A tanulmány lényege az, hogy Magyarországon elmaradt a közszereplők kommunista múlttal kapcsolatos átvilágítása, s a pótmegoldásként elfogadott „ügynökdefiníció” teljesen alkalmatlan arra, hogy a társdalom szembesülhessen a pártállami rendszer elnyomó apparátusának ezen részletével.  „Az alábbi esettanulmányban megkísérlem, hogy egy személy életútján keresztül rekonstruáljam azokat a lépéseket, amelyek nyomán az érintett úgy válik az állambiztonság informátorává, hogy közben meg sem közelíti azt az „ügynökdefiníciót”, amelyet a jelenleg is hatályos 2003. évi III. törvény definiál. Utóbbi szerint csak az nevezhető az állambiztonság hálózati személyének, aki titokban, fedéssel és fedőnévvel jelentést adott, vagy ilyen jellegű beszervezési nyilatkozatot írt alá, és ilyen tevékenységért előnyben részesült. Amint azt látni fogjuk, az állambiztonság rendelkezett más – ámde egyáltalán nem elhanyagolható – segítői körrel is, az úgynevezett hálózaton kívüli társadalmi kapcsolatokkal" - hangsúlyozta Ungváry Krisztián.

A tanulmányban megemlített személy pedig nem más mint az a Marinovich Ede, aki a Veritas Intézet egyik vezetőjeként fontos szerepet játszott abban, hogy az állami intézetként működő kutatócsoport lenyelte a függetlenül tevékenykedő 56-os Intézetet. A tanulmányból kiderül, hogy Marinovich – nem beszervezett személyként, hanem társadalmi kapcsolatként – részletes beszámolókat adott az 1960-as években elnyert svájci ösztöndíja során tapasztaltakról.

Ungváry azt is hangsúlyozta, hogy miközben Marinovich korábban azt állította, megbeszélte azokkal, akikről beszámolt, hogy mit fog mondani róluk, az egyik olyan személy, aki érintett volt – mint az egyik beszámolóban megemlített személy - nem tudott arról, hogy Marinovich megbeszélte volna vele az ügyet. „Egyébként is komoly kockázatvállalási hajlandóság kellett ahhoz, hogy egy ilyen dekonspirációs lépést valaki elkövessen, hiszen soha sem lehetett biztos abban, hogy akciója nem jut vissza az állambiztonsági szervekhez. Emellett kiemelendő az is, hogy útijelentés és „útijelentés” között igen nagy a különbség. Egy igazi, nem idézőjelbe vett útijelentést először is egyes szám első személyben írnak. Másrészt az ilyen szövegek nem mások jellemzéseit tartalmazzák, hanem csupán azt a szakmaifeladatot, amit az érintett kapott. Történeti szempontból az itt ismertetett szöveg tartalmilag nem útijelentés, hanem állambiztonsági ügynöki jelentés, még akkor is, ha azt nem beszervezett ügynök, hanem társadalmi kapcsolat vagy ügynökjelölt adta” – írta Ungváry Krisztián, aki csak néhány napot töltött a Veritasnál, miután az 56-os Intézet elvesztette önállóságát.

Ungváry tanulmánya végén ismertette azt is, mit válaszolt a leírtakra Marinovich Endre.