Az éjszaka a társadalomtudományok számára még mindig szinte szűz terület, alig-alig kutatták, különösen nálunk nem. Már csak ezért is jelentős esemény, hogy Hammer Ferenc szociológus a Médiakutatóban terjedelmes dolgozatot közöl a magyar szocializmus történetének (1949–1990) éjszakai életéről. Nem a regeneráció vagy az alvás szociológiájáról ír tehát, nem a pihenésről vagy annak a tárgyi kultúrájáról (a Bandi heverőről, a gigantposzterről, a Lánchíd konyakról, a Color Starról, a neonfeliratokról, a presszóvilágról, a gyér közvilágításról, egyebekről) és nem is az éjszakai városi bűnözésről. Az ő témája inkább az, hogy mennyire tekinthető az éjszakai élet a hatalommal szembeni, de legalábbis tőle függetlenedni vágyó populáris nyilvánosságnak.
Megközelítése semmiképpen sem nosztalgikus, hanem analitikus. Levéltári források, interjúk, memoárok segítségével villantja fel, miként is nézett ki a városi éjszakai élet, időről-időre hogyan éledtek újjá naplemente után a szabadság nappal láthatatlan kis körei. Az éjszakai társasági élet ugyanis nem csupán szimpla kikapcsolódás, mondén szórakozás, a nappal megkettőzése, egyben át- és kifordítása, noha az is, persze.Hammer nem kevesebbet állít, minthogy „az éjszakai élet éles neonfénye jól kiemeli a szocializmus állampolgárság fogalmának változó kontúrjait”. A hosszú ötvenes évek után, amikor az új hatalom megpróbálta államosítani a mindennapi életet, az 1960-as évektől kezdve egyre többen tekintették a mindennapi élet formáit tudatos társadalmi cselekvésnek, stratégiának; „a magánszférában folyó társasági életet így többféle módon is közcselekvésnek tekinthetjük” – írja szerzőnk. Élt és virult a privát Magyarország. A társadalom előre sietett, hiszen a rendszerkritikus ellenzék majd csak a ’70-es és ’80-as évek fordulóján eszkábál ebből ellenállási ideológiát (lásd pl. Václav Havel vagy Konrád György „antipolitikus” vagy az autonómiát taglaló írásait), s a „civil társadalom és kezdeményezés” szóhasználata is csak akkortájt jön divatba.
Szilveszter Sztálinvárosban 1950-ben |
A másik passzust Kurt Steffentől veszi át Dieter Haller Etnológia atlasza: „Ha szundít a nagy testvér, a társadalmi lelkiismeret, nagyobb az egyéni szabadság, reálisabbak lesznek a vágyak, az álmok, a virtuális valóság.”
Márpedig éppen efféle „virtuális valóságként”, laboratóriumi szimulációként, az autonóm közösség illúziójaként, „egy demokratikus nyilvánosság imitációjaként” azonosítja Hammer a Kádár-korszak éjszakai életét és annak intézményeit. Aki látta akkoriban a lakótelepek ablakainak tömény sötétjét este 9 után, meg megtapasztalta az éjszakai helyek és házibulik pezsdítő akolmelegét, tudja, mire gondol szerzőnk: az elvárt állampolgár/proletáreszmény megtestesülése, illetve az egyéni szabadságvágy útkeresése közötti mellbevágó különbségre.
És maga a kommunista rendszer is problémaként azonosította ezt az ellentmondást. Éppúgy, ahogy az is állandó fejtörést okozott neki, hogy hogyan maradhatnak vallásosak az öntudatos munkások; vagy hogy hogyan lehetett, hogy leginkább a proletárok közül került ki az „1956-os ellenforradalom csőcseléke”, vagyis a fegyveres harcokban ők vettek leginkább részt, és a nyilvános ellenállás leghosszabb ideig kitartó bázisának számító munkástanácsokban is a gyárak népe szállt szembe legkövetkezetesebben Kádárékkal. A „társadalmi” valóság és a hivatalos ideológia este még messzebb állt egymástól, mint nappal.
A rendszer nyomot hagyott a társasági életen (Oldaltörés)
A népi demokrácia négy évtizede során az éjszakai életnek is kijutott hát a megszállásból, az eltiprásból, az elfojtásból, az elhallgatásból, a megregulázásból. Jó lenne azt mondani, hogy meg se kottyant neki. Ez azonban nem igaz. A rendszer nagyon is nyomát hagyta a társas időtöltésen. A kávéházi világ letarolása, a „vendéglátás államosítása” és belügyi kontrollja, vagy az éjszakai vallási körmenetek betiltása az új rezsim első lépései közé tartoztak. A hatvanas évek eszeveszett szerencsejáték-mániája vagy a presszó intézményének a karrierje is másképp alakul, ha nem létezik a szocializmus. Ahogy biztosan nem dőltek volna százezrek a nagykörúti spontán szilveszterre sem, ha másutt és máskor is részük lehetett volna a szabadság közösen megélt mámorában.
Hammer írásának középpontjában a buli intézménye áll. Jó okkal, hiszen ez a sajátosan kelet-európai jelenség valóban tudós elemzésre méltó. Itt a legnyilvánvalóbb ugyanis, hogy a magánszférában zajló társasági élet az állam által nem kontrollált – noha az állambiztonsági iratokból jól láthatóan nagyon is ellenőrizni vágyott – kvázi demokratikus nyilvánosságot teremtett. „A házibulik és a lakásnyilvánosság egyéb formái, amennyire a találkozás, a befogadás és az elvegyülés struktúrái voltak, […] épp annyira az elkülönülés és a kizárás eseményei is” – figyelmeztet a szociológus.
A tanulmány legerősebb része, amikor a szerző bemutatja, hogyan ritualizálódtak némely házibulik, s hogy a hatalom épp e rítusokat használta apropóként a velük szembeni fellépésre. Felidéz például egy ma ártatlannak tűnő esetet, amikor egy fiatal mérnököt azért ítéltek 1972-ben félévi börtönre, mert otthonában rendszeresen 10–14 fős társaságot fogadott, saját szórakozásukra „klubújságot” készített és verandáján (!) egy gyászkeretes nemzetiszín plakát lógott. A bíróság mindezt „folytatólagosan elkövetett és részben nagyobb nyilvánosság előtt elkövetett izgatásként” minősítette, jól szemléltetve, hol is húzta meg a Kádár-rendszer akkoriban a privát élet határait.
Hiba lenne elhallgatni, hogy Hammer mostani írásával még csak felvette éjjellátó szemüvegét, de egyelőre még nem nézett széjjel vele alaposabban. Voltaképpen természetes is, hogy a kereső pásztázás során eleinte egyes részletek kiemelődnek, míg a nagy (lényeges) tömbök talán észrevétlenül maradnak. Merészen azt feltételezem, mert tudni nem tudom, hogy a kutató nagy vállalkozásának még csak az elején tart, az előmunkálatok mindenesetre reménykeltőek. Ha tévedek, és Hammer nem folytatja, nem írja tovább a témát, mindannyian sajnálhatjuk majd, de attól még e cikket érdemes elolvasni.
(Médiakutató, 2009/tél)
Zádori Zsolt
