Noha a 36 éves keletnémet építész haláláról azóta már film is készült Határeset címmel, a mai napig nem lehet pontosan tudni, mi is történt azon a végzetes napon. A hivatalos vizsgálat szerint Schultz felesége és hatéves fiuk már átjutott az osztrák oldalra, amikor az építész és a magyar határőr összeverekedett, a dulakodásban elsült a határőr fegyvere, a lövedék szájon találta a férfit. A 2005-ben készült Határeset címben ugyanakkor megszólalt az egykori határőr, azt sugallva, hogy ekkortájt a határon még érvényben volt a tűzparancs, azaz ő a kötelességét teljesítve lőtt a menekülni vágyó Schultzra.

Így nézett ki a híres Vasfüggöny. © Honvedelem.hu

Az áldozat felesége, Gundula – aki fiával együtt Achenben telepedett le és soha nem tért vissza Kelet-Németországba – az eset után megfogadta, soha többé nem beszélnek arról a napról. Az özvegy csak 2005-ben tért vissza újra Magyarországra, hogy szembenézzen emlékeivel. Akkor úgy nyilatkozott, férje haláláért senkit sem hibáztat, a tragédiát az ő cselekedeteik váltották ki.

A keletnémet építész halálával is foglalkozó, a HVG újságírói által írt Falak című könyv emlékeztet rá: a Vasfüggöny több volt, mint elaknásított sávokból, falakból és drótkerítésekből álló határzár, hiszen az igencsak képszerű összetett szóban a "két világrend, a világ kapitalista, illetve szocialista rendszerben működő két fele közti – sokáig feloldhatatlannak tekintett – ellentét feszült". A szót azonban a közhiedelemmel ellentétben nem Churchill használta először híressé vált fultoni beszédében, hanem Hitler propagandaminisztere, Joseph Goebbels, aki egy 1945 februárjában megjelent újságcikkben lényegében megjósolta, hogy a szovjetek – Roosevelt, Churchill és Sztálin megállapodása alapján – amolyan vasfüggönyt fognak húzni az általuk megszállt területek elé. De még ez sem az első előfordulása a szó metaforikus használatának: a vasfüggöny szót ehhez hasonló értelemben legelőször Vaszilij Rozanov orosz filozófus használta egyik művében, az 1910-es évek végén. A vasfüggöny főnév eredetileg a színházi életből származik, ahol annak a fémből készült, leereszthető falnak a neveként használják, amelynek egy esetleges tűzvész tovaterjedésének megakadályozása a célja – olvasható a Falak című könyvben.

Falak

A HVG újságírói a világ számos pontján találkoztak ember építette határfalakkal, és munkájuk során legalább ennyiszer szembesültek láthatatlan falakkal. E kötetben három tucat fallal ismertetik meg az olvasót, városfalaktól birodalmi védfalakon át a ma is épülő ember ember elleni válaszfalakig. Van ezeknek az épített határoknak egy közös vonásuk: egyetlenegy olyan masszív válaszfal sem épült még a történelemben – bármit is tervezett az építtetőjük –, amely idővel le ne omlana. Lapozzon bele a kötetbe!

A magyar–osztrák szakaszon a műszaki zár telepítése után 1949-ben indult a határ térségének elaknásítása, ám 1955-ben – a hruscsovi enyhülés hatására – a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) vezetése úgy döntött, hogy felszedik a robbanószerkezeteket. A munkával 1956 szeptemberére végeztek is, de a forradalom után a kormány úgy döntött, újból lezárja az ország nyugati határát. 1957–63 között több mint egymillió aknát raktak le, és 282 kilométer hosszú, betonoszlopokra erősített kettős drótkerítést telepítettek. Az aknazárat az 1960-as évek közepétől szovjet gyártmányú elektronikus jelzőberendezéssel váltották fel.

A Szovjetunió meggyengülése után az MSZMP 1989 februárjában elhatározta, hogy felszámolja az akadályrendszert. A műszaki zár lebontása májusban kezdődött, így, amikor júniusban Horn Gyula magyar és Alois Mock osztrák külügyminiszter egy-egy hatalmas csípőfogóval ünnepélyesen átvágta a vasfüggönyt, az a valóságban már nem is létezett. A magyar pártvezetés azonban csak hosszas habozás után, 1989. szeptember 11-én döntött amellett, hogy azoknak az NDK-s polgároknak, akik a korábbi hónapokban az Ausztria irányában lehetséges kijutás reményében érkeztek Magyarországra, engedélyezi a távozást Nyugatra a magyar határon át.

A Vasfüggöny utolsó áldozatát, Kurt-Werner Schultzot pár nappal azután ölték meg, hogy a páneurópai piknikre Magyarországon összegyűlt keletnémetek első csoportja szabadon átjuthatott Ausztriába, és húsz nappal azelőtt, hogy Budapest végleg megnyitotta az ország nyugati határait.