A lipótvárosi projekt helyszíne. Közel az ország házához © Google Earth

Mivel a négyes metró lassan beírja magát a soha meg nem valósuló fővárosi építészeti projektek vastag fekete könyvébe, a hvg.hu úgy határozott, belelapoz a meg nem épült és félbehagyott Budapest krónikájába, és becses olvasói elé tárja annak tartalmát. Hogy meg ne ártson, csak porciózva adagoljuk. Ímhol az első rész.

A magyarországi zsidóság egyenlősítése (1867. évi emancipációja), köz- és magánjogi egyenjogúsítása után kinyílt a tér a fővárosi zsidóság előtt. A „ki a gettóból” jelszava nyomán egyre másra épültek a pompásabbnál pompásabb zsidó közösségi épületek, amelyek már nem házak közé bezárva, hanem a köz számára is megmutatkozva, önmagukat büszkén vállalva a zsidó vallás (és „népelem”) erejét jelenítették meg. Ahogy A zsidó Budapest című könyv szerzői fogalmaznak: „A látható zsidó Pest (…) a zsidó intézményeket jelentette.” A példátlan gazdasági fellendülés, a fővárosi gründerzeit, a város arculatát – minden csapás és zsiványság ellenére – máig meghatározó építkezések mögött sokszor gazdag magánszemélyek, zsidó polgárok közcélú adományai álltak. Így épült meg például a leány- és fiúárvaház, a tanoncotthon, a Szabolcs utcai Zsidó Kórház, az Aggok Háza vagy éppen Lajta (Leitersdorfer) Béla lenyűgöző tervei alapján a Vakok Intézete.

A hitélet központjának számító zsinagógák is gombamód szaporodtak. A kiegyezést és a magyar zsidóság három (neológ, ortodox, status quo ante) részre szakadását (1868–71) követően épült meg a például a bécsi Otto Wagner tervei alapján a Rumbach Sebestyén utcai status quo ante és Löfflerék tervei szerint a Kazinczy utcai ortodox zsinagóga. De a dualizmus idején húzták fel még a Dessewffy, a Vasvári Pál, a Hegedűs Gyula vagy a Cserkesz utcai, illetve a Frankel Leó, a Dózsa Görgy úti zsinagógákat is.

Foerk és Schömer első terve. A jelige: "Alef" © Budapesti Negyed

Minden magyarországinál, még az 1859-ben átadott Dohány utcai zsinagógánál is nagyobb lett volna a lipótvárosi, és nem csak méretével, de elhelyezésével is kitűnt volna a korszak többi „zsidó temploma” közül. (A hagyomány szerint a Templom [hékhal] elnevezés csak a Salamon által épített első és a Nagy Heródes építette, majd a rómaiak lerombolta [i. sz. 70] második jeruzsálemi templomot illetné meg.) Az V. kerületbe, a Szalay, a Szemere, a Markó és a Koháry (ma Nagy Ignác) utcák által határolt, szinte szabályos négyzet alakú területre megálmodott „templom” (a kortársak ugyanis nem sokat adva a hagyományra, így emlegették) kezdetektől fogva szabadon, önmagában állónak tervezték. A kerületnek ez a része a Parlament építése és az egykori óriás, az Újépület (Neugebäude) lebontása következtében akkoriban igen szellős volt, alig volt beépítve.

A Pesti Izraelita Hitközség a büszke és magas épületet nem a közeli Országházzal vagy a Bazilikával konkuráltatta volna, hanem a zsidó vallás egyenrangúságát akarta kifejezni a grandiózus építménnyel. És szándéka egybeesett az akkori politikai elitével. Így viszonylag egyszerűen jutottak hozzá előbb 1899-ben két, majd néhány év múlva hat telekhez. Érdekesség, hogy első telekjuttatás célja még iskolaépítés volt, amit aztán a hitközségi elöljárók 1893-ban indítványoztak templomépítésre változtatni. Budapest székesfőváros Tanácsa és az állam bele is ment – azért volt kikötésük: az iskolának is meg kell épülnie. Ami meg is történt, 1896-ra megépült a Wesselényi és a Kertész utca sarkán az elemi és a polgári fiúiskola.

Gábor Eszter kiváló tanulmányából az is kiderül, hogy akkoriban ugyan már volt két monumentális zsinagóga a fővárosban (a „Dohány” meg a „Rombach” [így!]), de azok egyike sem foglalt el méltó helyet a főváros középületei között, és egyiket sem találták külső arányaival is hatásosan monumentális alkotásnak. (A Dohány utcai zsinagóga nem hasonlított a mai formájára, épületek vették körül, és sem a Hősök temploma, sem a múzeum, sem a Goldmark-terem nem épült meg még.) A hitközség legalább 1800–1800 férfi és nő befogadására alkalmas templomot akart.

A telektömb mai környezetében. Szellősebbre gondoltak © Google Earth

Az ingyenes – mintegy 600 ezer forint értékű – telek átengedésének feltételéül szabta a főváros azt is, hogy a templomnak nyolc éven belül el kell készülni. A építészeti tervpályázatot végül csak 1898-ban írták ki, és megszabták, hogy az építés összköltsége nem haladhatja meg az egymillió forintot, azaz a kétmillió aranykoronát. Mint ahogyan akkoriban is szokásban volt, igencsak alulkalibrálták a várható valós költségeket. A büdzsé bár igen derekasnak tetszik, hiszem három aranykorona volt egy közepes bérű tisztviselő napi keresete, de az igényekhez képest meglehetősen spórolósra fogták. Összehasonlításképpen: igaz ugyan például, hogy az 1926-ban átadott Corvin Áruház megépítése kétmillió aranykoronát kóstált, de például a kor leghatalmasabb beruházásának számító Parlament húsz éven át tartó építkezése a tervezett 18,5 millió korona helyett a 38 millió koronába került. A hitközségiek takarékosságát mi sem jelzi jobban, hogy a zsidó gimnázium (amiben ma a Radnóti gimnázium található) építésének egyedül az elindítása megközelíthette a két-hárommillió aranykoronát is, a leányiskolai szárny megnyitásához például Gomperz Róza egymillió koronás hagyatéka édeskevés volt, úgy hogy az első világháború után a Pesti Izraelita Hitközség öt és félmillió pengős angol kölcsönéből is le kellett csípni a ház befejezéséhez. (A teljes gimnázium összköltsége a módosítások és a pereskedések miatt gyakorlatilag máig megsaccolhatatlan.)

A bírósági épülettömb. Mai állapot © Stiller Ákos

A tervpályázat szabályai példaadóak voltak. A pályaművek jeligések voltak, s nemzetközi zsűri döntött, amelyben túlnyomó többségben voltak a mérnökök, a tervek elkészítéséhez kilenc hónap állt rendelkezésre, amit persze utóbb három hónappal megtoldottak. A beérkezett 23 pályaművet kevesebb, mint egy hónap alatt bírálta el a Kohner Zsigmond hitközségi elnök vezette testület.

Különösen figyelemreméltó, hogy a panamák aranykorában a zsűrit a korrupció gyanújával nem illették. „Mondják, hogy egy bécsi szakértő [Karl König, a bécsi taborgassei zsinagóga építésze] úgy nyilatkozott, hogy a protekció ekkora rohamáról, minőt itt tapasztalt, még fogalma sem volt; látszik, hogy az illető keveset fordult meg Magyarországon, nem ismeri a genius locit, a »nemzeti szellemet«. […] dicsőség illeti meg a bíráló bizottságot, mert akiket jutalmazott, mind fiatal emberek jóformán kezdők, kik nem protekcióval, hanem kiváló tehetségükkel, leleményességükkel, művészi gondosságukkal vesztegették meg a bizottságot. Izraelita polgártársainkat bizony irigyeljük. Mi rendeletekkel védekezünk a protekció ellen; ők minden rendelet nélkül, előkelően, szó nélkül kiküszöbölték. Csak méltóztassák így járni el az ügy további folyamában is!” – emel kalapot az ellenzéki Budapesti Hírlap.

A pályázók nagy része zsidó vallású volt, de az első díjasok éppenséggel keresztények voltak. Egészen elképesztő a díjazottak életkora is, jószerivel mindannyian pályakezdőnek számítottak 1899-ben a bírálat idején! A hatezer koronás első díjat kiérdemlő Foerk Ernő és Schömer Ferenc 31, illetve 21 éves, a négyezer koronás második Bálint Zoltán és Jámbor Lajos 28, illetve 30, míg a háromezer koronás harmadik Lajta 26 évesként részesült elismerésben. (Szegő Dóra és Szegő György szerint Baumhorn Lipót is harmadik díjat kapott, ő a többiekhez képest matuzsálemnek számít a maga 39 életévével.) A pályázaton tűnt fel még a 22 éves Vágó József is, aki a magyar századelő meghatározó építésze lett, és akit zsidó származása és 1919-es szerepe miatt a harmincas években nem vettek fel a mérnöki kamarába, és nem volt jogosult az építész cím használatára, ezért a telefonkönyvben így szerepelt: Vágó József magánzó, a genfi Népszövetségi Palota tervezője.

Foerkék első terve és a mai állapot. Mögöttem az utódom © Stiller Ákos

Az akkoriban alkalmazott szabályok szerint csak a díjazott pályamunkákat hozták nyilvánosságra, már a megdicsértektől is hozzájárulást kértek a publikáláshoz, az eredménytelen pályázók pedig visszakapták a teljes dokumentációt, s ők maguk dönthettek a terveik nyilvánosságáról. Így szűk egy évtizede a 23 közül mindössze tíznek valamilyen fokú dokumentációját sikerült Gábor Eszternek feldolgozni. (Csak a tanulmány leadása után bukkant rá a tizenegyedik pályázó, a rotterdami Henri Evers terveire.) Az ismert tervek egy kivételével mindegyike centrális elrendezésű volt, és nagy részük kupolával képzelte el az épületet. Az első díjas volt a legnagyobb kupolájú, és a zsinagóga hetven méter magas lett volna, tehát a mostani fővárosi szabályoknak nem felelt volna meg. Ahogy persze az Országház, illetve a Szent István Bazilika sem a maga 96–96 méteres magasságával.

Foerk második terve. Spórolósabb változat © Budapesti Negyed

Bár a döntést követően elsősorban esztétikai és dogmatikai kritika zúdult a díjazottakra, nem emiatt nem épült meg a templom. Gábor Eszter kutatása szerint még 1899-ben lezajlott kornak megfelelően a második, szűkített pályázat, amelyre már csak hat tervezőt kértek fel, akik nyolc tervezetet adtak be. De az elsőtől eltérő összetételű zsűri – amelynek tagja volt a Reichstag építésze, Paul Wallot – sem tudott dönteni, a pályaművek alapján világos volt ugyanis, hogy lehetetlen belül maradni a hitközség által megszabott szűkös büdzsén. Pedig a legjobb esélyekkel induló Foerk ötezerről háromezerre csökkentette a zsinagóga alapterületét, és a kupola is negyvenméteresre zsugorodott volna. 1902-ben már nyilvánvaló volt, hogy az 1903. március 7-iki határidő tarthatatlan, ezért a hitközség újabb haladékot kért a fővárostól, amit meg is kapott. 1906. március 6. lett a „végső” dátum, a verdikt szerint, ha nem lesz zsinagóga, úgy a telek visszaszáll a fővárosra. Amit persze a hatóság újabb két évvel meghosszabbított, hogy aztán 1907-ben Weinmann Fülöp, a hitközség elnöke kijelentse: „az egész terv elejtendő”, mert „nagy szükséglet egy nagy templomra a Lipótvárosban fenn nem forog, a fenntartási költségek pedig nagyon súlyosan nehezednek rá hitközségre”. A vita már csak arról folyt, hogy építsenek-e egy kisebb templomot a Balaton utcában, illetve hogyan cseréljék át más telkekre az V. kerületi tömböt. A főváros végül 1909. november 3-án a lipótvárosi tömb területének harmadát (763 négyszögölt) adta át a hitközségnek a Dohány utcai zsinagóga szomszédságából. Az V. kerületi telekre pedig felépítették a Budapesti Központi Járásbíróság épületét.

Nem tanulság nélkül való, hogy tizenhat év brusztolás után a hitközség lemondott a lipótvárosi zsinagóga presztízsberuházásáról. Ami valójában mindig is felesleges volt, hisz bár a fővárosi – különösen a pesti – zsidóság létszáma a forradalmak időszakáig egyenletesen nőtt, 1900-ban 166, 1910-ben 204 ezer fő körül alakult, addig az V. kerületben húszezer alatt volt, és jelentősen elmaradt a VI., a VII. és a VIII. kerületi diaszpóra népességétől. Ráadásul Lipótváros gazdag polgárai egyre inkább elfordultak a vallástól, s csak ünnepek idején jártak templomba. Az V. kerületi tömb fejében kapott ingatlan pedig lehetővé tette, hogy a harmincas évekre egy Európában egyedülálló pompájú hitéleti és kulturális központ alakulhasson ki a Dohány utcai zsinagóga körül.

Ugyan a lipótvárosi a legismertebb abortált zsinagógaterv, zárásképpen meg kell emlékezni Kozma Lajos a kelenföldi Váli utcába tervezett eredeti szemléletű, fenségesen puritán épületegyütteséről, amelyben iskola és templom mellett bérház is kapott volna helyet. Ám a modernista épület nyilvánvaló erényei ellenére sem nyert, hanem egy hagyományos megoldást hoztak ki győztesnek az egyes forrásokban 1928-as, másutt 1929-es pályázaton. Persze aztán az sem épült meg.

Zádori Zsolt

Felhasznált irodalom:
Gábor Eszter: A lipótvárosi zsinagóga pályázata. Budapesti Negyed, 18-19.
Frojimovics Kinga-Komoróczy Géza-Pusztai Viktória-Strbik Andrea: A zsidó Budapest, I-II. Városháza, MTA Judaisztikai Kutatócsoport, Bp., 1995.
Szegő Dóra-Szegő György: Zsinagógák. Városháza, Bp., 2004.
Zsidó lexikon. Szerk. Ujvári Péter. A Zsidó lexikon kiadása, Bp., 1929.