Radó Péter oktatásügyi szakértő egy pedagógus szakportálon vette számba a kormányzat legújabb közoktatási ötletének, a kilencosztályos általános iskolai rendszernek az előnyeit-hátrányait. Pontosabban több rendszernek, mert az általános iskolai oktatás megnövelése különböző módokon is végbemehet, nagyon is különböző végkimenetellel.

A lépés valós problémára lenne reakció: a mérések szerint a szakiskolák és a gimnáziumok tanulói közötti teljesítménykülönbség olyan, mintha egy nyugati és egy harmadik világbeli iskola tanulóit vizsgálnánk. A megoldás az lehet, hogy az általános iskolai oktatás kap egy pluszévet, amit a középfokútól veszünk el. A teljesítménykülönbségek jellemzően az alsó tagozaton alakulnak ki (4. évfolyamra már nagy különbségeket mértek szövegértésben, matematikai és természettudományos teljesítményben is) , ezért valahogy ide kéne időzíteni a plusz egy évet.

A kormány még maga sem árulta el (vagy tudja), hogy képzelte el a plusz egy évet, nemzetközi szinten több példa is létezik:

- A német 4+5 típusú alapképzésnél 4. után iskolatípust váltanak a gyerekek, de itt két olyan évfolyam következik minden iskolatípusban, amely segít orientálódni a diákoknak, és utána a képességeiknek megfelelő iskolában folytathatják tanulmányaikat, azaz itt tulajdonképp hat év után kell váltani, szakosodni a felső tagozatra. (A szlovák iskolarendszer is 4+5 éves, de itt nincs orientációs időszak, egyszerűen az iskola végéhez csaptak hozzá még egy évet – a szlovák tapasztalatok rosszak, az iskolai teljesítmény szignifikánsan csökkent.) Fontos, hogy a két iskolatípus közötti átmenet a lehető legkevésbé legyen sokkoló, minél zökkenőmentesebb, fokozatosabb legyen, a szlovák rendszerben pedig a magyarhoz hasonlóan ugrásszerű különbség van a két szint között.  

- A HVG információi szerint van egy olyan elképzelés, ami egy 6+3-as, lengyel mintát vesz alapul, itt a 3 év középiskolai előkészítő szakaszt jelölne (Lengyelországban a 6 év után egységes hároméves gimnázium következik, majd három iskolatípus hároméves képzése keretén belül lehet középiskolai tanulmányokat folytatni). Ez radikális változtatás lenne, Radó szerint valódi teljesítményjavulás járhatna vele.

De nem önmagában az átállástól.

A reformhoz más változtatások is szükségesek lennének, köztük olyanok is, amelyek gyökeresen különböznek a kormány eddigi oktatáspolitikájától. A lengyel reform 1998-99-ben további változtatásokkal lépett érvénybe:

-decentralizáció, liberalizáció
-a hatodik és kilencedik évfolyam végén „megerősítették a kimeneti szabályozók rendszerét", azaz vizsgázni kellett.

Jelenleg a magyar oktatási rendszer egyetlen vizsgaszerű mérője az érettségi, a nyolc általános utáni bizonyítvány csak az iskolába járás tényét igazolja. A kormánynak fel kéne hagynia a pedagógusok mérésével, s nem tanterv, a kimeneti teljesítmény mérése lenne a cél, a tanárok helyett az iskolákat kéne vizsgálni, mert „a kompetenciacélok elérése egész intézmények működésének az eredménye”. Az intézményi, szakmai, szervezeti, gazdasági, autonómia mellé pénz is kéne, sok, ami a jelenlegi, 100 milliárdos alulfinanszírozottság idején nem tűnik könnyen elérhető célnak. Végül ez nem egy egyciklusos átállás lenne, ez kormányok közti konszenzust és egyeztetést előfeltételez (Radó abból indul ki, hogy a Fidesz-kormány elveszíthet 1-2 választást).

Hogy a szerző mennyire látja ezen feltételek beteljesülését? „Egy ennyire gyökeres oktatáspolitikai fordulat már a fantázia birodalmába tartozó vágyálom.”