Az LMP tisztújító kongresszusát követően az új társelnök, Keresztes László Lóránt országgyűlési képviselő bejelentette: az LMP a másik két XXI. századi párttal, a Jobbikkal és a Momentummal keres szövetséget, a régi pártokkal, az MSZP-vel és a DK-val ezt kizárja. Keresztes már az április 8-i választás előtt is ellenezte a visszalépéseket, ő maga sem lépett vissza Pécsett a független konzervatív Mellár Tamás javára, akit az MSZP és a DK támogatott. A XXI. századi párt megjelölés Schiffer Andrástól, az LMP alapítójától származik, de átvette a Jobbik is. Mi is a tartalma?

Hozzásegít ennek megértéséhez Ungár Péternek, az LMP egyik új országgyűlési képviselőjének májusban a Népszavában megjelent cikke. Az ellenzék vereségére keres magyarázatot, és arra jut: az ellenzék ott hibázott, hogy nem állt oda egyértelműen az Orbán-kormány menekültellenes politikája mögé. Ő maga a „kvótanépszavazáson” az imént hivatkozott Keresztes László Lóránttal együtt nemmel szavazott a „kvótára”, vagyis a Fidesz mellé állt. Azt írja: „… meggyőződésem, hogy a kérdésre a nemzeti érdeket figyelembe vevő választ adtunk – és amennyiben az ellenzéki politikusok többsége is így tett volna, más eredmény tértünk volna el április 8-án”. Úgy gondolja ugyanis: „Az, hogy ki dönt arról, ki élhet egy ország területén, az önrendelkezés legalapvetőbb kérdése.” Ez majdnem ugyanaz, mint amit Orbán szokott mondani: a magyarok maguk dönthessenek arról, hogy kivel élnek együtt.

Volt Ungárnak egy másik fontos érve is. Orbán úgy mutatja meg magát a választók előtt, mint „a lokális nép a globális elit ellen”, vagyis „kommunikációja az elnyomott, a nemzetközi összeesküvés ellen küzdő szabadságharcos mítoszára épült”, míg az ellenzék az „Európa, Európa” skandálásokkal, a Nyugatra történő hivatkozásokkal „folyamatosan belecsúszott a globális elit lokális védelmezőjének szerepébe”. Ungár felhívta a figyelmet, hogy az Orbán-kormány a nemzeti érdek hirdetésével szemben a gyakorlatban „többet ad a multiknak, mint bármelyik szocialista kormány”, és az egykulcsos adóval is „külföldről importált, a magyar embereknek káros ideológiát hozott be”, és ezzel szemben lehetett volna fellépni, de az ellenzék mégis ahhoz járult hozzá, hogy a politikai vita a szimbolikus térben folyjék, ahol Orbán a nép képviselőjeként lép fel, és ezzel tud maga mellé állítani sok-sok embert.

Ungár – a Fidesz propagandistáihoz hasonlóan – közvetlen gazdasági érdekeket, a „globális elit” törekvéseit, illetve az azokkal való szembehelyezkedést látja Orbán és a nyugati demokráciák konfliktusa mögött. Az, hogy az Orbán-kormánnyal szembeni nyugati kritikák mögött nem üzleti érdekek, hanem a nyugati demokráciák közös értékrendje húzódik meg, nem merül fel benne. Azt, ha ellenzéki demokraták a nyugati demokráciák értékrendjének talajáról bírálják a kormányt, a „szimbolikus mezőbe csúszásként” kifogásolja. Keresztes társelnök első parlamenti vezérszónoklatában, a menekültellenes törvénycsomag vitájában szintén a globális elitek törekvéseiből, a multinacionális vállalatok tevékenységéből, a szabad kereskedelem hatásaiból vezette le a migrációs válságot, és – az Orbán-kormánnyal egyetértve – elutasította a kvótát, és helyeselte, hogy a menekültpolitikát nemzeti hatáskörben tartsák, folytatva azt, ahogy Schiffer András az LMP frakcióvezetőjeként kezdettől fogva elutasította az Unió menekültpolitikáját.

A „globális elitekkel” való szembehelyezkedés, vagyis – Schiffer kifejezésével – az LMP globalizációkritikus attitűdje jelent meg már jóval korábban abban is, ahogy a párt szembehelyezkedett a szabadkereskedelmi egyezményekkel. Amikor a kormány még a Kanadával kötött szabadkereskedelmi egyezmény, a CETA ratifikációját terjesztette az Országgyűlés elé (ami akkor, Trump előtt, még az Egyesült Államokkal kötendő szabadkereskedelmi megállapodás főpróbájának ígérkezett), maga Schiffer kezdeményezett 2016-ban olyan országgyűlési határozatot, amely több ponton kötötte meg a magyar állam kezét az ilyen tárgyalásokon azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy azokat az Országgyűlés ne ratifikálhassa. Ungár Péter első, parlamenti képviselőként tartott sajtótájékoztatóján ugyanebben a szellemben a szabad kereskedelmet támadta, amiért az úgymond a gazdag államoknak előnyös, a szegényebbeknek pedig hátrányos. Mint egy másik napirend előtti felszólalásában mondta, Brüsszelt szerinte is meg kellett állítani. Az LMP – a Fideszhez és a Jobbikhoz hasonlóan – ellenzi, hogy belátható időn belül bevezessük az eurót.

A menekültkérdés, illetve a „globális elitek” törekvéseivel való szembehelyezkedés mellett egy harmadik fontos ügyben, a nemzeti kérdés kezelésében 2010-es parlamentbe jutása óta következetesen a Fidesz – és a Jobbik – mellett áll az LMP: mindig támogatta a határon túli magyarok letelepedés nélküli kedvezményes honosítását, vezetői ott vannak a Fidesz tusnádfürdői rendezvényein. Keresztes Trianon évfordulóján tartott első napirend utáni felszólalásában ezt a nacionalista vonalat vitte tovább. Ungár egy újabb interjújában mondta el, hogy mennyire elítélik Gyurcsányt a 2004-es népszavazáson tanúsított elutasító álláspontja miatt.

Vegyük észre: az LMP politikájának ezek a sajátosságai a Jobbik politikájában a párt megalakulása óta jól tetten érhetők: a nacionalizmus, a globalizációellenesség, a protekcionizmus, az idegenellenesség.

Együtt vannak tehát azok a legfontosabb ismérvek, amelyek magyarázzák az LMP már Schiffernél is érzékelhető rokonszenvét a Jobbik iránt.  Ezek lennének a XXI. századiság sajátosságai, amikor ezek a pártok magukat a „XX. századinak” mondott pártoktól megkülönböztetik. Az elhatárolódás persze elsősorban a többi ellenzéki pártra irányul, nem annyira a Fideszre, amely mindezekben a kérdésekben hasonlót képvisel, de nemcsak szavakban, mint a Jobbik és az LMP, hanem a kormányzás gyakorlatában. Az Orbán-kormányok törvényeikben és a kormányzás mindennapi gyakorlatában érvényesítik a múlt század első felére emlékeztető, de a „XXI. századi” Jobbik által is szorgalmazott, az LMP által is követett nacionalizmust, a globalizációval szembehelyezkedő protekcionizmust és azt az embertelen menekültpolitikát, amelyet a Jobbik és az LMP is támogat, illetve elfogad.

Miért nevezi az LMP és a Jobbik XXI. századinak ezt a politikát? Másképpen: mit nem szeretnek ők a XX. században? Ha nem tartalmatlan frázisnak tekintjük a XXI. századiság rendszeres emlegetését – és miért tekintenénk annak –, akkor a következőre juthatunk. A XX. század két meghatározó fejleménye a két totalitárius rendszer, a náci, illetve a szovjet típusú kommunista diktatúra létrejötte és bukása. A nácizmus történetéből, a két világháború borzalmaiból az euroatlanti demokráciák levonták a következtetést, hogy nem szabad engedményeket tenni a nacionalizmusnak, a nemzeti kizárólagosságnak, hiszen az előbb-utóbb háborúhoz, sokszor – Európában utoljára Srebrenicában – népirtáshoz vezet. A szovjet típusú kommunista rendszerek történetéből az euroatlanti demokráciák azt a következtetést is levonták, hogy az állam gazdasági túlhatalma és az elzárkózó protekcionista politika hosszabb távon óhatatlanul gazdasági lemaradásba torkollik. Harmadszor, a második világháború, az Egyesült Nemzetek megalakulása, majd az 1975-ös helsinki konferencia óta a demokratikus jogállamok megkülönböztetése a nem demokratikus rendszerektől, az emberi jogok és emberi méltóság egyetemességének elismerése a nemzetközi politika központi követelménye lett. Ezt a követelményt érvényesítette az Európai Unió a koppenhágai kritériumokban, amelyek teljesítésétől a kétezres években az új tagállamok felvételét függővé tette. Így lett a jogállamiság és az emberi jogok elismerése, a nacionalizmus elutasítása és a piacgazdaság normáinak mind a nemzeti keretekben, mind a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban való elfogadása az euroatlanti világ közös értékrendjének alapja, amely közös értékrendre az ENSZ, a NATO és az Európai Unió épül. A rendszerváltáskor az egykori szocialista országok is piacgazdaságot, a protekcionizmus helyett a nyugati világgazdaságba való integrációt céloztak meg, jogrendjük alapjává tették az emberi jogok elismerését, és többé-kevésbé magukévá tették a nyugati demokráciáknak a nacionalizmust elvető normáit is. Így válhattak az Európai Unió tagjaivá.

A huszadik században történtekből levont e következtetésekkel, az euroatlanti demokráciák értékrendjével fordult szembe a kilencvenes évek közepén végrehajtott nacionalista, antikapitalista fordulata óta előbb ellenzékben, majd kormányon a Fidesz, ezt az értékrendbeli szembehelyezkedést hirdeti rendszeres beszédeiben Orbán Viktor Tusnádfürdőn és Budapest terein. Fontos pontokon hasonló értékrendet képvisel ellenzéki pártként a Jobbik és az LMP, a Fideszen rendre a szembefordulás következetességét kérve számon. Amikor például a gazdaságpolitikában támadják a Fideszt, a multikkal való kapcsolatban vagy a földkérdésben tanúsított kétszínűségét bírálják, a bevándorlással szembeni fellépést pedig a letelepedési kötvényüzlet felemlegetésével hiteltelenítik.

De hát nem ugyanúgy támadja az Orbán-kormányzatnak a közpénzek szervezett elsajátítására irányuló politikáját – ezt szokták pontatlanul korrupcióként emlegetni – a Jobbik és az LMP, mint a többi ellenzéki párt? Nem ugyanúgy követelnek több bért, több nyugdíjat, jobb egészségügyi ellátást az embereknek? Nem ugyanúgy kérik számon a parlamentarizmus normáit? Nem lehet ez az ellenzéki összefogás alapja? Nem, hiszen ezek az egybeesések nem a pártok egymással összeegyeztethető politikai értékrendjéből, hanem ellenzéki helyzetükből következnek. Ahogy Szél Bernadett mondta a kampányban, az ellenzéki pártok között nincs értékközösség, csak sorsközösség. Egyetlen fontos politikai elemtől, a társadalmi igazságosságtól eltekintve, amelyet illetően az LMP hasonlóképpen áll szemben az Orbán-kormánnyal, mint a baloldali és liberális ellenzék, igazat kell neki adnunk. Az euroatlanti demokráciák értékrendjétől, amelyre az Egyesült Nemzetek, a NATO és az Európai Unió alapelvei épülnek, nemcsak a Fidesz áll távol, de a Jobbik és – ha nehéz is, be kell látnunk – fontos kérdésekben az LMP is. Tetteiben fordul szembe ezzel az értékrenddel a Fidesz, retorikájával és parlamenti szavazataival a Jobbik és az LMP.

Mielőtt valaki megkérdezné, hogy melyik Jobbikról van szó, le kell szögezni: a Jobbik politikájának alapvető jellemzőit a „néppártosodás” nem érinti. A nyíltan cigányellenes és antiszemita, a Magyar Gárdában félkatonai szervezetet létrehozó korai Jobbik régi típusú szélsőjobboldali, újnáci párt volt. A „néppártosodó” Jobbik XXI. századi szélsőjobboldali párt, amely már csak elvétve tesz nyíltan rasszista gesztusokat (de azért időnként tesz), viszont a modern nyugat-európai szélsőjobboldali pártok fő jellemzői: a bankellenesség, a gazdasági nacionalizmus, az EU-ellenesség (ideértve az euró elutasítását) és az idegenellenesség, bevándorlóellenesség egyaránt meghatározó szerepet játszik a Jobbik politikájában. Az egykori tengelyhatalmak és szövetségeseik országaiban működő mai szélsőjobboldali pártok emellett gyakran tekintik vállalható hagyománynak országaik második világháborús szerepvállalását. Ezt is láthatjuk a párt megalakulása óta a Jobbikban. Persze, a modern szélsőjobboldaliság e jellemzői a Fideszre is messzemenően érvényesek, de hát nem véletlenül tekintjük az Orbán-kormányt sokan szélsőjobboldali kormánynak, a Fideszt szélsőjobboldali pártnak.

A Jobbiknál és az LMP-nél maradva, az elmondottakból két fontos politikai következtetés adódik. Az egyik a múltra, a másik a jövőre vonatkozik. Április 8-a óta sokan tették felelőssé a Jobbikot és az LMP-t a Fidesz kétharmados győzelméért. Noha pusztán a számok alapján úgy tűnhet, mintha én is azért vesztettem volna Budapest 3. sz. választókerületében a fideszes Gulyás Gergellyel szemben, mert a Jobbik és az LMP jelöltje nem lépett vissza, nem értek velük egyet. A taktikai szavazás nálunk működött, a listán az LMP-re szavazók közel fele és még a Jobbikra szavazók kisebb része is átszavazott rám (mellesleg a listán a Momentumra szavazók kétharmada is). Akik nem követték a taktikai szavazásra irányuló felhívást, azok esetében korántsem magától értetődő, hogy visszalépés esetén rám mint DK-s jelöltre szavaztak volna. Nem is vártam tőlük, hogy visszalépjenek, hiszen én baloldali-liberális politikát képviselek, élesen elutasítom a nacionalizmust és az antikapitalizmust, s az én jelöltségem támogatása számukra identitásuk feladását jelentette volna. Én sem tudtam volna elképzelni, hogy a taktikai szavazás jegyében jobbikos vagy akár LMP-s jelöltre szavazzak, éppen mert tiszteletben tartom az enyémtől alapjaiban eltérő meggyőződésüket.

A Fidesz ellenzékének a széles választási összefogást őszintén szorgalmazó pártjai (MSZP, DK, Párbeszéd) abból indultak ki, hogy az Orbán-rendszerrel szemben a választási együttműködésben ott lenne a helye az LMP-nek is. Sőt, a választásokat megelőző hetekben már annak felelősségét is a Jobbikra hárították, hogy vele nem alakult ki választási együttműködés, merthogy nekik ez a jelek szerint nem lett volna ellenükre. A választások óta is azt halljuk a demokratikus pártok számos politikusától, hogy a jövőben együtt kell működni majd a Jobbikkal. Tévednek. A magyar politika évszázados alapkérdése, hogy miképpen választ az ország a nyugati világhoz való csatlakozás és a nemzeti elzárkózás között, a gazdaságban az integrálódás és a protekcionizmus között. Közel kétszáz éves alapkérdése az is, hogy milyen álláspontot foglal el a nemzeti kérdésben (korábban a magyarországi nemzetiségek, 1920 óta a szomszéd államokba került magyar kisebbségek ügyében). Továbbá, ma a nemzetközi politika egyik legsúlyosabb problémája a menekültválság. Ezekben a kulcsfontosságú kérdésekben a magát XXI. századinak mondó Jobbik és LMP közelebb áll a Fideszhez, mint az euroatlanti demokráciák értékrendjét követő politikai erőkhöz. Többen megfogalmazták a választások előtt, hogy siker esetén nehéz elképzelni a közös kormányzást a Jobbikkal, és ebben igazuk volt. Csakhogy az elmondottak szerint ez az LMP-re is igaz. Most, a súlyos választási vereség után, amikor sokan törjük a fejünket azon, hogy mi is a nyugati demokrácia híveinek teendője az előttünk álló időszakban, annyit biztosan be kell látnunk, hogy a mai parlamenti ellenzéki pártok teljes körére kiterjedő összefogásban nem érdemes, nem értelmes gondolkozni.