El tudnak képzelni egy olyan iskolát, ahol a diákokat külön figyelmeztetik, hogy például a Bűn és bűnhődés brutális gyilkosságot, az Édes Anna nemi erőszakot és zaklatást tartalmaz, és amennyiben ezek a témák valakit személyes érintettség (vagy akár egyéb ok) miatt zavarnak, úgy nem kell ezekkel a művekkel foglalkozniuk? Járt már olyan Facebook-csoportban, ahol az aznapi ebédünk megemlítése előtt figyelmeztetést kell kitenni, mert az esetleg sértheti az étkezési zavarokban szenvedőket? A trigger warning (kb. „felkavaró tartalom”, ahogy egy ilyen című, de a témához nem kapcsolódó novelláskötet fordítója magyarította) az utóbbi évek nagy slágere volt az angolszász interneten, olyannyira, hogy idővel a mainstream sajtóban és az amerikai felsőoktatásban is nyomot hagyott.

Megrázó tartalom

A trigger warning (esetenként content warning) egy tartalmi figyelmeztetés, amelyet leggyakrabban blogposztok, valamint cikkek elé helyeznek, hogy felhívják az olvasók figyelmét : esetlegesen megrázó tartalom várja őket, ha lejjebb görgetnek. A 18-as karikától, vagy az erőszakos filmekhez illesztett hagyományos figyelmeztetésektől abban különbözik, hogy a veszély többféle lehet és precízebben körülírt. A használatának szabályait az adott közösség önhatalmúlag dönti el, majd finomítja, hogy milyen figyelmeztetésekre van szüksége. A figyelmeztetés tárgya lehet például a nemi erőszak, az öngyilkosság, a rasszizmus, a háború, a drogok, de akár a kígyók, a pókok, sőt az ételek is.

A trigger warningok először feminista internetes közösségekben bukkantak fel, ahol gyakran erőszakot, bántalmazást elszenvedett nők beszélgettek, üzeneteiket ezért elkezdték olyan módon megjelölni, hogy aki nem akart ezen traumatikus emlékeket előhozó témákról olvasni, az tudhassa, mely posztokat kell kihagynia. A trigger kifejezést a pszichiáterek eleinte a háborús veteránok brutális emlékeit kiszámíthatatlanul előhozó ingerekre használták, majd kiderült, a traumák ismételt átélésére kényszerítő mentális betegség, a PTSD (poszttraumatikus stressz szindróma) bármilyen nehéz élethelyzet következményeként felléphet.

Nem akarnak emlékezni

AFP / Kobal

Az internetes trigger warningok futótűzként terjedtek el a politikailag megfelelő szóhasználatra és tartalomra különösen érzékeny, egymást folyamatosan még nagyobb érzékenységre intő internetes aktivisták és mikrobloggerek között, majd a „hivatalos” média egy része is átvette őket – miközben más részük feleslegességük mellett foglalt állást. Az igazi viták azonban akkor kezdődtek, amikor a jelenség begyűrűzött az amerikai egyetemekre is.

Elég a görög mitológiából

Néhány héttel ezelőtt például nagy port vert fel, hogy a columbiai egyetemen több diák amiatt nyújtott be panaszt, hogy Ovidius Átváltozások című műve, a görög-római mitológia egyik legfontosabb forrása nemi erőszakot ábrázoló jeleneteket tartalmaz, ezért egyesek számára sértő lehet. Több egyetemen is bekerültek a sillabuszba a trigger warningok, amelyek szerint az esetlegesen sértő tartalommal bíró műveket immár nem kötelező elolvasni, vagy akár a tanrendből is kikerülhetnek. De volt már példa arra is, hogy a diákok a kampuszon levő, félmeztelen férfit ábrázoló szobor miatt tiltakoztak, vagy egy funkot játszó zenekar egyetemi fellépését mondták le azért, mert a zenekarban fehérek is játszanak, ami esetleg vitát válthatott volna ki.

A safe space olyan – valódi vagy képletes – helyet jelent, ahol az embernek nem kell semmilyen esetlegesen bántó élménnyel vagy véleménnyel találkoznia. Egyes amerikai egyetemek immár tartanak fent ilyen helyiségeket azoknak, akik nem akarnak például egy nemi erőszakról is szóló konferenciabeszélgetésen résztvenni. A safe space-ek berendezése egy kisgyerekeknek készült játszóházra emlékeztet: sütemények, kifestőkönyvek, párnák, aranyos kisállatos videók, írta a New York Times újságírója, aki szerint a mindenféle sértő dologtól vagy ellenvéleménytől mentes környezet nárcizmusról árulkodik, és valójában az emberek gyerekként kezelésével egyenlő.

A tanárok folyamatos félelemben élnek

Stiller Ákos

Mások egyenesen az oktatás autonómiáját féltik. Az egyetemi tanár Edward Schlosser a VOX-ra írt cikkének ezt a címet adta: „Liberális tanár vagyok, és rettegek liberális diákjaimtól”. A cikk szerint ma Amerikában könnyedén egyetemi tanárok állásába kerülhet, ha olyan anyagot tanítanak, amelyet akár egy diák is „triggering”-nek bélyegez, ezért a tanárok folyamatos félelemben élnek, és öncenzúrát gyakorolnak, korábban egyezményesen fontosnak tartott szerzők írásait veszik ki a tanmenetből, ami gyakorlatilag megbénítja az oktatást.

A diákok nemcsak valódi traumatikus ingerek hatására érezhetik „veszélyesnek” a környezetet, hanem semmi olyan véleménnyel nem akarnak találkozni, ami nem egyezik az övékkel. Schlosser szerint míg korábban átvizsgálták a diákok esetleges reklamációit, ma az észérvek helyét átvette a diákok érzéseinek feltétel nélküli tisztelete, ami ellen így érvelni is lehetetlen. A New Republic szerzője az olvasmánylisták cenzúrázása kapcsán egyenesen „irodalmi fasizmustól” tart. Az Amerikai Egyetemi Tanárok Szövetsége nemrég hivatalos közleményben jelentette ki, hogy „az egyetemi környezet feladata nem az, hogy mentális problémákkal küzdő embereknek terápiát biztosítson”.

Jill Filipovic a Guardianben  azt írja, az egyetemek lényege, hogy új perspektívákkal ismertetik meg az embereket, tágítják látókörüket, az irodalom feladata pedig az, hogy az emberi tapasztalatok teljes spektrumát bemutassa. Az helyes, hogy a traumákat átélt emberek rendelkezzenek olyan közegekkel, ahol nem kell kellemetlen dolgokkal szembesülniük, de az oktatás vagy a művészet cenzúrázása már más kategória. A világ tele van csúnya és kellemetlen dolgokkal, ezért nem tehetjük meg, hogy az oktatásból kihagyjuk őket – írja. A másik oldalon állók szerint viszont egyszerűen arról van szó, hogy az eddig a „józan ésszel” azonosított kánonba másféle, kisebbségi nézőpontok is beszivárognak.

Gyakori érv még a „trigger warning-generáció” ellen, hogy azáltal, hogy a mindenki esetében különböző egyéni traumákra és érzékenységekre helyezi a hangsúlyt, csak megosztja a hátrányos helyzetű csoportokat, amelyeket elvileg védeni hivatott, az embereket pedig arra biztatja, hogy traumáik által határozzák meg, tehát gyengének, legyőzöttnek lássák önmagukat.

Legyőzöttnek látják magukat

AFP / Kay Nietfeld

Egyesek pszichiátriai oldalról is támadják a jelenséget: úgy látják ugyanis, a PTSD kezelésének nem a traumatikus emlékek teljes elfojtása a legjobb módja, hanem a velük való fokozatos szembenézés, ráadásul az elfojtani akart témára való folyamatos emlékeztetés zárkózottabbá és túlérzékenyebbé teszi az embereket. A PTSD-t valóban előhozó triggerek ráadásul legtöbbször meglepőek, kiszámíthatatlanok, nem írhatóak le általános módon. Jeet Heer a New Republicban Philip Rieff szociológus nyomán az amerikai filmekből jól ismert pszichoterápia-kultúrára vezeti vissza a jelenséget, amely abban is megnyilatkozik, hogy az emberek egyre inkább traumáik által határozzák meg magukat személyes és politikai értelemben egyaránt, ez az irány pedig 2001.szeptember 11 kollektív traumája után csak felerősödött az amerikaiakban.

Nálunk mikor lesz?

Magyarországon a politikai korrektség nyugati elképzeléseit ennél alapvetőbb szinteken sem szokás igazán komolyan venni, így a trigger-warning-jelenség sem gyűrűzött be hozzánk eddig gyakorlatilag egyáltalán. Hammer Ferenc szociológus, az ELTE BTK adjunktusa szerint nem valószínű, hogy a közeljövőben a magyar egyetemeket is elárasztanák a trigger warningok. Hammer szerint a jelenség az amerikai jogi kultúra terméke: az amerikaiak hajlamosabbak a társadalmi kapcsolatokat szilárd feltételekkel rendelkező szerződésekként értelmezni, míg a magyarok rugalmasabban, inkább bizalom alapon gondolkoznak az emberi viszonyokról.

Emiatt a feljelentés-kultúra (amibe a trigger warningok, vagy például a munkahelyi zaklatási ügyek is tartoznak) angolszász területen virágzik, míg Kelet-Európában inkább a törvényszegésnek, az ügyességnek van nimbusza, a törvény pedig gyakran hatástalan, értelmetlen, működésképtelen, a kártérítést kérőket megvetik. Az amerikaiak többféle szintű törvénytiszteletük miatt személyes identitásukat, jogaikat is határozott vonalakkal húzzák meg, határaikat szigorúan védik. Az amerikai egyetemek ráadásul fizetősek, így a tanár-diák viszony szerződésként jelenik meg, Magyarországon ezzel szemben „a diákok védtelenek, közben pedig sokszor a tanárok is rájuk hagynak mindent”, de gyakran személyesen is közelebb kerül egymáshoz a két oldal.

hvg.hu

Hammer szerint a sértődésre alkalmat adó súrlódásokat nem törvényi erő, hanem bizalom útján érdemes kezelni – ahogy például a barátok is elnéznek egymásnak olyan dolgokat, amelyek a külvilág normái szerint törvénysértők lennének.

Réz Anna, az Üvegplafon házigazdája szintén nem találkozott még magyar trigger warninggal: ennek az oka szerinte az, hogy nem alakult ki az a fajta társadalmi érzékenység, amely a másik esetleges traumáinak jelentőséget tulajdonít, illetve sokan saját traumáikat sem tudják akként azonosítani, emellett kevésbé szervezettek a hátrányos helyzetű csoportok politikailag. Réz azonban úgy érzi, a tudatosság idővel növekedni fog, ő pedig személyesen tart tőle, nehéz dolga lesz, ha esetleg egyetemi oktatóként ezeknek az újfajta elvárásoknak is meg kell majd felelnie.

Ő helyesnek tartja azt a gondolatot, hogy a komoly traumákat elszenvedettek, illetve a valóban hátrányos helyzetűek ne kerüljenek szembe sokkoló tartalmakkal, azonban meg kell húzni egy bizonyos határt, hogy kinek a problémái tekinthetők valódinak, illetve meddig mehetünk el az érzékenységük védelmében. Réz szerint az extrémebb amerikai példák valóban túlzóak, azonban előbb-utóbb ki fog alakulni egy egészséges egyensúly.