Szokás mondani erre a kormányra, hogy a sötét középkorba megy vissza, de ez tévedés. A középkorban ugyanis uralkodók és pápák deklarálták az egyetemek autonómiáját, egészen a 12. századtól. Ezek a gengszterek ehhez képest már felszámolták az állami egyetemek és főiskolák oktatási és kutatási autonómiáját, most pedig nekiestek az akadémiai bástyaként szolgáló Közép-európai Egyetemnek, a CEU-nak.

Úgy tartja számon a történetírás, hogy Orbán Viktor elszámolt a végtelenig, méghozzá kétszer. Szerencse, hogy ilyen kompetens vezérünk van, mert szabad tudományos munka és képzés egyre kevesebb helyen folyik Magyarországon, különösen olyan területeken, amelyek igazán égető kérdésekkel foglalkoznak. Módszeresen leépítették például azokat a társadalomtudományi szakokat, amelyek a menekültválsággal járó problémákkal foglalkoznak, és a kulturális különbözőségek és az együttélés ügyében iránymutatással szolgálhatnának: így például a kulturális antropológia szakok, az interkulturális pszichológia. De sok helyütt elvágták a torkát a médiaképzéseknek, hiszen a médiahasználat, a mediatizált közlés mint olyan még csak vagy tizenöt-tizenhétezer éve létezik és mostanában sincs igazán jelentősége – végül is a közmédia már elkészítette az egyetlen fogyasztásra érdemes terméket, innentől ezeket fogjuk nézni loopban a világmindenség összeszakadtáig.

Sok más disznóság mellett ezek miatt, illetve az intézményi működést korlátozó, központosító egyetemi kancellárok kinevezése ellen lendült akcióba hat évvel ezelőtt a Hallgatói Hálózat, és ezzel előkészítette és katalizálta az azóta is fel-felbukkanó tiltakozáshullámot. (Sőt, a Hallgatói Hálózat első generációja 2006-ban, Gyurcsány Ferenc országlása idején, tizenegy évvel ezelőtt szintén az egyetemi kancellárok intézménye ellen és a tandíjtervek megakadályozására szerveződött.) Magam is ott voltam a 2011-2012-es egyetemfoglalások némelyikén, büszke voltam a Középiskolai Hálózatra, amelynek tagjai kiálltak a nekik járó felsőoktatás mellett, bár többnyire inkább a bölcső mellől szurkoltam a fiatal kollégáknak, hogy megmentsék és jobb pályára tudják állítani a magyar felsőoktatást, amelyben én is nevelődtem és ahol az akkoriban szült gyerekemet taníttatni szerettem volna. Néhány csatát megnyertünk, más, fontos harcokat elveszítettünk.

Egykori oktatóim közül sokan nyíltan vállalják a konfrontációt, tagjai az Oktatói Hálózatnak, némelyek támogatják a Tanítanék Mozgalmat. És vannak, akik csendben dühöngik el, hogy őket is visszaporoszosították, és már kizárólag a hallgatóik iránti felelősségből folytatják a munkájukat, mert tudományos műhelyként már évek óta nem funkcionálnak az intézeteik, tanszékeik. Felködlik előttünk az ablakon kidobott lehetőségek, pénzek és tehetségek sora.

Tudományt ugyanis nem lehet tervutasításban csinálni.

Ez a neokonzervatív, sok elemében a klasszikus fasizmusra hajazó rezsim, amit Orbán finomkodva illiberalizmusnak nevez, minden pontján ellentmond mindannak, amit a társadalomtudományok, a vezetés- és gazdaságtudományok az elmúlt ötven-hatvan évben feltártak. De még akár egy belépő szintű történelemkurzusból is kiderülhet, mitől ordas baromság az eszeveszett központosítás, a biopolitikai hadviselés és a hatósági büntetőhadjáratok, amivel a lakosságot terrorizálják, hogy miért rossz ötlet az alapszolgáltatások és a szolidaritás intézményei helyett a haverok zsebeibe és nevetséges presztízsberuházásokba önteni az állami lóvét.

Nem kell a CEU genderszakára járni ahhoz, hogy az ember megnézze a Wikipédián, miért engedett még a monstruózus középkori katolikus egyház is a képzés és a kutatás autonómiájának, és miért kezdték ezeket pápai bullákban deklarálni 1231 óta. Az első ilyen dokumentumot ennél is korábban adta ki Barbarossa Frigyes. Ez a német-római császár nem éppen liberális faölelgetőként vonult be a történelembe. A Privilegium Scholasticum mégis az egyik első rendelete volt trónra kerülésekor, 1155-ben, amely rendelkezett az egyetemek adómentességéről, és kivonta őket bizonyos törvényi kötelmek alól – éppen azért, mert a tudományos munkát értelmetlenül megkötötte volna például a kánonjog szigorú betartása. Innen datáljuk az egyetemi autonómia fogalmát, amely aztán évszázadokon keresztül folyamatosan fejlődött, párhuzamosan az emberi egyenlőség politikai fogalmaival. A tudományos fejlődés és a társadalmi mozgalmak együttesen termelték ki a demokrácia, az emberi méltóság és jogok, az esélyegyenlőség fogalmait, alakították ki, vizsgálják és javítják tovább azok gyakorlatait. Nagy szavak.

Valaki fejbe csapdoshatná a magyar kormányt egy Aquinói Szent Tamás-életrajzzal is akár, aki a 13. században keresztülverte az Anyaszentegyházon és ezáltal a teljes európai kultúrán azt a mára újra megrendült állítást, hogy nem utasíthatunk el tudományos téziseket világnézeti alapon. Aquinói Tamásra kell haragudni a multikulti miatt, mert az ő munkássága segített rehabilitálni az Európában, Észak-Afrikában és a Közel-Keleten akkor is nagy súllyal jelen lévő arab tudományos kincset. Ezért kerülhetett vissza a vizsgálat körébe az ókori görög és római szövegemlékek egy tekintélyes része, mert a muszlim tudósok évszázadokon át sokkal nagyobb szabadságot élveztek, mint a keresztények.

És ki ne utálná Arisztophanészt? Kit ne untatna Platón? S ha már az araboknál tartunk: megegyezhetünk abban, hogy örökké bűnhődniük kell a mai fogalmaink szerinti matematika miatt. Ennek ugyanis nagyban hozzájárultak a létrejöttéhez, és én haragszom is rájuk érte bőszen. Itt vannak mindjárt a számok, leánykori nevükön arab számok, amelyek rendre beleakadnak a női princípiumomba. Szerencsére nem csak én üzentem nekik hadat, hanem a dicsőséges jegybankelnök is! Ügyünk győzni fog, mert nem lesz, aki győzze türelemmel ezt az ámokfutást követni.

Ez a mostani hadüzenet ugyanannak a gyűlölethadjáratnak a része, amellyel a független civil szervezeteket akarják ellehetetleníteni, putyini recept alapján ügynökké bélyegezni és lassanként kiszorítani a közéletből. Múlt héten több mint 210 civil szervezet állt ki közös nyilatkozatban egymásért és a magyar polgárokért, akikért dolgoznak. A kormány érdemi munkavégzés helyett ellenségeket keres a propagandamunkájához, és pont azokban találja meg, akik az ő pusztítása után takarítanak, akik az ő feladatait átvállalják és a hibáit javítják.

Na de vissza kissé a megcsonkított, járomba kényszerített magyar egyetemekhez. Ezek között sajátos pozíciót élvez a két évtizedes Közép-európai Egyetem, amelyet nem a magyar állam tart fent, hanem a hírhedt gyíkember, Soros György alapította. A magánalapítású egyetem nem egy ritka dolog. Különösen nagy jelentősége van ezeknek olyan tudományterületeken, amelyek újszerűek, kilógnak a már megalkotott tudományos, módszertani, világnézeti keretekből, ezért nehezen kapnak teret a nagyobb intézményekben. Részben ezért is lehet, hogy a CEU volt az első olyan magyar egyetem, amely genderszakot indított, de erős és jelentős kulturális antropológiai műhelye van, és más társadalomtudományokban is jóval nagyobb spektrumot tud befogadni és nyújtani, mint a hazai egyetemek többsége.

Különleges a helyzete, mert a kormány nem tudja anyagilag zsarolni. De azért is, mert két országban is akkreditálva van: az USA-ban és Magyarországon is érvényes diplomát bocsájt ki. Ennek a bolognai reformok előtt még nagyobb jelentősége volt, de Hoffmann Rózsa és utódai ámokfutása miatt újra felértékelődött a külföldön könnyebben elismert CEU-s oklevél. Nem a CEU az egyetlen ilyen kétlaki egyetem Magyarországon, mégis rá akar most lecsapni a kormányzat.

A  minapi módosító javaslatot személyre szabottan a CEU ellehetetlenítésére írták a Nemzeti Felsőoktatási Törvényhez. Ezzel egy időben az origo.hu már a Magyar Demokratával száll piaci versenybe, olyan színvonalas hazugságokkal járatja le a CEU-t. )(Kíváncsi vagyok, György Bence főszerkesztőnek mikor vonják végre vissza a médiaszakos diplomáját, ugyanis az rontja az enyém értékét.) Balázs Zoltán a hvg.hu-n is megírta, hogy a konzervatív-jobboldali értelmiségnek sem használ, ha kiebrudalják az országból a Közép-európai Egyetemet.

A CEU rektora, Michael Ignatieff arra szólította fel az egyeteme polgárait, hogy álljanak ki együtt és védjék meg az intézményt – ahogyan azt minden rendes helyen illene egy intézményvezetőnek. És az egyetem polgárai: oktatók, kutatók, adminisztratív és egyéb dolgozók, valamint a hallgatók és az öregdiákok együtt állnak most ki az Alma Mater mellett, ahogyan azt minden rendes helyen illene az egyetemi polgároknak.

A tudományos és egyetemi autonómia kulcsfontosságú egy nemzet túlélése és fejlődése szempontjából. Nagyon sok példát láttunk már arra, hogy amikor a politikai hatalom belepofázik egy egyetemi működésbe, korlátozza, bünteti, ellehetetleníti a munkát, annak a hatása nyomban megmutatkozik az ország teljesítőképességében. Ezek az iskolák nem emberi erőforrásokat termelnek, hanem tudást kell előállítsanak, azzal kell felruházzák a hallgatóikat, és ezt a tudást kell érvényesítsék a munkaerőpiacon, de a közéletben is.

Éppen ezért bízzuk a tudományos önellenőrzésre, hogy kiválassza, akkreditálja, megválogassa a tudósokat és a képzéseket. A hatalom gyakorlói erre a helyzetükből adódóan nem képesek. Az egyetem – tágabban a felsőoktatás – az autonómiájáért cserébe elszámoltathatósággal tartozik, és ezt maguk az egyetem polgárai is számon kérhetik, számon kell kérjék rajta. Ahogyan a Hallgatói Hálózat sem a kétezres évek áldatlan állapotainak konzerválásáért dolgozott, hanem azért, hogy jobb irányba változzon a magyar felsőoktatás, úgy mindenkinek, akár járt egyetemre, akár nem, az az érdeke, hogy a parancsuralmi holtpontról elmozduljunk végre, és olyan kormányaink legyenek, amelyek nem gyerekkori megszokásokból meg a kisujjukból kiindulva csapkodna összevissza, hanem védik, értékelik és képesek alkalmazni a szabad tudományos munka eredményeit.

Egyes szerzők szerint a felsőoktatás története az autonómiáért folytatott harcok története.

Ma Magyarországon egy kilencszáz éves európai alapérték ellen folyik a harc. A CEU csak egy, bár kitüntetett áldozat lehet az emberellenes, hosszú távon működésképtelen, mindannyiunkat megkeserítő és megcsonkító illiberalizmus soha le nem mosott vacsoraasztalán.