Fel kell tennünk a kérdést, hogy mi volt Trianon – indította az LMP pártalapítványa, az Ökopolisz által szervezett Trianon-emléknapi konferenciát Ungváry Krisztián történész, majd rögtön ki is jelentette, amit az este során többször elismételt: a soknemzetiségű ország bukása bizonyos fokig történelmileg kódolva volt. A magyarság aránya épp csak meghaladta az ötven százalékot, az állam pedig nem tudta magát népszerűvé tenni a kisebbségek számára. Ungváry szerint Trianon biztosan nem írható le olyan folyamatként, aminek végeredményéről csak egy párt, személy vagy náció tehet.

Ungváry szerint akár lelövik Ferenc Ferdinándot, akár nem és nem tör ki rögtön az I. világháború, a nemzetiségi probléma akkor is robbant volna. A történész kifejtette, ha megkérdezik akkor ezeket a nemzetiségeket, nem biztos, hogy maradtak volna. Persze, mint hozzátette, a meghúzott határok még lehettek volna mások, de szerinte nem az a kérdés, lehetett-e volna kijjebb vinni a határokat, hanem hogy a katasztrófa elkerülhető volt-e.  Szerinte pedig azt a XIX. század végén is lehetett már látni, hogy a nemzeti ébredés a nemzetiségeknél is végbe fog menni. Ennek ellenére mégis azt gondolták sokan, hogy asszimilációval minden megoldható – mondta, hozzátéve: 1920 után pedig azt a következtetést vonták le, hogy „nem asszimiláltak elég brutálisan.”

A Jobbik Trianon megemlékezése 2010-ben

Hernádi Levente

Trianon mint politikai esemény szerinte emészthetetlen, „se kiköpni, se lenyelni nem tudjuk.” Mint mondta, a kérdés, hogy hogyan emlékezünk erre, szerinte Koltay Gábor Trianon-filmje meg is alapozta, „ahogy erről a NER beszél.” Ungváry felteszi a kérdést: vajon tényleg azért történt Trianon, mert minket kevésbé szerettek, miként Nemeskürty István mondja? Az ilyen típusú narratíva nem csak nálunk létezik persze, de a magyar azért jobban fáj – válaszolta erre Ungváry, aki szerint ebben a narratívában elhangzik az is, hogy voltak igénytelenebb népek, akik nem akartak a magyar államhoz tartozni.

Ungváry szerint beszélni kell a nemzeti összetartozás napjáról is, amelynek keretében nem megfelelően emlékeznek sok helyen szerinte. Elmondta például, hogy volt, ahol néhány éve rovásírásos helységnévtáblát avattak, miközben ennek nem sok köze van az egészhez. Felidézte továbbá Lőrinc László elbeszélését, aki egy kőszegi iskola Trianonnal foglalkozó tablóit vizsgálta néhány éve. A Történelemtanárok Egyletének tagja azt látta, hogy ezeken azt a narratívát erősítik, mintha itt egy homogén ország lett volna, amit aztán felszabdaltak, hogy aztán a bécsi döntések ezt részben helyrehozzák.

Azt a kérdést is fel kell tenni Ungváry szerint, Trianon neurózis vagy trauma, és szerinte mindkettő elmondható. Szerinte az atavisztikus reakciók a neurózis mellett szólnak, és ezek Trianon valós tartalmához nemigen kötődnek. Ilyenek szerinte a jobboldalról érkező nyugat- és kapitalizmusellenes reakciók. De trauma is: aki a Vajdaságban vagy mondjuk Romániában élt, sok megaláztatást is élhetett át a kisebbségi lét miatt. „Bizony vannak hatások”: a kisebbségi jogokat nem mindenhol veszik komolyan, a magyar népcsoport sehol nem lett államalkotó tényezőnek nyilvánítva, a benesi dekrétumok ma is élnek – fejtegette a történész. „A neurotikus nem egy konkrétan létező sérelem miatt olyan, amilyen, a traumát viszont kezelni lehetne, ha ezeken a dolgokon változtatnának.” Szerinte viszont azt sem érdemes elfelejteni, hogy magyar felelősség is volt Trianonban.

Ungváry párhuzamot vont Szerbiával is: mint mondta, Lengyelországban vagy Romániában a jobboldal inkább nemzeti liberális, nyugatorientált, szemben Magyarországgal. Szerinte a szerbek „az utóbbi húsz évben élték meg a Trianonjukat”, és Szerbiában ma nincs, aki ki merné mondani, hogy márpedig Koszovó nem lesz már az állam része. Szerinte Trianon után a magyarokra is ez volt a jellemző. „Senki nem tanul a másik hibáiból” – mondta Ungváry.

A Trianon-emléknap kapcsán Ungváry arról beszélt: ha ez a nap arról szólna, hogy meg kívánunk ismerkedni a határon túliakkal és a valós problémáikkal, az egy progresszív dolog lenne, „szemben azzal, ha Wass Albertet exportáljuk.” Szerinte pont az a probléma, hogy az ottani felnőtt embereket nem kezeljük felnőttként.

A nemzetiségek kapcsán a történész beszélt még a magyarországi németek tragikus helyzetéről is: mint kifejtette, a ’41-es népszavazást nagyon szigorúan vették, minden csalást el akartak kerülni, akik pedig magukat németnek nevezték, néhány évvel később ez alapján fel is kerülhettek egy deportálóvonatra. Persze, Ungváry szerint erről az időközben öngyilkosságot elkövető Teleki Pál már nem tehetett, de szerinte faji veszélyt ő is látott a német etnikumban.