Tulajdonképpen egész jó vb volt ez. Sok góllal, fordulatokkal, megvillanó sztárokkal, egy jól szervezett belga, uruguayi és francia válogatottal és viszonylag kevés Neymar-rinyával. 2018 fakó nyarában elég jól el lehetett ütni az időt napi egy-két meccsnézéssel anélkül, hogy az ember halálra izgulta volna magát, vagy feltétlen elborította volna a nacionalista szenvedély. Lehetett csakúgy a fociért focit nézni.

És akkor megérkezett a mi miniszterelnökünk, hogy az egész kérdéskört magasabb szintre emelje, illetve mélyebb értelmet adjon neki; mert a mi miniszterelnökünk az olyan, hogy magasabb szintre emel és mélyebb értelmet ad. A borzasztópuszta-alsói nyugdíjas földrajztanárok pedig csillogó szemmel bámulják, hogy milyen okos ember a miniszterelnökünk, mert általában már nem emlékeznek arra, hogy mit mondott tegnap. Tegnap még az oroszokkal parolázott, mert keleti szél fújt, de olyan erősen, hogy idefújt egy Paks II.-t, ám időközben Oroszország már nem szél, hanem veszély, ahogy nehezen követhető aktuális változatból kitetszik. Tegnap a muzulmánokkal szemben minden áron védekezni kellett, és Orbán Viktor ifjúsági szervezete által még egy „Egri csillagokat” is küldött az iszlámbarátsággal vádolt ellenzéki vezetőnek, hogy azután személyesen tegye tiszteletét a török császár beiktatási ünnepségén. (A gyémánt félkrajcáron sem vesztek össze, mert már mind a kettő lopott magának olyat.)

Arra az orbáni okfejtésre, mely szerint a parádésan menetelő horvát csapat sikerében valójában mi is benne vagyunk – hiszen a horvát foci a mi kutyánk kölyke, lévén ugyanahhoz a Duna menti futballkultúrához tartozunk –, már a borzasztópuszta-alsói nyugdíjas földrajztanárok is felszisszennek. Ha másért nem, hát a szakmájuk miatt arra azért emlékeznek, hogy 138 kilométernyi határszakaszon ugyan érintkezik Horvátország a Dunával, de ezen az alapon aligha lehet besorolni e szép, adriai államot valamilyen Duna menti régióba. Vagy ha igen, úgy Németország és Romániai is a mi kutyánk kölyke, aminek kimondását a miniszterelnök úr részéről jelenleg, én erősen kétlem.

Azt pedig borzasztópuszta-alsói nyugdíjas tornatanárok és utánpótlásedzők tennék hozzá, hogy a horvát focinak meg pláne semmi köze a magyarhoz, a néhai jugoszláv iskola örökösei: atletikusok, agresszívek, pillanatok alatt váltanak ritmust, ha kell, erőfocit játszanak, szóval elég távol állnak attól, amit a mi miniszterelnökünk futballokos stílusnak nevezett. És ha már itt tartunk, futballokos miniszterelnökünk inkább arról beszélhetne, hogy a magyar kupacsapatok, a labdarúgásba öntött százmilliárdok ellenére a NER kilencedik évében miért sültek föl azeri, luxemburgi, macedón és izraeli vetélytársakkal szemben. Ám a miniszterelnök ilyen apróságokon nem akad fönn – legföljebb annyit tud tanácsolni, hogy csapataink igyanak több vért –, az ő tekintete messzibb horizontokat kémlel. Mert Orbán Viktor nem csak magasabb szintre emel és mélyebb értelmet ad, de egyszersmind világmegfejt és tágabb összefüggésbe helyez. A focit is a nagy, globális teóriába illeszti, kilencvenpercnyi játék (plusz hosszabbítás) hirtelen többletjelentést nyer. Civilizációk összecsapása mintegy.

Hogy ennek az összecsapásnak mi is a tartalma, azt már az egyik csahos fejtette meg, illetve ki. Az új vágású kereszténydemokrata Hollik István a Facebookon tette közzé téziseit, amelyek szerint: „a világbajnoki döntőnek Európa jövője szempontjából is fontos üzenete lehet, hiszen egy bevándorlóország játszik egy nemzeti identitására büszke, keresztény országgal”. Szóra sem érdemes, hogy a francia válogatott színes bőrű sztárjai nem bevándorlók, és csak részben muszlimok. Az érdekesebb, hogy a nagy tudású Hollik nem ismeri a különbséget a bevándorlási célország és gyarmattartó ország között. Franciaországban ugyanis azért relatíve magas a néhány generációval ezelőtt még más kontinensen élt ősökkel rendelkezők aránya, mert számtalan gyarmattal bírt, és jelenleg is rendelkezik több, ún. tengerentúli megyével. Amennyiben a derék franciák azt akarták volna, hogy egy később létrejövő sportban csupa tejfehér legény képviselje őket baguette-tel a hóna alatt béret-vel a fején, lágy camembert-rel dekázva a gyepen, XIX. századi szimbolista verseket szavalva, akkor lettek volna szívesek nem gyarmatosítani. De már megtörtént, és a franciák igyekeznek az előnyeit is élvezni. Most például van egy világbajnoki címük.

Amit a másik szellemóriás, a lovagkereszttel kitüntetett Bencsik András viselt igen nehezen. Tört magyarsággal kiposztolta, hogy „ne búsúlj Horvátország! A franciákat megvertétek volna”. Ha az Élysée-palotában értesülnének Bencsik és Orbán bensőséges kapcsolatáról, akkor az amúgy is fagyponton lévő diplomáciai viszony tovább jegesedne. Arról nem beszélve, hogy Bencsik miért gondolja úgy, hogy a horvátok pont az ő vigasztalására vágytak. Mindegy, hagyjuk is, Bencsik legalább önjogon és részben piaci alapon rasszista tufa. Ám előmásztak az állami vérebtenyészet fogdmegjei is, falkában vonyítva ugyanazt a fajgyűlölő szöveget.

Eleve az egész vb alatt ment a szünetekben a közszolgálati uszítás, amelyre itt-ott ráerősített az állami pénzen eltartott aljamédia, hogy végül megérkezzen az európai értelemben vett eltartott kisujj, hogy – gondolom, szerinte decensebb formában – megismételje Bencsik ocsmányságát. A tomborizált Mandiner újságírója úgy vélhette, hogyha beleírja egy cikkbe, hogy „gloire”, meg „l’art pour l’art”, akkor az kevésbé lesz kirekesztő, mint a lovagkeresztes okádás; hogy attól az idézőjelbe tett „francia” győzelem, meg az a félmondat, hogy „nemzeti válogatottjának legjavát más népek fiai adják ki” nem pontosan ugyanolyan primitív, mint a Hollik–Bencsik-vakogás. Pedig a mandineres eszmetörténész és fociszakíró még az esemény sportértékére is kitér, megállapítva: „a franciák nem sokat tettek ezért a vb-aranyért”. Nos, a franciák egymásutánjában verték meg az argentinokat, a pazar uruguayiakat, a káprázatos belgákat és a tényleg remek horvátokat. Furcsákat gondolnak arról a NER-ben, hogy mi a sok, illetve a nem sok. Esetleg akkor csettintenének elismerően, ha a franciák világbajnokság helyett családi kapcsolatokra hivatkozva egy közbeszerzést nyertek volna.

A Mandiner jegyzetírója bevezeti még a nemzetközi sporttudósítások szóhasználatába az „őshonos” kifejezést, értve ezalatt, hogy azzal még nincs baj, ha egy nemzet saját magán túl még az országában „őshonos” népekből állítja össze a válogatottját. Na, de ki is számít őshonosnak? Az eredetileg a növénytanban használt meghatározás szerint egy olyan faj, amelyik egy geológiai korban kialakult helyen él. A faj ugyebár a homo sapiens, amelyik nem itt sarjadt ki az európai földből, hanem érkezett valahonnan, jelenlegi tudományos ismereteink szerint mindannyian Afrikából. Akkor az számít őshonosnak, aki előbb volt itt? Ez esetben a magyar színeket valamennyi versenyen Samu, a vértesszőlősi előember képviselné, az európai csapatok „legjava” pedig neandervölgyiekből állna.

Ez azonban kevéssé valószínű, be kell érnünk azzal, hogy a magyar kormány trollválogatottja áll neandervölgyiekből. Ahogy a Terror Háza kutatási igazgatója fogalmazott: saját mércét kell teremteni. Sikerült. A mérce a közönséges, alagsori, kocsmai rasszizmus. Jó is volt ebből kicsit kiszakadni.

Mert ismétlem, ez egy jó vb volt. Leszámítva azt, hogy nem is szabadott volna megrendezni. A világbajnokság ideje alatt bizonyosodott be végleg, hogy az orosz politika meghekkelte az amerikai elnökválasztást, de csak azt követően, hogy meghekkelte a FIFA-t. A meccseken túl nézők százmilliói szembesülhettek az orosz birodalmi propagandával, amelyet remekül szolgált ez a rendezvény. Ezért hiába nyert a legfelkészültebb, legjobb csapat, az igazi világbajnok a Pussy Riot, melynek bátor lányai a döntőn beszaladtak a pályára így tiltakozva a díszpáholyban elterülő cár rendszere ellen. Az egyik tiltakozó megpróbált lepacsizni Kylian Mbappéval. És a színes bőrű, félig kameruni, félig algériai származású csodagyerek visszapacsizott. A Pussy Riot talált fehérek közt egy európait.