„A tények attól nem szűnnek meg, hogy figyelmen kívül hagyjuk őket”

– írta Aldous Huxley, a Szép új világ című disztópia szerzője. Huxley sokak szerint a jövőbe látott, de azért nem mindenhová. Ide például biztosan nem. Egy olyan országba, amelyben a figyelmen kívül hagyott tények, bizony, előbb-utóbb megszűnnek. Mintha meg sem történtek volna. Nem is.

Egy ilyen országban kifejezetten ellenjavallt tényeket kutatni. Aki ezt teszi, könnyen kiérdemelhetni a dörgedelmet. A legfelső körökből. „Tíz százalék sem igaz, abból, amit mond, a hülyeség mennyisége 90 százalék fölött van.” Ezt találta mondani Lázár János kancelláriaminiszter Joó Hajnalkának, persze szigorúan a véleményszabadság jegyében. Olcsó lenne azzal visszavágni, hogy Lázár János megnyilatkozásaiban hogyan festenek ezek az arányok – de hát sehogy, mert arányok nem tudnak festeni. Bocsánat. Maradjunk a tényeknél. Joó Hajnalka megírta, hogy a CEU-nak informálisan jó előre megsúgták, egy törvényjavaslattal ki fogják penderíteni az országból. Lázár szerint ez nem igaz. Mások meg tudják, hogy igaz.

De vissza a tényekhez.

Tény, hogy Joó Hajnalka egykor rádiós volt. Hírújságíró, krónikás. Merész, pontos és kíméletlen.

Egyszer volt egy parlamenti montázsa, a felszólalókra jellemző mondattöredékeket vegyítette vurstlizenével. A stúdióvendég azt mondta, ezt tanítani kellene. Varga Mihálynak hívták. Ellenzékben volt. Ma miniszter, és már milyen rég. Sajtóosztálya újabban már nem válaszol HVG-s levelekre. Nemcsak a hirdetőoszlopokról tiltottak le minket, hanem a tények világából is. Ki. Figyelmen kívül hagynak, lásd Huxley.

A Bossányi-díj két idei kitüntetettje, Joó Hajnalka és Bolgár György

Reviczky Zsolt

Tény, hogy az egészségügy romokban van. Régóta. Lázár 2007 júniusában azzal kommentálta egy mindszenti férfi halálát, akit Hódmezővásárhelyről Szentesre küldtek az orvosok, és meghalt a mentőben, hogy ő az egészségügyi reform első áldozata.

Joó Hajnalka mostanság rémségek sorát tárta fel, például a Honvédkórházból. Radiológushiányról, bezárt koraszülöttcentrumról.

És elegánsan nem tette hozzá, hogy kik minek az áldozatai. Mert ő nem kommentál. Nem túloz, nem tódít, nem lódít. Egy költő, bizonyos Simor András szavaival – aki nem azonos a másik, ma már ismertebb Simor Andrással –: „pontos szavakat ír, hasztalan nem ad kegyelmet”.

Ha Joó Hajnalkának szerencséje van, rövidesen megint összekerülhet Lázárral, mert állítólag ő veszi át Káslertől a humántárcát. Bár egy újabb Lázár–Joó-csörtétől megkímélném őt. Nem a minisztertől félteném, hanem a rágalomhadjárattól, amelyet a kormánysajtó indítana ellene. Láttuk, milyen. Gyilkos és humortalan. Nehezen viselhető.

Joó Hajnalkának kiváló informátorai voltak. Ezért meg kellett dolgozni. Ezt tette.

Bár zárkózottnak mondják, s ő maga is annak mutatja magát, időt, fáradságot – vagy ami fontosabb: türelmet, ízlést – nem sajnált erre.

Ha van ilyen szó, finnyásságtalanul értekezett a parlamenti képviselőkkel. Hosszadalmasan. Ez még évekkel később is kamatozik. Különben hogyan tudhatta volna meg, mi folyik Seszták Miklós birodalmán, Kisvárdán, hogyan lesz arrafelé sok pénzből semmi.

A legnagyobb dicséret talán az, hogy vannak védjeggyé vált történetei. Ilyen a Századvég-iratok kiperlése, ilyen a kamupártok sztorija. De szeretném ezt még fokozni. Számomra a legemlékezetesebb a Felház két vezetőjével, Ember Illéssel és Orbán Gáspárral készült interjúja. Mert ebben a teremben, ahol elég sok a díjazott, és még több a jó újságíró, alig látok valakit, aki ezt ne rontotta volna el. Magamat is közéjük sorolva. Mert Illés és Gáspár mondatait nagyon nehéz illedelmesen, mi több, figyelmesen végighallgatni. Hogy ne morduljunk rájuk: komolyan mondjátok, hogy mindent odaadtok Jézusnak? és azt is, hogy „Isten királyságának olyan dicsőséges korszaka következik, amely felemelkedést, ébredést hoz Magyarországra?” Vagy amikor Gáspár azt mondja, Ugandában találkoztam Istennel, ne kérdezzen vissza: milyen volt? Milyen volt Isten? Milyen a találkozás? Mert egy ilyen poénvadász közbevetés az interjút megtöri, és nem lehet eljutni addig, hogy Orbán Gáspár belekezdjen, milyen a kapcsolata az édesapjával.

Joó Hajnalka tényművész.

Mert a tény még nem cikk, nem tudósítás, nem elemzés. Nem olvasmány. A hírt ellenőrizni kell, a sztorit kidolgozni, az összefüggéseket ellenőrizni, ez művészettel felérő cselekedet. Aki látta a Spotlight című filmet, van némi fogalma róla. Ám arról aligha van fogalma, hogy ez hazai terepen többnyire egyszemélyes munka. Nem is veszélytelen, bár Lázár János még nem lövetett le senkit. Legfeljebb 913 fácánt. Azt sem egyedül, hanem főurakkal.

Van még feljebb is. Amikor három éve a korrupcióról faggatták, Orbán Viktor azt válaszolta, amíg a 10 leggazdagabb vállalkozóban nincs fideszes, nincs miről beszélni. Most Mészáros Lőrinc a leggazdagabb vállalkozó – szembesítette egy sajtótájékoztatón a kormányfőt Joó Hajnalka. Ezeken a listákon én csak kuncogni szoktam, mondta Orbán, aki szerint két okból fizetnek a vállalkozók: azért, hogy rákerüljenek a listákra, vagy azért, hogy ne kerüljenek rá. Majd hozzátette: gazdasági kérdéseket nem kommentál, és nem engedi sem magát, sem kormányát beleprovokálni ilyenekbe.

Joó Hajnalka, alias Dzsóhajni, nem hagyta volna ennyiben. Visszakérdezett volna. De elvették tőle a szót.

Szerintem előbb-utóbb a levegőt is… és nem csak előle.