Tetszett a cikk?

Arra biztosan elég, hogy egy olyan magas hőfokon égő/élő művész, mint amilyen Hajas Tibor, légüres térbe kerüljön és primer hatását tekintve érdektelenné váljon. Ahhoz viszont nem elég hosszú, hogy az életművet tágabb kritikai kontextusban értékelni lehessen...

Hajas Tibor: Húsfestmény III, 1978.,
16 darab 18x24 cm-es fotó,
90x110 cm-es fatáblán
Zavarban vagyok - talán így tudnám legrövidebben jellemezni, miként is érzem magam Hajas Tibor Kényszerleszállás című retrospektív tárlatának megnyitója óta. Zavaromnak számtalan oka van, személyes éppen úgy, mint szakmai; a legfontosabbakat próbálom most sorra venni.

Az első ok - kérdésként megfogalmazva - így szól: mi a célja a Ludwig Múzeumnak e kiállítás megrendezésével? A válasz viszonylag könnyen adódik: mivel ezen a nyáron lesz negyedszázada annak, hogy Hajas autóbalesetben meghalt, egy retrospektív tárlat (az MTA Művészettörténeti Intézete által kiadott Képkorbácsolás című fotókötettel és az Enciklopédia Kiadónál megjelent Szövegekkel együtt) méltó megemlékezés a hetvenes évek progresszív magyar művészetének egyik kulcsfigurájára.

Igen ám, csakhogy huszonöt év ugyan hosszú idő, de nem biztos, hogy elég hosszú. Arra biztosan elég, hogy egy olyan magas hőfokon égő/élő művész, mint amilyen Hajas Tibor a műveiből és a beszámolókból ítélve lehetett, légüres térbe kerüljön és primer hatását tekintve érdektelenné váljon; ahhoz viszont nem elég hosszú, hogy az életművet -- a személyes emlékekre is kritikusan reflektálva -- tágabb kritikai kontextusban értékelni lehessen. Tanulságos e tekintetben a katalógus bevezető tanulmánya, amelyet a kiállítás rendezője, dr. Baksa-Soós Vera írt. Ennek sokatmondó, a kiállítás diskurzusát meghatározó, de arról legalábbis tanúskodó első mondata így hangzik: „Az élet és halál szigorúan megvont mezsgyéjén szorongó, ugyanakkor posztját heroikusan vállaló… személyiség volt Hajas Tibor, vagy, ahogy én anno megismertem, BIKI.” Ez a viszony -- a művésszel való ismeretség hangsúlyozása, Hajas heroikus művésztudatának reflektálatlan elfogadása, a Hajas-mítosz fenntartása -- az 1987-ben Székesfehérvárott megrendezett első emlékkiállítás idején még működött: még eleven volt Hajas emléke, és a művészeti közeg sem változott meg számottevően, így azt a bemutatót csak megrendülten lehetett végignézni. Az 1997-es Ernst múzeumbeli második emlékkiállítás idejére azonban ez a vonatkozás már kiüresedett, és a bemutatót a bizonytalanság érzése kísérte -- csak ennyi? miért fontos ez ma? --; igaz, ezt akkor még a tárlat meglehetősen méltatlan körülményeinek számlájára lehetett írni. Hajas tablói ugyanis lehangoló látványt nyújtottak a koszos fehér falakon, és ez szinte áthidalhatatlan távolságot teremtett néző és mű között: nehéz volt másként látni a munkákat, mint a hetvenes évek dokumentumait. Mára a katalógus bevezetője által megjelenített reláció legfeljebb arra alkalmas, hogy anyagot szolgáltasson a budapesti avantgárd oral historyja számára, arra azonban nem, hogy a Hajas-életművet megfelelőképpen bemutassa.

Mi tehát a Ludwig Múzeum célja e kiállítás megrendezésével? Ha az, hogy emléket állítson, hogy megidézze az egykori izzást, akkor túl sok mindent mutat be. E célra alkalmasabb volna egy kis meditációs terem néhány főművel, mondjuk a Húsfestmény II-vel, a Felületkínzásokkal, a Sminkvázlatokkal, amelyeket testközelből lehetne szemlélni, miközben a háttérben szólhatna Szemző Tibor székesfehérvári megnyitóra írt műve, néha felhangzana az Érintés című rádióperformansz, és egy diasorozat dokumentálná Hajas performanszait.

Ha azonban az volt a cél, hogy egy valóban retrospektív -- azaz visszatekintő, az életmű minden részletét számba vevő és értékelő -- kiállítás jöjjön létre, márpedig a tárlat mérete erre utal, akkor ennek ellentmond néhány zavaró mozzanat. Legelsősorban is az, hogy hiányzik az a művészettörténeti és műkritikai munka, amely megteremti az életmű mai közegét: értelmezi és értékeli a műveket, elemzi Hajas művészszerepét, ennek viszonyát a hatvanas--hetvenes évek magyar és nem magyar művészeti, társadalmi és kulturális valóságához, megmutatja e szerep mai helyzetét. E kiállítás alapján úgy tűnhet, hogy Hajas olyan önpusztító zseni, aki csak nagy műveket alkotott, minden szövege, objektje és grafikája, minden performansza, minden akciófotója, tablója, filmje és videója ugyanazt a minőséget képviseli. Vagyis hogy a Húsfestmény II (Tájkép) és a Kontinentális reggeli (ezek a katalógusban egymás mellett szerepelnek) egyformán fontos alkotások. Ez természetesen nonszensz, hiszen nem is ugyanazon a módon művek; ám a kiállítás alapján akár ezt is gondolhatná egy kevésbé tájékozott látogató. Mint ahogy azt is, hogy egyes fotóobjektjei -- a Pótlások-sorozat darabjai -- lightbox (világítódoboz) változatban is fennmaradtak. Világos, és ha valaki elolvassa a képaláírást, esetleg utánanéz a katalógusban, akkor ki is derül, hogy ezek 2005-ös installációk, ám az eredeti művek között szerepeltetni őket mégis aggályos.

A kiállítás legkínosabb eleme a katalógus. Ebben Baksa-Soós említett bevezetője mellett rövidített változatban olvasható Dékei Krisztina eredetileg 1999-ben megjelent tanulmánya. Ezt minden kiválósága ellenére hiba volt itt újraközölni. Egyrészt azért, mert Hajas életművét a szövegei felől vizsgálja, és ez mégiscsak egy kiállítás; másrészt azért, mert az életmű értékeléséhez nem elég Hajas magáról alkotott művész(et)felfogásának a szövegek elemzésén keresztül történő felmutatása. Mindez azonban csak kihagyott lehetőség -- a katalógusban szereplő „reprodukciók” némelyike azonban már rombolás. Túl azon, hogy némelyik kép minősége elképesztően rossz (például a tárlat címét is adó Kényszerleszállás), egész egyszerűen fel nem foghatom, ki hagyhatta jóvá a Húsfestmény I felső sorának lila és piszkos rózsaszín árnyalatú kinyomtatását vagy a Kényszerleszállás jobb alsó fényképeinek önállóan és más rendben való megjelenítését. Egyáltalán nincs ellenemre jelentős művek vizuális remixelése, de hogy ez a képi megjelenésével kapcsolatban totális kontrollt megvalósító Hajassal éppen saját katalógusában történjék, az nemcsak szomorú, de alapvető átgondolatlanságról árulkodik. Miként a kiállítás egésze. (Megtekinthető szeptember 4-ig.)

Horányi Attila

(Műértő, 2005. július-augusztus)

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
Műértő

Hol a kockázat mostanában?

Rekordszámú - hetven! - országnak van idén „pavilonja” a Giardiniban és városszerte, és számomra rekordszámúak a csalódások is. Néhány példa: az amúgy atomerős német festészetet ismerve Thomas Scheibitz érthetetlen választás, akárcsak az amúgy remek belga felhozatalból idekerült installációblöff. A cseh és szlovák pavilon félkész káosz képét mutatja, a román modorosan üres...

Szén-monoxid-mérgezés gyanújával került kórházba egy dunaharaszti család

Szén-monoxid-mérgezés gyanújával került kórházba egy dunaharaszti család

Álprofilokkal csalt ki tízmilliókat Facebookon egy férfi

Álprofilokkal csalt ki tízmilliókat Facebookon egy férfi

Tompa Andrea és Bodor Ádám is Baumgarten-emlékdíjat kap

Tompa Andrea és Bodor Ádám is Baumgarten-emlékdíjat kap