Dobszay János: A Soros betű

A társadalom nagy zsarnok. Sokszor megtagadja az igazságot attól, aki jogosan követeli, ha viszont a kérés elnyeri a zsarnok tetszését, gyakran még annál is többet ad, amennyit kérnek tőle – írja Nathaniel Hawthorne a társadalmi kirekesztettség és a megbélyegzettség morális dilemmáit boncolgató, kultikussá vált regényében, A skarlát betűben. A mai magyar társadalom készségesen megadja azt, amit Orbán Viktor kér tőle. Sőt még annál is többet. Készségesen gyűlöli a kormányfő által aktuálisan kijelölt ellenséget, s még el is hiszi, hogy rálelt minden bajok forrására. E szerepben találta magát korábban a Magyarországot 20 milliárd euróval hitelező IMF, amelynek válságmenedzserével, Olivier Blanchard-ral Gazdaság rovatunkban olvashatnak interjút. A Valutaalap helyét utóbb a menekültek és az unió vette át. Pedig az Orbán-kormánynak nem Brüsszel, hanem saját maga a legnagyobb ellensége. A napokban például azzal az önleleplező nyilatkozattal hozta magát kínos helyzetbe, hogy – amúgy a tőle joggal elvárható módon – menekültek százait részesítette oltalomban. Igaz,

a  pávatáncos már évekkel ezelőtt megmondta: Ne azt figyeljék, hogy mit mondok, hanem azt, hogy mit csinálok.

A mumus szerepét a 2018-as választási kampányban az Orbánt egykor ösztöndíjjal támogató, amerikai nagybácsiból főgonosszá pozicionált milliárdosra, a Stop Soros törvény akaratlan névadójára osztotta ki az állami propagandagépezet. Ahogy címlapsztorinkból kiderül, ezzel minőségileg is új szintre lépett az uszító, az emberek alantas ösztöneire játszó orbáni gyűlöletpropaganda. Nem csak a migrációt propagáló, Soros-bérenc bélyegét kell magán viselnie minden olyan civil szervezetnek, illetve személynek, amelyben, illetve akiben – függetlenül attól, hogy milyen konkrét karitatív vagy jogvédő munkát végez, netán az állami oktatás és egészségügy ellátási hiányosságait pótolja – a kormány csak az ellenséget látja.

A múlt század „idegenrendészeti” megoldásait plagizáló Stop Soros törvény jogilag abszurd, technikailag pedig kivitelezhetetlen, ám legfőbb céljának megfelel:

azt üzeni ugyanis, hogy bárkitől bármikor bármit elvehetnek, beleértve a személyes mozgásszabadságát vagy akár az állampolgárságát.

Mindeközben az ország lassan a valóságban is olyan lesz, mint amit a Valami Amerika folytatására készülő Herendi Gábor korábban abszurd tréfának szánt: a Balatont két bandavezér osztja fel egymás közt. S mint Cégvilág rovatunkból kiderül, a napokban újabb ingatlanos vállalkozásokba vásárolta be magát a nyugdíjba készülő Pintér Sándor belügyminiszter családi cége is. A rendező, akit sokan óvtak attól, hogy egy „döglött lóról” (a Kincsemről) forgasson, Szellem rovatunkban arról is beszélt, miért érték érzékenyen a jobbról és balról érkező támadások, holott ő csak meg akarta nevettetni az egyre inkább magába forduló-roskadó országot.

Ha változást akarunk, „nem a látványos, nagy ügyeket kell megcélozni” – véli Gulyás Márton civil aktivista is, akinek, mint Magyarország rovatunkban elmondta, elege lett abból, hogy a rendszert a többség csak fotelből, a Facebookon szidalmazza. A kormánypárt érdekeinek kiszolgálójává vált ÁSZ belvárosi székházának portálját narancsszínűre mázoló Gulyás ugyanakkor nem fest biztató képet a jövőről. Szerinte a választások után „legfeljebb az elnyomóink neve változik”. Reményt – véleményszerzőnk szerint – talán az adhat, hogy négy év múlva választókorba érnek azok a diákok, akik, miután tanáraik belefáradtak a harcba, és üres ígéretekkel a zsebükben hazakullogtak, a minapi tüntetésükkel kinyilvánították: kezükbe vették az eldobott zászlót.

A szerző a HVG vezető szerkesztője.