Kezdjük a tojással. Közismert kínai étel a száznapos tojás. Eredetileg a mézzel, hamuval, sóval kezelt tojásokat jó három hónapra beásták a sivatag homokjába, ami kiszívta a nedvességet, és az így fermentálódott visszamaradt penészszerű anyagot fogyasztják ma is a bőrtojás kedvelői. Ennyit egyelőre a gasztronómiáról, később még visszatérünk hozzá.

Ripp Zoltán az MSZP ellenzékben töltött első száz napjáról ír az októberi Mozgó Világban. A cikk közvetlenül az önkormányzati választások előtt készült, annak eredményeit a szerző még nem ismerhette, de ha ismerte volna őket, akkor se igen változtak volna állításai. A politológus fanyalogva veszi számba, mit tettek vagy mit nem tettek a szocialisták Orbán Viktor fülkeforradalmának nyitánya idején. A mérleg lehangoló: „Koherens koncepció, világos elvi politika ezekből a [kormányt joggal bíráló] megnyilatkozásokból nem tűnik ki. Nem dőlt el, hogy az MSZP képes lesz-e következetes elvi politikát folytatni, hatékony kezdeményezésekkel fellépni, vagy magatartását egyszerűen az adott pillanatban hasznot ígérő, népszerűséggel kecsegtető nyilatkozatok iránti igény vezérli.” Mindez nem meglepő, mivel a párt biztos veresége tudatában sem készült fel az ellenzéki szerepre, „az MSZP szinte teljes élvonala a status quo fenntartására összpontosította energiáit”. A politika gyakorlatában ügyefogyottság, a parlamenti döntéseknél elvtelenség, a pártéletben vezetetlenség jellemezte a szocialisták első száz ellenzéki napját. Ugyan a pártbéke látszatra helyreállt, de a koncepcionális döntések elmaradtak. A hitelesség helyreállításának döntő mozzanata, a határozott rendteremtés a korrupciós ügyekben, nem történt meg, nem sikerült erkölcsileg tiszta helyzetet teremteni a párton belül.

Stiller Ákos

„A hitelét és támogatóinak nagy részét elvesztett, erkölcsi válságba süllyedt, szövetségesek nélküli gyenge MSZP-re az a felelősség hárulna, hogy sikerrel álljon ellent az új rendszerváltó hevülettel érkező, alkotmányozó többségével élni kívánó kormánypárt retrográd törekvéseinek. Nyilvánvaló, hogy nem képes rá” – szól Ripp diagnózisa.

Szereposztás

De hát akkor ennyi? Lekapcsolni a villanyt, irány haza? Szerzőnk nem így gondolja. A belső nehézségek (a párt állapota) és a külső körülmények (a Fidesz autoriter törekvései, a szocialisták parlamenti vákuumhelyzete) ellenére is lát lehetőséget az MSZP megújulására. A két könnyen adódó ellenzéki szerepfelfogást elveti. A konstruktív ellenzékiségre a szó hagyományos értelmében most nincs lehetőség, tekintettel a Fidesz visszaélésszerűen alkalmazott túlhatalmára, illetve a Jobbik és a Fidesz parlamenti szerepfelfogására. Ripp szerint nem érdemes „az őfelsége ellenzékének” dicstelen szerepéért vetélkedni a másik két ellenzéki párttal, ami a kettős állampolgárság megszavazásakor is megmutatkozott (és a vörösiszapos „szükségintézkedéseknél” is – teszem hozzá utólag). A másik, a revansista szerepfelfogás a Fidesz nyolc évig gyakorolt totális ellenzékiségét venné át, a ’minden mindegy, csak a kormánynak fájjon’ destruktív politikáját, ami semmi jóra nem vezet.

A Fidesz vezetőinek gúnyfigurái az MSZP székháza előtt

Stiller Ákos

Ripp Zoltán javaslata ezekhez képest más. „Az Orbán-kormány regnálásának első hetei mindenki számára egyértelművé tették, hogy parlamenti eszközökkel nincs esély az új rendszerváltó offenzíva befolyásolására, fékezésére – nemhogy lépései megakadályozására. Nem a nagypolitikai szférában, hanem magában a társadalomban szerveződhetne hatékony ellenerő, mozgalom. Egy hiteles, határozott karaktert mutató, a retrográd törekvéseket meggyőzően leleplező és azokkal szemben vonzó demokratikus politikát folytató ellenzék lehetne képes egy ilyen mozgalom meghatározó tényezőjévé válni.”

A szerző szerint ezt az MSZP-ben is felismerték. Nagy kérdés mármost, képes-e a párt ezen szerepnek a betöltésére. Ennek egyelőre kevés biztató jelét látni. Meglehet azonban, túlzás még koncepcionális változások várni.

Elakadt metamorfózis

Érdemes felidézni, hogy a szocialisták az 1990-es első szabad választásokat követően voltak már hasonló helyzetben, és akkor sem az első száz napjuk alapozta meg feltámadásukat. Pedig akkor nem nyolc év ellentmondásos, de összességében mindenképpen gyenge kormányzati teljesítményének a koloncát hurcolták magukkal, hanem negyven évét, valamint nem csupán a korrupció szennye tapadt hozzájuk, de egy bukott rendszer összes bűne. Az MSZP azonban a maga szempontjából ügyesen megragadta a kínálkozó lehetőségeket, és amire 1990 és 1992 között csak kevesen gondoltak, ő lett a jobboldal váltópártja. Bár kényes ízlésű elemzőket utólag talán nem elégíti ki a szocialisták megújulása, de a párt valóban fényévekre távolodott az MSZMP kádári típusú működésétől. Demokratikusan párt lett belül és kívül, elfogadta a jogállami kereteket, a plurális rendszert, és beletörődött, hogy politikai céljait csak demokratikus úton érheti el. Jól alkalmazkodott a megváltozott feltételekhez. Mármost néhány év alatt aligha várható több egy valamikori állampárt utódpártjától. Nagy kár, hogy a metamorfózis abbamaradt.

Bár az akkori MSZP-frakció fontos szerepet játszott abban, hogy a választók ne feledkezzenek meg a szocialistákról – a mai hervasztó politikai érdektelenség, a törvényhozás leértékelődése mellett már-már csodaszámba megy, mekkora érdeklődés kísérte 1990–1994-ben a parlamenti munkát és a demokrácia működését –, a párt visszatérése a politikai hatalomba akkor sem a parlamentből indult el. Az Antall-kormánnyal való társadalmi elégedetlenség nem szükségszerűen vezetett volna az MSZP választásához, hiszen az elégedetlenkedők jelentős része éppenséggel a rendszerváltás radikális továbbvitelét hiányolta, Horn Gyula és pártja azonban sikeresen vitorlázott ezzel a széllel szemben. Mert éppen elegen voltak azok is, akiknek meg túl sok volt a változás. Szakszerűséget és biztonságot ígért, ami zene volt az akkori füleknek. De önmagában ez az ígéret és az MDF-s kormányok balfogásai nem vezettek volna fölényes választási győzeleméhez.

Előbb, a taxisblokád alatt a Kádár-rendszerben lejáratódott szakszervezek és érdekképviseletek (az egykori állampárt „transzmissziós szíjai”) kerültek ki a karanténból. A megváltozott fénytörésben már Nagy Sándor bajsza sem tűnt annyira ódivatúnak, mint korábban, amit az is bizonyít, hogy a SZOT-utód MSZOSZ és szövetségesei – abszolút többséget szerezve a nyugdíj- és egészségbiztosítási önkormányzatokban – fölényesen megnyerték azokat a tb-választásokat, amelyekkel a korábbi Ellenzéki Kerekasztal pártjai éppenséggel meg akarták törni hegemóniájukat. Az MSZP nagyon sokat köszönhet szakszervezeti szövetségeseinek, Horn Gyula pedig személyesen Nagy Sándornak. Tudta ezt Orbán Viktor is, amikor 1998-ban kormányfőként egyik első dolga volt a szakszervezeti elit hátországának számító társadalombiztosítási önkormányzatok felszámolása.

Vákuumban

A mostani helyzet már csak ezért is nagyban különbözik az 1990 és 1994 közöttitől. A demokrácia első négy évében és még legalább nyolc évig az MSZP politikai vetélytársai joggal irigykedhettek a szocialisták az előző rendszerből megörökölt/átmentett „társadalmi beágyazottságára, élő társadalmi kapcsolataira”, amelyekkel más pártok nem rendelkeztek. A párt kapillárisai elértek mindenüvé, legalábbis olyan helyekre is, ahova a többieké nem. A helyi aktivisták szervezte bálásruha-osztás, ingyenes koleszterinszint-mérés vagy a pártirodákon működő nyugdíjasklubok minden bornírtságuk ellenére azt jelezték az új világban támasz nélkül maradóknak, itt vagyunk veletek, ismerni akarjuk a gondjaitokat, tenni akarunk értetek. Apró, de kifizetődő gesztusok voltak. Nem volt túl nagy truváj a régi rendszer intézményi roncsait újrahasznosítani, de arra biztosan jó volt, hogy valamiféle kommunikáció és szolidaritás (legalábbis annak látszata) mégiscsak kialakult a választók és az MSZP között. De ennél is többről volt szó, a párt valamilyen módon (embereivel, a mechanizmusokban, a tájékozódás irányában) ott volt a „civil társadalom intézményeiben”, megtalálható volt sok helyen.

Azóta azonban nagyot fordult a világ. Az MSZP légüres térbe került, és a Fidesz mindent meg is tesz, hogy ez így maradjon. Orbán pártja meghódította és maga alá gyűrte ezt a politika melletti szférát. Mára nem csupán a jobboldalt hagyományosan támogató történelmi egyházakra számíthat, hanem a tudomány (akadémia), a sport (NOB, szövetségek, klubok), a fogyatékosok szervezeteire, a szakmai kamarákra, sőt a szakszervezetek nagy részére is. Buzgó ágensei ott vannak mindenütt. A mostani önkormányzati választásokon aratott diadal nem csak a központi hatalom teljesítményének elismerésének szól, de az 1998 óta folyamatosan erősödő lokális befolyásának megerősödését is nyugtázza. A Fidesz tehát nem elsősorban szervezetalapítással (polgári körök, Professzorok Batthyányi Köre stb.) szerzett befolyást a politika mellett párhuzamosan élő társadalmi intézményekben, hanem az MSZP pozícióinak határozott és kíméletlen átvételével, einstandolásával.

A Fidesz sikerei a társadalom meghódításában, a fontos pozíciók elhódításában azonban éppúgy nem jelentenek szerves, kétirányú kommunikációt a lakossággal, mint ahogy az MSZP-é sem jelentettek. Szimbiózisról, kölcsönös előnyökön nyugvó együttműködésről ma sincs szó. A kapcsolat jellege megmaradt egyoldalúnak, kizsákmányolónak, s noha a politikai haszonlesés cinikus motívuma ma tán világosabban látszik, mint korábban, a lényegi különbség csak annyi, hogy a társadalom gazdatestén megtelepedő, ott viruló parazitát most nem MSZP-nek, hanem Fidesznek nevezik.

Ab ovo?

Fundamentális problémát jelent az MSZP számára az is, hogy a párt 1994-ig tartó megújulási lendülete nem folytatódott, ezen Gyurcsány Ferenc dinamizálási, modernizáló kísérlete sem változtatott, ami az ő bukásával végletesen (noha tán nem véglegesen) kompromittálódott. Csakhogy rajta kívül más párton belüli potens erő, aki az ő általa kijelölt úton vagy valamilyen másikon képes lenne megújítani a pártot, egyelőre nem mutatkozik. Pedig itt az alkalom. Ahogy Ripp is írja: „Látszólag mi sem egyszerűbb, mint a kormányzati felelősségtől megszabadulva betölteni az ellenzéki szerepet, újraépítkezésre kihasználva a morálisan kedvezőbb szituációt. Egy bejáratott parlamentáris demokráciában ez a váltópártok újratöltődésének normális útja.”

MTI - Szigetváry Zsolt

És ez még akkor is igaz, ha a Fidesz egyáltalán nem viselkedik szabványosan. Sőt, mi a szerzővel ellentétben azt gondoljuk, ebben a speciális helyzetben még inkább igaz. A kormány tálcán kínálja annak a lehetőségét, hogy az MSZP ne csak átgondolja a demokráciához, a jogállamisághoz, az emberi jogokhoz, a társadalmi szolidaritáshoz, a magántulajdonhoz, a kapitalizmushoz való viszonyát, hanem ezeket az értékeket végre el is sajátítsa, végérvényesen és minden ízükben a magáévá tegye, habitusában és reflexeiben egyaránt. Hitelességét a választók előtt ezzel nyerhetné vissza. Ebben az értelemben az 1994–1995 táján elakadt megújulási folyamat valóban újraindítható. Lenne.

Egyelőre azonban az MSZP vezetése mintha inkább a Krekó Péter elemző által is felvázolt lehetőségben bízna: „ha a másik két ellenzéki párt továbbra is a kormány támogatásában versenyez egymással, még a kiüresedett és megosztott MSZP [is] kényelmesen megőrizheti a második legerősebb párt pozícióját, így könnyen lehet, hogy a Fidesz meggyengüléséből az MSZP profitál majd leginkább”. Meglehet, így lesz, de abból a szocialista vezérkaron kívül senkinek semmi haszna nem származik.

És most vissza a tojáshoz. A száznapos vagy másik nevén ezernapos tojás elkészítésének számos rizikója van. Gondos előkészületek híján csemege helyett könnyen ehetetlen szemetet kapunk. Nem is szólva arról a lehetőségről, ha az eltemetett kacsatojás eleve záp, mert az akkor már ab ovo ehetetlen.

(Mozgó Világ, 2010/10)

Zádori Zsolt