Számot kell vetni azzal, hogy az általunk ismert világnak biztosan vége. Ami szokása egyébként neki, nekünk meg az, hogy becsapjuk magunkat, azt gondolva, hogy ami bekerült a történelemkönyvekbe és érettségi tételekbe, az lezárt régmúlt, nincs vele dolgunk. Mintha nem mi rendeztünk volna az előző évszázadban két borzalmas világégést; mintha a numerus clausus és Werbőczy Tripartituma egyformán régi, rajzfilmes fóliáns lenne a múltból. Húsz-harminc év múlva (robbantsuk fel a közhelypetárdát) azt fogják „a” történelemnek gondolni, amit ma teszünk.

A talán legszabadabb és leghatalmasabb világhatalom elnöke egy rasszista, mizantróp, agresszív bohóc lett. Olvasom az elmúlt napok „nincs olyan nagy baj”-futamait, ó, menő és laza vélemény ez, de nem értek egyet vele. Mondjuk a hipszterkávét se szeretem. Igenis veszélyes az, ami Trumptól várható, és a kiszámíthatatlansága is. Az a bázis pedig, amire Trump sikerreceptje épül, jelen van Orbán Viktor politikájában, fontos eleme volt a Brexit-kampánynak, és használják az euroszkeptikusok szerte az unióban. De ami még érdekesebb, az az ellenfelek, a baloldali/liberális/demokrata politikai közösség kudarca – ennek tanulságairól mondok pár dolgot. Belföldi használatra. Hátha.

1. Nincs olyan, hogy valakinek azért „jár” a kihívói poszt, mert már régóta vár rá.

Mi történt Hillary Clintonnal azt követően, hogy elvesztette a 2008-as előválasztást Barack Obamával szemben? Botrányoktól sem mentes (Bengázi), inkább kudarcos külügyminiszterség, romló egészség (ne legyünk álszentek, az amerikai nyilvánosság e tekintetben meglehetősen kritikus), emailbotrány, csalinkázó álláspontok közpolitikai kérdésekben. „Laboratóriumi körülmények” között nem őt indítanák – de a pártelittel való, több mint jó kapcsolata, a „most ő jön” attitűd, meg a penetráns jelöltlista (erről később) okán megpróbálkozták. Ép ésszel senki sem gondolhatta, hogy a 2016-os Clinton vonzóbb lesz a 2008-asnál. Mire hivatkozva mondhatták volna a demokraták a szavazóknak: ez a jelölt nyolc éve még nekünk sem volt elég jó, de már jó az egész országnak? Egy legyőzött, elkopott, tuributikos politikus, akit rejtegetni kell. Obama mindkét kampányában maga volt a főszereplő – Hillaryt viszont eldugták, a reklámok jelentős részében Trumpot ekézték, míg a demokrata jelölt mellett (aki épp nem szerepel) nagyon szimpatikus emberek álltak ki.

Belföldre ebből annyit mentsünk le, hogy feltesszük a kérdést: akiket már többször és csúnyán legyőzött a Fidesz, vajon az elmúlt években erősebbek lettek, a társadalom többségének bizalmát bírják-e, vagy csak a régmúlt romjain kuporognak, és úgy igyekeznek a 2018-as kihívói szerepért, hogy befeszítették magukat az ajtókeretbe, mondván, ez jár nekik?

2. Program nélkül nem lehet győzni

Hallom a felhorgadást: hiszen Trumpnak sem volt programja! De. Program az is, ami nekünk nem tetszik, nem elég cizellált, sőt megvalósíthatatlan. Falat építeni a mexikói határra a mexikóiak pénzéből? Ostoba, kártékony baromság, de programpont. Csendőrködő stop-and-frisk rendőri eljárások propagálása? Rasszista és inadekvát válasz a bűnözésre, de programpont. Abortusz korlátozása? Olyannyira programpont, hogy a republikánus államokban hasonlókkal szórakoznak már jó ideje. A „Second Amendment People” is tudta, mi Trump programja a fegyvertartásról, az iszlamofóboknak is jutott jutalomfalat, a nagyvállalkozók is értették, milyen adóvágást ígér.

Ehhez képest a demokrata punditok is zavarba jöttek attól a kérdéstől, hogy mi Hillary három legfontosabb programpontja, mi lenne az első két, legfontosabb intézkedése elnökként... Az kevés, hogy én nem Trump vagyok, Trump borzalmas, válassz engem, a „másikat”. Egy választási szituáció ugyanis önmagában legitimál, hitelesítő pecsétet üt az indulókra, és az kerül nehezebb helyzetbe, aki azt bizonygatja, hogy a másiknak itt semmi keresnivalója. Én, a választó döntök, tessék arról győzködni, hogy téged miért támogassalak, ne arról, hogy a másikat nem választhatom. Miért nem? Nincs jogom hozzá?

Belföldre ebből azt fogadjuk meg, hogy soha többet nem indul úgy ellenzéki alakulat, hogy fő és egyetlen üzenete az, hogy ők nem a Fidesz. Ha nem tudni, pontosan mit tenne kormányon, akkor a ma inaktív, de a kormányváltáshoz szükséges szavazók nem fognak rájuk szavazni. És kérem-könyörgök, fogadjuk már el, hogy a „demokrácia helyreállítása” nem programpont, „csak” fontos és kívánatos következménye a demokratikus kormányzásnak. Szexuális tevékenységbe sem a stresszhormonok csökkentése, a párkapcsolati kötődés mélyítése, meg a szívizmok erősítése ígéretével kezdünk, hanem az orgazmus igényével. A baloldaliságát hirdető ellenzék tegye ki a kirakatba, hogy a szegények, a nők, a munkanélküliek érdekében mit akar tenni, mi az álláspontja a menekültekről (és tartson is ki mellette), mit tenne a gazdasággal, egészségüggyel és oktatással. Tessék az ő Magyarországukat hirdetni, színesen, szerethetően! A fideszeseket nem lehet meggyőzni arról, hogy Orbán borzalmas, a pártoktól távolságot tartó szavazók pedig ezt már tudják (hisz ezért nem fideszesek), de azt még nem, hogy miért szavazzanak az ellenzékre (ezért nem ellenzékiek).

3. A pártod a kerted: ápold, gondozd, ültesd tele!

Az amerikai elnökválasztásnak mindkét párt borzalmas állapotban futott neki. A republikánusok súlypontja fokozatosan a párton kívülre került: a Tea Party, majd Trump kihívását képtelenek voltak kezelni. A párt és a szavazók közé ékelődött réteg elzárta a pártot az emberektől, hagyományos témáik helyett az új szereplők üzenetei váltak uralkodóvá (lásd birther movement), és a kvázi-külső szereplők több alkalommal is a republikánus vezetés által támogatott jelölteket ütötték ki. Kicsit hasonlóan ahhoz, amit a Fidesz élt át 2002 után: a vesztes választáskor a konszolidált Pokorni a pártelnök, majd ügyvezető a visszafogott Áder. Eközben Orbán Viktor polgári köröket épít, kívülről beszél „a parlamentben vitézkedő pártjainkhoz”. Mélyebb és szélesebb elérésű, hangosabb és radikálisabb szereplőkre épülő szervezeti hálót hoz létre, hogy aztán 2003-ban ezek élén foglalja vissza a Fideszt.

A demokraták pedig egyszerűen elpocsékoltak nyolc évet. Annyit készültek az Obama utáni időszakra csupán, hogy a latifundiumot rögzítették Clinton számára. A félszívű, de mégis jelentős egészségügyi reform, a szabadságjogi lépések, az LMBT+ emberek és az etnikai kisebbségek felé fordulás, a marihuána legalizálása, a világpolitikai pozíció relatív erősödése (orosz embargó, Irán) „benne maradt” a kormányban, nem csíráztatott belőle semmit a demokrata párt.

Belföldön ebből azt érdemes eltanulni, hogy önbecsapás az ellenzéki politikusok részéről azt hinni, hogy ha hetente egyszer ugyanabban a tévében, ugyanazon nézőközönség előtt, ugyanúgy elmondják Kálmán Olgának, hogy milyen szörnyű a Fidesz, azzal lesz egyetlen új szavazójuk is. Ha nincs közösség, nincs azonosulási lehetőség, nincs élő csoportélmény, abból bukás lesz. Pláne itt: míg az Egyesült Államokban két választás között kevésbé releváns a pártok szerepe, fontosabb a közjogi funkciókkal bíró szereplők és csoportjaik működése, addig nálunk eleve pártdomináns a politika, a mai ellenzéknek meg szinte nulla hivatala van, amit használni tudna e harcban (és még ezzel sem él, lásd a nemzetbiztonsági bizottság ülésének minapi szégyenteljes hanyagolását).

4. Fejezzük be a birkanépezést, mert elképesztően káros

Írtam már erről, most csak röviden. Tény, hogy Trump nem a professzorokat célozta meg, ami kampánytechnikailag annyiban indokolt, hogy sokkal több aluliskolázott ember van Amerikában (is). De miközben röhögünk, ahogy Jordan Klepper forgatja a sztereotip Trump-szavazót (aki azt követeli, hogy Obama adjon számot, miért nem volt az ovális irodában 2001. szeptember 11-én), vegyük észre: ez Trump szavazóiból nem visz, Clintonnak nem hoz, ellenben megerősíti a vélekedést, hogy finnyogó, belvárosi liberális ficsúrok gúnyolják a nép egyszerű gyermekét.

Magyar tanulság? Míg ellenzékiek egy része szétüvölti az internetet, hogy micsoda birka nép a magyar, eközben a lebutázott tömeg újra és újra megválasztja Orbánt. Nem azért, mert drasztikusan butább lenne, mint az ellenzékiek. Én se szavazok olyanra, aki folyamatosan gyaláz. Pláne, ha egy párt vastagbelében működő szennyblog pribékje, aláíratlan fröcsögésekkel teszi ezt. Miféle kampányüzenet az, hogy „Szavazz rám, te bomlasztó szemétláda”?

5. Megkerülhetetlen kihívók

A republikánusoknál teljesen, a demokratáknál majdnem borult az előválasztási papírforma. A republikánus pártelit kedvencét, Marco Rubiót végül nem csupán a külsős Trump előzte meg, de a tejbetök Kasich, és a republikánus fősodorból szintúgy kilógó Ted Cruz is. És ott a 0,1%-os Jeb Bush, ezzel a névvel is csak „futottak még” kategóriában. Röviden: amit évtizedeken keresztül republikánus politikának neveztünk, az ma nem vág egybe a republikánus szavazók által honorálttal.

A demokrata előválasztásokon meg nyugdíjas csőszök puhoskodtak Hillary mellett vattaként. De jött Bernie Sanders, akibe majdnem beletört a foguk. Szintúgy külső kihívás, nem a megszokott demokrata hangnem, vállaltan szocialista, párton kívüli elérésekkel. Nem azt állítom, hogy Sanders legyőzte volna Trumpot, de azt igen, hogy egy olyan integráns jelölt (vagy legalább alelnökjelölt, nem Tim Kaine, emberek, akinek egy ásítás a csengőhangja!), aki hozza Sanders különutasait is, jó eséllyel igen.

Magyar vonatkozásban a mainstream politikával párhuzamosan futó újbal az egyik kihagyhatatlan elem. Mondom ezt úgy, hogy roppant irritáló némely, tíz éve még telivér liberális apologétákat most szirizázva-osztályharcolva szemlélni, de egye fene. Ami fontos, hogy miközben a Fidesz épp jobbikos vérdoppinggal frissít, addig egy szoci vagy DK-politikusnak, hogy is mondjam, nem jár névre szóló szék az Aurórában. És a PM-nek se fog, ha sokszor elmondják, hogy ők mennyire össze akarnak fogni. Meg az LMP-nek sem, ha sokszor elmondják, hogy ők fideszesebbek lesznek a Fidesznél (szó szerint idézet a pártelnöktől), és a polgári hagyományokat képviselik. Élő, virágzó aktivista- és szakértői közösséget működtet a magyar újbal, ahová nincs híd a hivatalos baloldal felől. Az nem megy, hogy az összefogósdi demokraták felmondják a biztonságos Orbán-gyalázást, majd az interjú utolsó percében odapökik, hogy „nyitni kívánunk a fiatalok felé is”. Politikai innovációt, új gondolatot felvállalni-befogadni sem mernek, mert „az emberek nem így gondolják”. Akkor tessék belépni a Fideszbe, ott pontosan azt mondják, amit a relatív többség gondol. Amely valójában kisebbség, a passzív szavazók árnyékában fényeskedve.

Mit érdemes tehát tanulnia a magyar baloldalnak az elmúlt időszak világpolitikai változásaiból? Tessék új kihívókat keresni, ugyanis hiába tudják adott oldal hivatalos politikai fórumait blokkolni („mind a nyolc betelefonáló összefogást kiáltott a Klubrádióban = az emberek mind összefogást akarnak”), saját, tíz éve vergődő kádereiket cirkuláltatni, ebből nem lesz kormányváltás. Tessék programot írni, azt kommunikálható formába önteni, felvállalni és kitartani mellette, ismétlem, kitartani mellette – aki egyetért, és látja, hogy komolyan gondolom, az rám fog szavazni. Ezek a közös gondolatok legyenek alapjai a revitalizált párt- és politikai közösségnek, és tessék kijönni a rajongóknak szóló, belterjes posztok és fórumok világából. Amikor pedig a szélesebb közönséghez szólunk, ne csináljunk úgy, mint a sértett kappanhangú az X-Faktor selejtezőjében, hogy én igenis csodálatosan énekelek, csak ti vagytok hülyék; a birkanépezés helyett próbáljuk megérteni a társadalmat. Ne azzal traktáljuk őket, hogy milyen módon osztjuk el egymás közt az összefogósdit; válaszoljunk a kérdéseikre. Végül pedig (a túrót végül, először) vegyük észre, hogy a politika legfontosabb törésvonala gyakran már nem a bal-jobb. Európához, menekültekhez, kapitalizmushoz, emberi jogokhoz viszonyulva sokkal több a hasonlóság a konzervatív Merkel és a liberálisok között, míg Orbán Viktor külföldi „rokonsága” Putyin, Trump, a Nemzeti Front meg a Szabadságpárt. Új térképet kell rajzolni, ahol elhelyezzük az újbalt, összetoljuk az euroszkeptikusokat, észrevesszük a tengelyt kapitalisták, emberi- és szabadságjogok iránt elkötelezettek között, helyén kezeljük az illiberális és antidemokratikus szereplőket.

Rengeteg a munka, de persze „megoldható” a helyzet úgy is, hogy az ellenzék megegyezik arról, hogy hol melyik kádert indítják, szereznek 15%-ot 2018-ban, és minden megy így tovább. De míg az összehasonlítási bázisul használt Egyesült Államok politikai-közjogi immunrendszere jó esélyt ad arra, hogy Trumpot fékezze, és négy év múlva akár ki is lökje, nálunk egy évtizedekre szóló rendszer épül, aminek egyre inkább együttműködő alkatrészeiként tűnnek fel a mai ellenzéki pártok is.

De akkor majd nélkülük. Sőt: szánalmas kis maradékuk ellenében.