Kedves András!

Minapi, Néprabság című cikkedben megemlítettél egy korábbi mondatom erejéig, miközben éppen azt indokoltad, hogy “az MSZP-nek nem kéne most a Népszabadság mellett tüntetést szerveznie…”.

Kétségtelen, voltak vitáim a lappal, olykor hevesek is. Igen, egy pár évvel ezelőtti összezördülésben valóban azt találtam mondani a Népszabadság egyik szerkesztőjének, hogy “kevésbé vagyunk érdekeltek abban, hogy a mi pénzünkön minket gyalázzatok”. Akkor és ott ez a mondat a helyén volt, ma is vállalom. Ettől függetlenül viszont elfogadhatatlannak tartom azt a módszert, ahogy a mostani tulajdonos bánt el a saját lapjával, bármi is a magyarázat. Tudod, a tulajdon kötelez.

A “rózsaszín inges lótifutikról” persze nekem sincs a tiednél jobb véleményem, mindazonáltal a tények makacs dolgok. Ugyanis egy tulajdonos morálisan sem kötelezhető milliárdos veszteségek végtelenségig tartó viselésére. Magyarországon még arra is törvény van, hogy ha az élelmiszer kiskereskedelemben valaki két éven át veszteséges, az be kell zárjon. Az MSZP pedig hosszú évek keserves finanszírozási vergődései után szállt ki a Népszabadságból.

Bizony, a magyar sajátosságok miatt az a helyzet, hogy igényes napilap pusztán a nagybetűs ‘piacból’ nem tud megélni. Nálam ezerszer jobban kell tudjad, hogy a hírek megszerzése, hátterük feldolgozása stb. roppant drága dolog. Nem véletlen, hogy az oknyomozással (is) foglalkozó lapok, szervezetek csak folyamatos (nem-piaci) szponzorációra támaszkodhatnak.

Gyakorló politikusként ugyanakkor rendkívül hálás vagyok a Népszabadságnak, hogy az elmúlt években kivétel nélkül minden oda szánt írásomat publikálta, ám igen sokat mérgelődtem (dühöngtem) is, amikor egyes szerkesztők oktalanul törölgették a cipőjüket a szocialista pártba. Egy szó mint száz, nekünk történelmi viszonyunk van a Népszabadsággal, s a történelem is kötelez.

Sok ága-boga van a Népszabadság bezárásának. Szerintem élő ember nem látja át, vajon mi történt, a jövőt meg végképp nem. Mi, emberek, akik a történelmet így-úgy formáljuk, többnyire vakon tesszük a dolgainkat, hiszen a reményen túl valójában fogalmunk sincs a hosszabb távú következményekről, legfeljebb utólag. (V.ö. a klímaváltozás bonyodalmai)

Nem szeretnék hosszasan merengeni a számomra sem világos konkrét történésekről, de azt hadd jegyezzem meg, hogy ebben a sztoriban nekem nagyon hiányzik az átfogó szolidaritás. Helyesnek tartom, ha felháborodásukban sokan az utcára vonulnak, és azt is, hogy az MSZP egy röpgyűlésen fogalmazza meg az első gondolatait.

Az előtt viszont csodálkozva állok, hogy a média munkásai egy-két publicisztikán, beszámolón túl egyelőre nem sokat tesznek. Számomra az lenne a természetes, ha a Népszabadsággal együtt 63 médiaterméket előállító Mediaworks bő 700 munkatársa sztrájkba lépne, az ország összes többi újságírója meg - szolidaritásból - hozzájuk csatlakozna. Ezt nevezik szolidaritási sztrájknak. Ugyanis a szolidaritás is kötelez.

Ha egy ilyen helyzetben a sajtó, a média robotosai csak a véleményeikre (vagy arra sem) szorítkoznak, akkor holnap ugyanaz lehet a sorsuk mint most a Népszabadságé, s már most biztosak lehetnek abban, hogy a sóhajtozáson kívül senki nem fog érdemben kiállni mellettük.

Szóval, kedves András, az MSZP nem tud helyettetek sem sztrájkolni, sem utcára vonulni, de abban biztos lehetsz, hogy ha mozdultok, az MSZP ott lesz mellettetek, függetlenül attól, hogy szépet vagy csúnyát irkáltok rólunk.

Barátsággal,

Szanyi Tibor