Megdőlt a Titanic elsüllyedését magyarázó egyik elmélet
Nem volt rekordmennyiségű jéghegy az Atlanti-óceánban a Titanic katasztrófájának évében, az elmúlt években sokkal több bukkant fel belőlük - állapították meg a brit Sheffieldi Egyetem tudósai. A kutatás az óceánjáró elsüllyedését magyarázó egyik legszilárdabb elméletet döntötte meg.
A Sheffieldi Egyetem tudósai megvizsgálták a jéghegyek gyakoriságát az 1912-es évtől kezdve, amikor az elsüllyeszthetetlennek tartott utasszállító jéghegynek ütközött, majd a vízbe veszett. A tudósok adatai alapján a jéghegyveszély ma sokkal nagyobb.
A tanulmány a Titanic 1912. április 12-i southamptoni kihajózásának 102. évfordulója alkalmából jelent meg a Weather című szaklapban. A hatalmas hajó április 15. hajnalán süllyedt el, fedélzetén 2200 utassal. Csupán hétszázan menekültek meg.
A kutatók megvizsgálták a jégtömbök mozgásáról egy évszázad alatt rögzített adatokat. Nyolc olyan év volt 1991 és 2000 között, amikor több mint 700 jéghegyet láttak, és öt olyan év is akadt ebben az időszakban, amikor az 1912-ben regisztrált mennyiségnél többről találtak adatot – közölte Grant Bigg, a tanulmány szerzője.
A sarki jég olvadása a jövőben növelni fogja a hajókra leselkedő jéghegyveszélyt, noha a mai óceánjárók a Titanichoz képest sokkal modernebb eszközökkel rendelkeznek a baleset megelőzésére – figyelmeztettek a kutatók.
A Titanic tragédiáját illetően a korabeli sajtójelentések, majd a vizsgálat megállapításai is már a kezdetektől fogva azt az elméletet támasztották alá, hogy azon a tavaszon az észak-atlanti térségben szokatlanul rossz volt a jéghelyzet és kivételesen sok volt a jéghegy.
A New York Times a hajó elsüllyedése után nem sokkal amerikai illetékeseket idézve azt írta, hogy a tél "hatalmas jéghegyeket produkált a térségben".
Amerikai tudósok két éve azt mutatták ki, hogy a Föld közelsége a Holdhoz és a Naphoz olyan árapályjelenséget eredményezett, amely megmagyarázhatja, miért került jégtáblák közé és ütközött jéghegynek a hajó.
A San Marcos Texasi Állami Egyetem és a Sky and Telescope folyóirat kutatói szerint a tragédia előzményei az 1911 decembere és 1912 januárjára közötti időszakra vezethetők vissza, amikor a Hold közelebb került a Földhöz, mint az azt megelőző 1400 év során bármikor.
Ez a rekordközelség rendkívüli mértékben fokozta a közeli égitestek egymásra gyakorolt tömegvonzása által kiváltott árapályjelenséget. A szélsőséges árapályjelenség Kanada labradori és új-fundlandi partjainál hatalmas jéghegyeket szakított le, amelyek a tengeri áramlatokkal délre vándoroltak.
A jéghegyek az elképzelés szerint csaknem három hónappal később elérték a transzatlanti hajózási útvonalakat, és a Titanic teljes sebességgel belerohant az egyikükbe.
