Csillag István: A kultúrharcos

Mielőtt a vezér szabadságra ment volna, tusványosi beszédében még megosztotta híveivel titkát, hogy harcának következő területe a kultúra lesz. Vélhetően ez a bejelentés nem volt teljesen váratlan, hiszen már hetek óta folyt egy valaha szebb napokat látott hetilap, majd a kománylappá avanzsált napilap hasábjain a XXI.századi numerus clausus előkészítése jegyében, azoknak személyeknek szégyenbilloggal való emlékezetbe égetése, akiknek a nyilvánosságból való kiseprűzése kívánatos. A kultúrharc jegyében már időszerűvé vált a közkönyvtárak szerény fizetésű dolgozóinak felkészítése, hogyan kell a katalógusokból, majd a polcokról, végül az emlékezetből kitörölni az említett lapokban megbélyegzettek műveit. A tudományos munkák íróinak időszerű lesz műveik lábjegyzeteit, irodalomjegyzékét átrostálni, nehogy olyan hivatkozásokat tartalmazzon, amiket a vezér harcában célpontként jelölt ki. A könyvégetéshez kéretik némi benzint biztonságos helyen tárolni!

A könyvkiadók végre számíthatnak arra a pénzügyi segítségre, amiért évtizedek óta lobbiztak. A vezér kormánya nagyvonalúan a könyvszakmát is konszolidálhatja, hogy a kultúra e területének munkásai ne szenvedjenek a tőkehiánytól, és ne kelljen félniük, hogy közülük bárkinek a csődje láncreakcióként tovaterjed. A kormány önzetlenül megemeli a könyvkiadó vállalatok tőkéjét, aminek a révén a könyvkiadók korábbi tulajdonosai megtarthatnak néhány százaléknyi részesedést (emlékbe) valahai független cégükből, ugyanakkor hatósági norma írhatja elő, hogy csak azok a vállalatok vállalkozhatnak könyvkiadásra, akiknek a tőkéje elégséges a könyvterjesztők, a kisboltok miatti esetleges fizetési nehézségek áthidalására is. Van már erre minta, hiszen a takarékszövetkezetek kistulajdonosait se fosztották meg a tulajdonuktól, csak jelképessé vált részvételük a tulajdonosi döntésekben.

Valószínűleg a lapkiadással foglalkozók sem maradhatnak ki a kormány nagyvonalúságából és a védtelen olvasóközönség pártolását segítő szabályozásból. Csak megbízható forrásból származó híreket közvetíthetnek, csak megbízható szerkesztőkkel dolgozhatnak, és megbízhatóság most nem az árja származás bizonyítása (ld. Svejk: „Na, tolja le és mutassa!”), hanem a kultúrharcos akadémiák elvégzése, vagy tömörülés az öreg sajtóharcosok klubjában.

De egyelőre legyen elég a kultúrharcos ötletelésből. Ne felejtsük el, hogy a kivégzésnek hányféle módját találta ki az egyébként jámborságáról híres valahai késő reneszánszot megélt keresztény szerzetes. Sose felejtsük, hogy a kultúrharcnak ezt az előttünk álló új fejezetét az hirdette meg, aki egy őszinte pillanatában, a „Fekete Doboznak” adott 1988-es interjújában („Mi leszel, ha nagy leszel?”) azt mondta: ”Annak a miliőnek, ahonnan én jöttem, nincsen semmiféle speciális kulturális tradíciója. Egy ilyen alkalmazotti réteg... a parasztsághoz sincs semmi köze igazából apáméknak, állatot tartottunk, tehát a tevékenység megvolt, de paraszti kultúráról rég nem volt szó a faluban, munkáskultúra semmi nem volt... polgári kultúra, ugye, elő se jön... Én egy ilyen kulturálatlanságból, egy eklektikus valamiből jöttem.” Ez az ember kemény munkával kiemelkedett ebből az eklektikus valamiből. Nyelveket beszélő, olvasott, kapásból értelmes mondatokkal reagáló, komoly tekintéllyel rendelkező politikussá, államvezetővé fejlesztette magát. Most visszasüllyesztene bennünket oda, ahonnét őszinte mondatai szerint felemelkedett.