szerző:
T. R.

Horváth Noé egy átlagos pesti srác, aki imád élni és hatalmas az igazságérzete. Szereti az embereket. Szereti, hogy olyan sokfélék. Van két elképesztően jó fej macskája, konditerembe jár, bringázik, és nem tudna barátok vagy zene nélkül élni. 29 éves. Az Amnesty International Magyarország aktivistája. Transznemű. A Pride megnyitóünnepségén elhangzott beszédét közöljük. Ahogy Nagy Szilvia (Szivárvány Misszió) mondatait is.

Sziasztok! Horváth Noé vagyok, transz.

Pár hónappal ezelőtt megkértek, hogy legyek élő könyv egy rendezvényen. Volt ott egy fiatal fiú, aki áthatóan nagyon szeretett volna beszélni velem, de sokáig, egészen a távozásom pillanatáig nem mert odajönni hozzám. Mikor elindultam az ajtó felé, láttam, hogy vesz egy nagy levegőt, kihúzza magát és odasétál hozzám. Kezet nyújtott, bemutatkozott és tisztán emlékszem, azt mondta: nem gondoltam volna, hogy egyszer lesz egy nap az életemben, amikor személyesen is találkozhatok veled, köszönöm. Én olyan zavarba jöttem, hogy köpni-nyelni nem tudtam, még a nevemet is majdnem elrontottam, és hirtelen azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány, ami ugye az én esetemben nem a legszerencsésebb dolog.

A srác hosszasan beszélt hozzám, mesélt magáról, láttam, hogy iszonyú boldog, hogy velem beszélhet, én meg csak álltam ott, mint egy tök, és közben azon gondolkodtam, hogy Úristen, mit csináltam, hogy valaki ismeretlenül is így tud rajongani értem.

Miért lennék és miben lennék én több, mint ő vagy bárki más? Heteket gondolkodtam, hogy mivel érdemeltem ki, hogy pár héttel ezelőtt felkerültem a Forbes magazin 25 legbátrabb magyar listájára. Mi történt velem az elmúlt években, ami miatt most olyan nagyszerű és számomra példaértékű emberek után mondhatok beszédet, mint Árvai Péter és Enyedi Ildikó? Mi történt, hogy ma én lehetek az egyike azoknak, aki megnyitja az ország egyik legcoolabb és legfontosabb rendezvényét, a Budapest Pride-ot?

Az, hogy transznak születtem? Az, hogy írok erről egy blogot és néha tartok pár előadást? Ennyi lenne az egész? Mielőtt válaszolnék erre a kérdésre, elmesélek egy másik történetet.

Egyszer kaptam egy kritikát a Mentés Másként kampány kapcsán, amin utána nagyon sokat gondolkodtam. Azt mondta nekem valaki: te túl könnyen veszed ezt az egész transzneműséget, meg az életet. Túl könnyen veszed – csengett a fülemben még napokig. Hosszasan gondolkodtam, hogyan lehet a transzneműséget túl könnyen venni, és ki az, aki meghúzza a vonalat, hogy innen már túl könnyen veszed, de itt még nem, na, ott már túlságosan nehezen. Abszurd.

De mégsem hagyott nyugodni ez a kritika. Sokat gondolkodtam rajta és akkor rájöttem valami fontosra. Az emberek irtó irigyek tudnak lenni arra, hogyha valaki meri vállalni önmagát. Mert a legtöbb ember erre nem képes. Az emberek nem mernek változtatni, nem mernek sebezhetőek lenni, de ami a legfontosabb, hogy nem mernek kockázatot vállalni. A válasz arra, hogy miért akart az a fiú olyan nagyon beszélni velem, hogy miért én mondok ma itt beszédet, és hogyan tudom ilyen könnyen venni a transzneműséget, talán az, hogy én mertem és merek kockáztatni.

Három évvel ezelőtt elmentem egy LMBTQ-előadásra, ahova pusztán mint érdeklődő ültem be. Úgy jöttem ki onnan, hogy rájöttem, transz vagyok. 26 éves voltam ekkor. Arra is rájöttem, hogy erre 18 évesen egyszer már rájöttem, csak akkor annyira megijedtem, hogy elástam magamban, és egészen addig egyszerűen magam előtt is letagadtam. Tagadtam, pedig a napnál is világosabb volt. Csak heteroszexuális barátnőim voltak, imádtam az összes férfiruhámat és utáltam, amikor azt mondták rám, hogy leszbikus vagyok. Leszbikus az, aki nőként, nőt szeret. Nem éreztem magam nőnek, de azt sosem mertem mondani, hogy férfi vagyok.

26 év kellett hozzá, hogy ki merjem mondani. 26. Talán sokaknak kevés, talán sokaknak túl sok. Nekem pontosan ennyire volt szükségem, nem többre, nem kevesebbre.

Miután rájöttem, hogy transz vagyok, hónapokat gondolkodtam, hogy belekezdjek-e a tranzícióba. Órákat, napokat, heteket beszélgettem erről a barátnőmmel, a barátaimmal. Tudjátok, mi volt mindig a központi téma? Hogy mit veszíthetek. Hogy mi bajom lehet. Hogy mit kockáztatok. Folyton csak a veszteségről, a kockázatvállalásról beszéltünk. Folyton ez határozta meg a döntésem aktuális állapotát, hogy éppen hogy tekintek erre, mindent elbukhatok vagy csak kicsit bukhatok.

Az emberek félnek. Én is féltem, sőt rettegtem. Rettegtem például attól, hogy nem leszek majd helyes fiú. Hogy transzként egy lány sem fog majd velem szóba állni. Rettegtem, hogy ha elmondom a szüleimnek, akkor kitagadnak és elveszítem a családom. Ismerős, ugye? Attól is féltem, hogy tetszeni fog-e a testem, ahogy átalakul a műtétek és a hormon hatására. El tudom-e majd fogadni magam, és más el tud-e vajon fogadni engem.

De tudjátok, mitől féltem a legjobban? És ezt talán még soha, senkinek nem mertem elmondani. Attól, hogy belekezdek a tranzícióba és egyszer majd meggondolom magam. Hogy egy nap felkelek, és azt fogom mondani, hogy ez csak egy pillanatnyi hóbort volt. Hogy már elmúlt. Hogy többé már nem akarok férfi lenni. 26 éven át tudtam, hogy nem vagyok nő és mégis, amikor a döntés pillanatához érkeztem, attól féltem, hogy egyszer mégis meg fogom magam gondolni.

Három év telt el azóta, 1,5 éve szedek hormont, 3 hónapja túl vagyok a mellkasi műtétemen, hivatalosan is Noé vagyok és férfi. Egy boldog ember. Nem gondoltam meg magam.

Mondhatnám, hogy könnyű út volt, de nem volt. Egyáltalán nem. 11 hónapot kellett várnom a név- és nemváltoztatási engedélyemre, ez idő alatt majdnem tönkrement a párkapcsolatom és minden reggel meg kellett beszélnem magammal, hogy ma sem fogok összeomlani. Ma sem hagyom magam.

Ma már jobban vagyok, erősebb vagyok, boldogabb vagyok.

Soha egyetlen egyszer sem merült fel bennem az, hogy nem érte meg. Minden pillanat, minden bizonytalanság, minden félelem és rettegés megérte, mert ma itt állhatok előttetek, mint transz férfi és azt tudom nektek mondani, hogy boldog vagyok. Mertem kockáztatni. Minden félelmemmel, igaz remegő lábbal, de szembe mertem nézni. Ez a legnehezebb. A legszebb pillanatok az életben szerintem azok, amikor úgy döntünk, hogy nem hagyjuk magunkat. Amikor azt mondjuk, nem másoknak, hanem saját magunknak, hogy elég volt. Az összes pillanat, ami igazán ér valamit az életben, azok ezek. Amikor végre eldöntjük és meglépjük azt, amit oly sok ember életeken át nem mer meglépni: a döntést, hogy szeretjük magunkat annyira, hogy ezentúl boldogok szeretnénk lenni.

©

Ha nem mersz kockáztatni, ha nem mersz kilépni a szarból, akkor sose panaszkodj arra, hogy nem vagy boldog. Mert nem teheted meg. Magaddal szemben nem teheted meg. Magadnak nem hazudhatsz ekkorát. Egyszer az egyik legjobb barátom azt mondta nekem, hogy nem ismer nálam bátrabb embert. Én felnevettem. Azt mondtam neki, hogy én nem vagyok bátor, csak eldöntöttem, hogy boldogan szeretnék élni. És kockáztattam. Mielőtt belekezdtem volna a tranzícióba, tudtam, hogy két út van előttem: vagy kiderül, hogy nem is vagyok transz és belebukok, vagy boldog ember leszek. Ez volt, azt hiszem életem legnehezebb és legfélelmetesebb pillanata. A boldogsággal együtt vállalnom kellett a bukás veszélyét is. Ez az, amire nagyon sok ember a félelmei miatt nem képes.

Az a fiú, aki odajött hozzám azon a rendezvényen, szintén transz volt. 16 éves. Úgy rajongott értem, mint még soha senki. Pedig én hozzá képest egy gyáva ember vagyok. Ő 16 évesen, kicsit molett női testalkattal, nagyon lányos hanggal, hosszú hajjal, férfinéven mutatkozott be nekem. Én 27 éves voltam, és már nagyon fiús, amikor először azt mertem valakinek mondani, hogy Noé vagyok és nem Noémi. Annak a fiúnak fogalma sem volt arról, hogy mennyire bátor. Talán nektek sincs. Néha álljatok meg és gondolkozzatok el azon, hogy milyen bátrak, nagyszerűek és szerethetőek vagytok. Ne csak azon, hogy mit veszíthettek. Találjátok meg az utatokat, merjetek rálépni, és merjétek bevállalni a kockázatot. Mert itt állva minden porcikámmal azt tudom nektek üzenni: megéri.

*

Beszédet mondott Nagy Szilvia (Szivárvány Misszió / Pride) is. Az ő elhangzott mondatait is közöljük.

„Időutazunk az ’50-es évekbe, ha nő vagy, szüljél, ha fiú vagy, ne balettozzál”

Évről évre a Budapest Pride megnyitók színpadán történeteket mesélünk magunkról, olyan történeteket, amelyek igazak számunkra, és remélhetőleg összecsengenek többek igazságával. Sokat gondolkodtam, hogy az én történeteim közül melyik az, amelyiket most a legfontosabb lehet elmondanom.

Ez a történet arról szól, hogy szerintem hogyan lehet embernek lenni abban az embertelenségben, ami körülvesz minket.

Találtam egy idézetet, ami idepasszol, több szempontból is, ahogy majd hallani fogjátok. Az idézet Marshall Ganztól való, aki az USA-ban, a Harvardon tanít közösségszervezést, és maga is részt vett alulról jövő mozgalmak létrehozásában és erről szóló módszerek kidolgozásában. Valahogy így szól: „Vezetőnek lenni azt jelenti, hogy vállalod a felelősséget azért, hogy másokat egy közös cél elérésére ösztönzöl, bizonytalan és kétségekkel teli időkben.”

A személyes történetem ott kezdődik, hogy én egy nagyon jó tanuló, jól viselkedő, visszahúzódó kisgyerek voltam. Azt tanultam, hogy tekintettel kell lenni másokra, nem szabad felemelni a hangomat, szót kell fogadni a felnőtteknek. Felnőttként azután nagyon sokáig úgy éltem az életem, hogy mindenben, amit csináltam, a fő szempontom az volt, hogy szeressenek az emberek, hogy jó véleménnyel legyenek rólam. Ne okozzak konfliktust, ne hozzak kellemetlen helyzetbe másokat, ne csináljak problémát. Ez megmutatkozott a munkámban, a társas kapcsolataimban. Egyrészt majd meggebedtem, hogy megmutathassam, ki vagyok, milyen vagyok, mi a mondanivalóm, másrészt rettegtem attól, mit fognak gondolni rólam az emberek, vagy hogy ha kifejezem azt, ami belül van, akkor nem fognak szeretni.

Nem mertem önmagam lenni, és amikor erre végül rájöttem, az olyan érzés volt, mintha addig cserbenhagytam volna magam. Végtelenül fájdalmas és szomorú volt rájönnöm, hogy úgy éltem az életemet, hogy sok esetben nem a saját érdekeimet képviseltem, hogy nem álltam ki magamért, az érzéseimért, az igazságomért, mert kedves ismerősök vagy éppen arctalan idegenek ítéletétől rettegtem. Azt hiszem, nagyon sok embernek sajátja ez a történet, köztük nagy arányban találhatóak – nem egészen véletlenül – nők, LMBTQ emberek, de magára ismerhet bárki, aki ebben az országban nőtt fel politikai vagy egyéb elnyomásban, kötelező egyféleségben, vagy éppen így szocializálódott szülők gyereke.

Mit látunk, ha körbenézünk a politikában, a közéletben ma Magyarországon? Én zsarnoki hatalomvágyat, végtelen butaságot, fájó embertelenséget, az alapvető emberi tisztesség most éppen egyre nagyobb hiányát látom. Egymást marcangoló vadállatokká tett sokakat az egyre nagyobb szegénység, a félelem, a gyűlölet.

Láttuk a tavaly év végén csúcsosodó #metoo kampánnyal szembeni reakciókban, láttuk az áprilisi országgyűlési választások előtt, alatt és után, láttuk a nevezetes szurikáta-ügy kapcsán, hogy csak néhányat említsek. Szekértáborok, barikádok épültek, és közösségeinken belül is néha egymás ellen fordultunk. Eltűnt a mozgástere a figyelő és értő párbeszédeknek, elfogyott a levegő a bátor kevesek körül. Szabadon garázdálkodik a döntéshozók körében az ostoba, felelőtlen, hozzá nem értő gondolat, és életekkel, sorsokkal úgy játszik, mint üveggolyókkal.

©

Látható, érezhető, hogy a migránsozás után, a sorosozás-civilezés közé be-be ékelődve már elkezdődött a kormánynak és propagandagépezetének a nők és a nemi szerepeiket szűknek tartó emberek, köztük az LMBTQ közösségek elleni újabb támadása. Időutazunk az 50-es évekbe, ha nő vagy, szüljél, ha fiú vagy, ne balettozzál. Csak a jobbos, öngyűlölő buzi a jó buzi, különben is, Alex Soros. Ezek a tudományt, intelligenciát, egymás iránti tiszteletet, emberséget teljesen nélkülöző diskurzusok nem érdemelnek mást, mint köznevetséget, de az ország állapotát tekintve sokkal inkább sírnivalóak. Itt tartunk ma, mondhatnánk, hogy ennél nincs lejjebb, ha nem tudnánk, hogy igenis van.

Az LMBTQ közösségnek, és nemcsak annak, szüksége volna egy mágikus fordulatra. Jó lenne, ha ezt a felénk tornyosuló történetet valaki átírná. Ne erre haladjon tovább ez a mese, hanem húzzunk itt egy képzeletbeli vonalat, írjuk oda mellé, hogy „ez van most“, és ebből kell építkezni. Hogy csináljuk?

Először is, személyes szinten meg kell értened és át kell érezned a következő mondatokat: bármilyen istent imádsz, bármiben hiszel, vagy nem hiszel, az biztos, hogy nem gyűlölni jöttél a világra.

Egyedülálló, csodálatos lény vagy, és arra születtél, hogy megvalósítsd önmagad. Bármit mondanak mások, neked az a dolgod, sőt, kötelességed, hogy a lehető legteljesebb önmagad légy, hogy kifejezd azt, aki vagy. Ahogy Oscar Wilde mondta: „Légy önmagad. Mindenki más már foglalt.” Senki más nem fogja képviselni úgy az érdekeidet, mint te magad, és hasonlóképpen, ha mások kénye kedve szerint élsz, akkor nem élsz igazán. Ajándékozd meg magad a legfantasztikusabb dologgal, amit ember átélhet: önmagad szeretetével. Tudom, miről beszélek, a másik oldalról jövök.

Lásd, már most mennyire bátor vagy! Szembenéztél önmagaddal, könnyeken, haragon, félelmen, kitaszítottságon, kétségbeesésen át, és mégis itt vagy. Ne hagyd, hogy bárki elvegye a legbelső bizonyosságodat, a hitedet önmagadban, még ha néha nehéz is visszatalálnod hozzá. Ismerd meg önmagad, keresd meg, miben vagy jó, tanulj az építő jellegű visszajelzésekből. Törekedj arra, hogy a lehető legjobb önmagad légy. Tudd, és emlékeztesd magad, hogy a vak gyűlölet nem rólad szól, hanem a gyűlölködőről. A gyűlölködéssel szembeni haragodat ne irányítsd magadra, de másokra sem. Mindenki keresi az útját, ki így, ki úgy. József Attila szavaival: „Érted haragszom, nem ellened.”

Bármit csinálsz, kérdezd meg magadtól: ezzel hidat építek vagy falat emelek? Közelítek vagy távolítok? Segítem a probléma megoldását vagy hátráltatom? Igen, akkor is, amikor épp posztolni készülsz Facebookon. Mondd el a történetedet, és találd meg azokat, akik hasonló történeteket mesélnek. Keress egy közösséget, ahova tartozhatsz, ha nem találod, csináld meg és rád fognak találni hozzád hasonlók. Ne csináld egyedül, mert beleroppansz. Oszd meg a tudásodat, ezzel nemcsak másoknak segítesz, hanem magadat is tehermentesíted.

Légy türelmes. Sikerek nem születnek egyik napról a másikra, csak következetes, kitartó építkezéssel. Válassz értékeket, köteleződj el mellettük, de mindig légy kész felülvizsgálni őket. Tanulj meg a saját magad számára vállalható kompromisszumokat kötni, különben csak egy dühös alak leszel és elszigetelődsz másoktól. Ha olyannal találkozol, akinek a munkája fontos számodra, mondd el neki. Ha megteheted, támogasd anyagilag egy-egy neked kedves civil szervezet munkáját. Ne felejtsd el, hogy akkor tudnak megjelenni a saját szempontjaid a közösségért való munkában, ha belerakod őket.

És körbeértünk. „Vezetőnek lenni azt jelenti, hogy vállalod a felelősséget azért, hogy másokat egy közös cél elérésére ösztönzöl, bizonytalan és kétségekkel teli időkben.” Ha készen állsz rá, légy közösségi vezető. Így lesz mozgalom, ami most még nem az. Ha LMBTQ emberek sokasága közös célokért közösen tesz, ha egyszer majd szót emelnek, spontán tiltakoznak, önszerveződnek olyanok is, akiknek most elképzelésük sincs arról, hogyan foghatnának hozzá.

A Pride idén olyan munkát kezdett el, ami meggyőződésem szerint valódi eszközöket adhat ilyen tenni vágyó emberek kezébe. Képzéseket tartottunk vidéki városokban, és ahogy látni fogjátok, az idei Budapest Pride fesztiválhónap – igen, egy egész hónap – alatt, néhány városban már idén megszülettek olyan LMBTQ tematikájú programok, melyeket helyi LMBTQ emberek, jövőbeni közösségi vezetők és csapataik hoztak létre. Ahogy haladunk előre, úgy tanulunk mi magunk is, a visszajelzéseket beépítjük a munkánkba, és jövőre még több városba fogunk eljutni, még több képzést fogunk tartani.

Merünk nagyot álmodni. Ti is merjetek, és adjatok reményt!

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
Vádat emeltek az ittasan száguldozó sofőr ellen, aki testvére halálát okozta

Vádat emeltek az ittasan száguldozó sofőr ellen, aki testvére halálát okozta

Szuper ötlet: ingyenparkolás jár a műanyag palackokért

Szuper ötlet: ingyenparkolás jár a műanyag palackokért

Hofi azt mondta neki, ez a legkönnyebb meló, de látástól vakulásig dolgozik az utolsó budai úriszabó

Hofi azt mondta neki, ez a legkönnyebb meló, de látástól vakulásig dolgozik az utolsó budai úriszabó

15 éve halt meg minden idők egyik legnagyobb magyar sportolója

15 éve halt meg minden idők egyik legnagyobb magyar sportolója

A világ egyik legnagyobb rendezője utál filmet forgatni

A világ egyik legnagyobb rendezője utál filmet forgatni

Vonat és autó ütközött össze Kecskemét mellett

Vonat és autó ütközött össze Kecskemét mellett