Választás 2018
Diadalmámor és totális összeomlás - ez maradt a 2018-as parlamenti választás után. Magyarország tehát egyrészt olyan, mint volt immár nyolc évig, eközben mégis egészen más lett, mint április 8-án reggel volt. A nagy kérdés most az: hogy jutottunk idáig, és mi jön most. Igyekszünk válaszokat találni.
HVG: A kisebb, szegényebb településeken szerepelt a legjobban a Fidesz. Ott ennyire hatott a migránsozós propaganda?
K. I.: Nem becsülném le a propaganda szerepét, amivel szemben tényleg védtelenebb ez a csoport. A legszegényebbek valóban gyakran emlegetik a médiában a félelmeiket a migránsoktól, de nagy hiba lenne ennyire ostobának tekinteni őket, mert ezek csak egyes, vélhetően tendenciózusan bemutatott példák. Ne vitassuk el még a legszegényebbektől sem, hogy a döntéseik mögött a saját helyzetükkel kapcsolatos józan megfontolások is meghúzódhatnak!
HVG: Mégis, milyen megfontolások vezethették az út szélén hagyott legszegényebbeket, hogy a kormány maradására szavazzanak?
K. I.: Félrevezető, amikor általánosítunk az olyan hírekből, hogy például a nyomorgó Fájon mindenki a Fideszre szavazott. A szavazás nem szociológiai felmérés. Vidéken például két markáns, egymástól nagyon távol álló csoportnak is egyaránt érdekében állhatott a Fidesz további kormányzása. Kutatásaink során – még számunkra is meglepő módon – lassan öntudatra ébredő vidéki felső középosztály rajzolódott ki: helyi vállalkozók, értelmiségiek, véleményformálók, az utóbbi évtizedek során felépült helyi identitások alakítói, ápolói. Ők például a hagyományőrző fesztiválok, várjátékok, bálok, falunapok szervezői, főszereplői. Az identitásteremtő rendezvények egy részének mindenki – még a legszegényebbek is – a részesei lehetnek, így arra is alkalmasak, hogy fátylat borítsanak súlyos társadalmi egyenlőtlenségekre és feszültségekre. Egyelőre nem látjuk világosan, hogy a vidéki felső középosztálynak melyek a politikai értékválasztásai, de az biztos, hogy a stabilitás számukra fontos érték, amit szerintük most a Fidesz garantál. A helyi identitás kialakításához, megéléséhez a mi társadalmunkban a jobboldal adott szellemi táplálékot.
HVG: A másik nagy csoport pedig a már említett szegényeké, akiket önök dezintegráltaknak neveznek. A két fogalom nem azonos csoportot takar?
K. I.: A dezintegráltak csoportja magában foglalja a szegényeket, de annál nagyobb, a lakosság mintegy 38 százaléka tartozik ide. Inkább arról van szó, hogy a hagyományos módon jövedelemre és foglalkozásra rákérdező kutatások helyett mi arra voltunk kíváncsiak, hogy más jellemzők szerint milyen csoportjai vannak a magyar társadalomnak, így többek között arra is, hogy kik azok, akiknek a társadalmi kapcsolataik végletesen meggyengültek. A dezintegrációnak több formáját különböztetjük meg: vannak, akik elfogadják a fennálló írott és íratlan normákat, ám olyanok is, akik még kérdőíves szituációban is vállalják, hogy nem tartják ezeket magukra érvényesnek. A dezintegáltak egy része nem a Fideszre, hanem valójában az államra szavazott, ugyanis erős társadalmi, családi kapcsolati háló és biztos jövedelem híján a leginkább az önkormányzatra, illetve az államra számíthat. Különösen a kistelepüléseken, ahol nemhogy civil szervezetek nincsenek, de esetenként tanító, orvos és pap sincs. Ez egyrészt adottság, de a jelenlegi kormány több intézkedése is növelte a függést. A gyerekek ingyenes étkezést kapnak például, ugyanakkor a hatalom megakadályozza a civilek ételosztását. A közmunka is egyrészt közvetlen függést jelent, másrészt viszont több is, mint a segély: ad némi önbecsülést és elfogadottságot az, hogy munkából él az illető. Az Orbán-kormány tehát egyszerre fenntartotta ennek a rétegnek a dezintegráltságát, a társadalom aljára fagyasztotta és pacifikálta, miközben – hol fenyegetéssel, hol jutalmazással – politikai szempontból integrálta is.
HVG: A pacifikálás kapcsán sokan már újkori, feudális függés kialakulásáról beszélnek.
K. I.: Ezt nem tartom a vidékre vonatkozóan érvényesnek. A feudális vagy posztfeudális világban nagyon nagy szerepe volt a személyes függésnek, a közvetlen erőszaknak, és az alávetettek pontosan tudták, ki miatt élnek rosszul, vagy kitől kell félniük. Ma nem így van. Még a legszegényebbek számára is látható, hogy az önkormányzat vagy a helyi vállalkozó is csak úgy tud munkát adni, ha pályázatokat sikerül nyernie. Ezeket pedig – ha uniós finanszírozásúak is – az állam osztja. A források felosztása fölött demokratikus kontrollnak kellene érvényesülnie, de ez koránt sincs így. Ellenkezőleg, a politikának a pályázati pénzek elosztásával a modern kori történelemben ritkán tapasztalható hatalma van a gazdaság és így a társadalom felett.
HVG: Radikális baloldali politikával miért nem lehet megszólítani a dezintegráltakat?
K. I.: Az ellenzék ezt meg sem kísérelte, vagy csak nagyon halkan, valószínűleg azért, mert félt, hogy elveszíti a középosztályt. Márpedig nem a szegények mennek ki tüntetni a kormány ellen. A középosztály relatív haszonélvezője a rendszernek, tudja, hogy tőle veheti el a szegényeknek szánt forrásokat az állam egy esetleges társadalompolitikai fordulat esetén, amire persze nem sok jel utal. A középosztályokhoz tartozók – más szinten ugyan, de – kevés felhalmozott tartalékkal vagy vagyonnal, törékeny biztonságban élnek. Azt a szellemi és anyagi tőkét, amit Nyugat-Európában a hasonló státusú családok évszázadok alatt fel tudtak halmozni, nálunk a rendszerváltások ötvenévente rendre lenullázták.
HVG: A Kádár-rendszerben is voltak szegények, de különösen vidéken jól működött a családok egymást is segítő kapcsolatrendszere. Létezik ez még?
K. I.: Ezeket a kapcsolati hálókat mára erősen meggyöngítette a társadalom átrendeződése, a globalizáció és a telekommunikációs forradalom, valamint a politikai beavatkozás. Régebben ráadásul megvoltak a példák: ha valaki középparaszt vagy iparos akart lenni, sokat dolgozott érte, és megpróbált olyan normák szerint élni, mint a középparaszt vagy az iparos. Mára a hasonló mobilitásnak nincs esélye. Az iskolarendszer, ami a rendszerváltás előtt jól-rosszul a társadalmi különbségek kiegyenlítésén dolgozott, mára újratermeli azokat. 2010 után pedig csak romlott a helyzet.
HVG: Hová tűnt a virágzó vidéket teremtő szorgalmas, munka mellett háztájizó réteg? Miért üresek a kertek, mért nem termelik meg a rászorulók legalább saját maguk számára az élelmiszer egy részét?
K. I.: A nyolcvanas évek elején a magyar családok 60 százaléka termelt élelmiszert,elsősorban magának, tehát még a városiak jó része is. Ma néhány tízezer agrártermelő mellett már csak pár százezren. Az okok messzire vezetnek. Úgy vélem, minden a kilencvenes évek elejének elhibázott földprivatizációjával és az agrártámogatások gyors leépítésével kezdődött, ami nem adott esélyt annak a mintegy kétszázezer, akkor még szakértelemmel felvértezett, polgárosodni akaró kistermelőnek, akikből állami segítséggel létrejöhetett volna a kis- és középbirtokos osztály. Ehelyett az ezredfordulóra a magyar földtulajdon nagyobb mértékben koncentrálódott, mint korábban bármikor, például a harmincas években. A gépesített gazdaságokba pedig kevés számú és szakképzett munkaerő kell. Így tehát a mai vidéki lakosság nagyon nagy része már régen és szinte teljesen elszakadt a földtől, miközben más megélhetési forrást nem talált. Máshol a nagyvárosok küzdenek a nyomortelepekkel, a posztszocialista országokban inkább a túlnépesedett vidék szegényedett el.
HVG: Kutatásaik során egyetlen összetartó, szilárd politikai csoportot találtak, a fideszest; a többieket a vizsgálatok szerint nem érdekek, csak az elégedetlenség tartja össze.
K. I.: Gyakorlatilag semmilyen kapcsolatot sem találtunk a társadalmi státus és a politikai irányultságok között, pedig becsülettel megvizsgáltunk minden lehetséges modellt és összefüggést. A politikai értékválasztások és a politikai viselkedés elvált a társadalmi státusból következő érdekektől, és megnövekedett többek között a követhető politikai vezérek szerepe. Márpedig ilyen ma csak a Fidesznél van.
