A kormányszóvivő a múlt héten két, Magyarországot ostorozó cikket is talált a Washington Postban: előbb "szánalmas, gúnyolódó kommentár" jelent meg, majd egy tudósítás a nemzeti konzultációról, amelyben a szerző, Max Bearak úgy festette le a magyar kormányt, mint aki gyűlöletet szít Soros György bevándorláspárti terve ellen. Ami pedig mindebben Kovács Zoltánt – a blogjára felkerült új bejegyzés szerint – zavarja, az az, hogy a lap egyik esetben sem volt kíváncsi arra, ők hogyan látják a kérdést.

"A legnagyobb csalódást a válasz okozta, amit akkor kaptam, amikor teret kértem arra, hogy kifejthessük az álláspontunkat. Mindkét alkalommal visszautasítottak minket a szerkesztők azzal, hogy >>csak olyan leveleket tesznek közzé, amelyek a nyomtatott lapban megjelent cikkekre válaszolnak<<, ami egy kicsit furcsa, hiszen ott limitált a rendelkezésre álló felület." Kovács hozzátette: azt javasolták neki, hogy írja meg a véleményét a cikkek alá, hozzászólásban. Ez szerinte olyan, mintha a szerkesztők nemes egyszerűséggel beintettek volna neki.

A kormányszóvivő ettől a ponttól kezdve hosszan értekezik arról, vajon mi történt a „hallgattassék meg a másik fél is” elvével – amely egykoron minden demokrácia vezérlő elve volt –, s a professzionális újságírás sztenderdjeivel.

"Sajnálatos módon, egy olyan korszakban, amikor az ideológia eltapossa az értelmet, éppen ez az, amit a Washington Posthoz hasonlók elszántan kerülnek" – magyarázta Kovács, hozzátéve: azzal, hogy ezt teszik, hogy korlátozzák az olvasók hozzáférését az információkhoz, hozzájárulnak az övéktől eltérő vélemények cenzúrájához.

"A 30 évesnél idősebb magyaroknak mindez ismerős" – fűzte hozzá Kovács, megjegyezve: épp olyan ez, mint a cenzúra a kommunizmusban, ahol kizárólag a párt szempontjai kaphattak teret a sajtóban, s azoknak, akik meg akarták tudni az igazságot, a sorok között kellett olvasniuk. Oda rejtették el ugyanis az okos újságírók és szerkesztők a valódi információkat, hogy azok ne essenek a cenzorok áldozatául.