adta, hogy a befolyt pénzből ugyanazokat a költséghelyeket finanszírozza, mint nyugati parti társa. Az IMA (Indianapolis Museum of Art) augusztusban majdnem ezer tárgyat szelektált ki a gyűjteményéből, és Tàpies, de Stäel, Poons és Portocarrero képei azonnal utat is találtak – szintén a Christie’shez.
Végeredményben önfelszámolás ez, akárhogyan ideologizáljuk is a történteket.
Mások előreláthatóan azt fogják kihasználni, hogy az AAMD iránymutatása alapján az egy adományozó által juttatott műtárgy értékesítéséből származó summát – ha nem tiltja az ajándékozási okirat – teljes egészében az általános működési költségekre lehet fordítani.
A művészetiparban új finanszírozási és világrend alakulhat ki, amely a múzeumi eladásokra is épül. Mondhatnánk legényesen: az európaitól távol áll az amerikai modell, amelyben mindig szabadabban kezelték a művészeti árut, ahol nincs központi irányítás, az egyéni érdek befolyása erősen érvényesül – különösen, ha vagyon áll az ember mögött.
Mi a helyzet nálunk? Csend van, talán vihar előtti.
Nem olyan távoli múltunk csöndesen elült eseményei, a Művészeti Alap gyűjteményének eltüntetése, a köztulajdonban levő műtárgyaknak helyet adó állami vállalatok/intézmények felszámolása/eladása utáni szétszóródása azonban nyomasztó példa – hogy 1944–1945-re vissza se nézzünk.
A levegőben ott a várakozás: még semmi sem dőlt el, az új jog nem született meg.
A jelentősebb nem közgyűjtemények piacra kerülése szinte elkerülhetetlennek látszik. Ha nem azonnal, mert még túl friss az ügy, de az MNB-Ingatlan Kft. által birtokolt művek egy részének eladását egyáltalán nem zárom ki. Akár úgy is, amerikai módra, hogy közvetve a múzeumok fennmaradását segítik. Az FKSE (Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület) nehéz helyzete régóta téma, és a mostani körülmények között fel sem tűnne a kollekciójuk önfenntartás céljából történő értékesítése.
De bármilyen sötéten látunk is, egy magyar közgyűjtemény esetében azért elképzelhetetlennek tartjuk, hogy az alapleltárában szereplő (mű)tárgy más tulajdonába kerülhessen. (A „használatba adás” már most is működik.) Megszoktuk: a múzeum állami tulajdon, a benne őrzött alkotások az államé, közösségünké. Ezt erősítik a múzeumi és a kulturális örökségről szóló törvényeink is, amelyek szerint a múzeumban levő tárgyak védettek és korlátozottan forgalomképesek, elidegenítésük kizárólag a miniszter döntése, engedélye alapján lehetséges. Vagyis kulturális örökségünk esetleges megcsonkításáról egyetlen ember dönthet. Az ő joga kizárólagos és korlátozhatatlan (egyelőre), ha értékekről, műtárgyakról, a „deaccessioning” selejtezésbe és törlési engedélybe burkolt elrendeléséről van szó. A múzeumoknak javaslattételi joguk van, amikor revízió alá veszik a gyűjteményüket, és kijelölnek selejtezendő/törlendő alkotásokat.
Arra azonban nincs semmilyen szabály, eljárás vagy módszer, miként lehet vagy kell a miniszter által megjelölt – vagy a duplumok között szereplő – tárgyakat értékesíteni. Az árverés vagy a közvetlen eladás között lehet választani, az utóbbi átláthatatlansága miatt eléggé visszatetsző. Az aukció nem hoz feltétlenül magasabb árat, de mindenki versenybe szállhat.
Ahhoz, hogy a kiszáradt kulturális területen a „nemszeretem” mintaadó amerikaiakat követve a külső források bevonása megtörténhessen, a jogszabályi környezetet is módosítani kell. A jelen szabályok is nyújtanak azért bizonyos lehetőségeket. Ötletet nem szeretnék adni, de múzeum megszüntetése esetén a 376/2017. (XII. 11.) Korm. rendeletben látszik egy lyuk: elhelyezhető a gyűjtemény másutt is, mint muzeális gyűjteményben, ha az alapító úgy döntene.
A „deaccessioning” jellegű tulajdonszerzésnél – ha lesz ilyen – fel kellene számolni azt az abszurd állapotot, hogy múzeumi alapnyilvántartás kulturális telekkönyvként működjön: amíg nem törölték a tételt, addig – a mostani rendelkezések szerint – a múzeum a mű tulajdonosa, miközben az adásvétel írásban megtörtént, ahogy a fizetés és talán még a fizikai átadás is.
A tervezett és folyamatos „deaccessioning” lenne a jövő? Nem Kasszandraként, inkább realistán – figyelemmel az államadósság meredek ívű növekedésére és a kultúrát sújtó forráscsökkenést prognosztizáló véleményekre, valamint az ezekkel együtt lazuló múzeumi kötöttségekre – gondolom: lehet ez is.
Feltételezhető, hogy ha történne valami, a modern/kortárs művészettel kezdődne a folyamat („esélyes” lehet például a váci Tragor Ignác Múzeum kollekciója), amely folyamatos raktározási gondokat okoz (és ez egyezik az ICOM előírásaiban foglaltakkal is).
A történelem számtalanszor bizonyította, hogy nincs olyan hely, legyen az a változó jog által legjobban védett vagy a legbiztonságosabbnak hitt banki széf, amelyet az ember ne tudna megtalálni, felnyitni, megdézsmálni, ha a szükség ráviszi. Most hát akkor a múzeumokon a sor?
Gyárfás Péter
Megjelent a Műértő 2020. november-december-2021. januári lapszámában
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
