A '70-es, '80-as évek demokratikus ellenzéki tagja, később az SZDSZ prominense 2015-ben a HVG-nek azt mondta, a NER polipkarú, korrupt rendszerében sem az építész nem akar maradni, és a politikában sincs keresnivalója, amíg abba nem kerülnek vissza a liberalizmus elemei. Így marad számára a film, a tanítás és a szabad művészet. Ez a HVG-portré eredetileg 2016. január 2-án jelent meg. Rajkról 2019. szeptember 12-én írtuk meg, hogy elhunyt.
| Rajk László építész, politikus |
„Ötévesen ismerkedtem meg anyámmal, akit egy héttel apám letartóztatása után vittek el; addig gyerekotthonban, majd a nagynénémnél nevelkedtem” – mesél a történelem által élete első percétől meghatározott pályája kezdeteiről a 66 éves, Kossuth-díjas építész. Apjának, a kegyvesztett belügyminiszternek a kivégzésekor kilenc hónapos volt. „A rehabilitációját követő 1956-os újratemetésre már tisztán emlékszem.” A forradalom után anyjával két évig a romániai Snagovban és más helyeken tartották fogva. A Budapesti Műszaki Egyetemen 1972-ben végzett. A Lakótervnél kezdett, majd 1975-től az Ipartervnél gyárakat tervezett. Az akcióival a Kádár-rendszer tűréshatárait feszegető avantgárd építészkörök és színházi mozgalmak révén „az örökölt politikai ellenzékiségből az önálló ellenzéki létbe kerültem”. Barátaival, így Demszky Gáborral 1981-ben létrehozta az AB Független Kiadót. Az otthonában működő „Rajk-butik” a szamizdatterjesztés legjelentősebb műhelye volt. Az idő tájt csak álnéven dolgozhatott. Alapítója, kétszer ügyvivője is volt a Szabad Demokraták Szövetségének. Ő tervezte (Bachman Gáborral) Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének Hősök terei installációját. 1990-ben bekerült a parlamentbe; mandátumát 1996-ban visszaadta, 2009-ben ki is lépett az SZDSZ-ből. Tervezőként ő jegyzi például a Lehel téri piac épületét, a Corvin Mozi belső tereit, a bécsi Collegium Hungaricum átalakítását, és az auschwitzi múzeum állandó magyar kiállítását. Több tucat színházi előadás és film, köztük a Torinói ló és a Saul fia látványtervezője. Az egykori pesti zsidó negyedben, produkciós irodaként és próbateremként is funkcionáló műteremlakásban él a Zeneakadémián egyházzenét oktató, énekművész feleségével, aki „remek érzékkel mond véleményt a terveimről”. |
– Az egyik kiállításán képzőművészeti eszközökkel jelenítette meg az alaptörvény „hiányzó paragrafusait”, köztük a köztársasági államforma meghatározását, a sajtószabadságot, a tulajdon szentségét. Saját területét nézve úgy látja, kultúrkampf zajlik?
– Ellentétben az első Fidesz-kormánnyal, a mai szerintem már nem akar saját kultúrát teremteni. Minden pénzt az MMA-nak ad, de ott is olyanokat ültet a posztokra, akik az apanázsért kussolnak. Félnek: számukra már a konzervatív, a regresszív vagy a fundamentalista kultúra is veszélyes. A művészek ugyanis kiszámíthatatlanok: vannak annyira exhibicionisták, hogy idővel pénz nélkül is kiállnak, mondják, csinálják. Optimistán úgy hiszem, ez a terület fogja megrendíteni a rendszert, bekanyarodik elé, árt neki, ha nem is rapid tempóban.
– Sok politikai fordulatot volt „szerencséje” átélni. Hogy viszonyul apja folyton változó emlékéhez: koncepciós perbe fogták, kivégezték, rehabilitálták, majd az utcanévtábláját is levették?
– A családi örökség cipelésében előttem áll édesanyám példája, aki sokakon segített, keményen kihasználva, hogy két lábon járó lelkiismeret-furdalása volt a Kádár-rendszernek. Kölyökként, anyám kiszabadulása után láttam, mennyien jöttek mentegetni magukat; ők nem úgy gondolták azt a verset, azt a cikket. Amikor a romániai deportálásból tértünk haza, azt mondták, Júlia, lehet, hogy mégiscsak nektek volt igazatok.
– Hátráltatta vagy inkább segítette élete során a neve?
– Csak 1956 tavaszán kaptuk vissza a nevünket. A gyerekotthonban Kovács István voltam, a nagynénémék Györk Istvánként adoptáltak. Máig megfordulok az utcán a Pista megszólításra is. Legenda, miszerint a szamizdatos időkben az védett meg, hogy Kádár János nem akart még egy Rajk-pert. Házkutatásokat tartottak nálam, végül kilakoltattak. De a szofisztikált totalitárius rendszer nem kívánt a világsajtó címoldalára kerülni. Az intellektuális és politikai tényezővé vált szamizdatolvasók nyújtottak védelmet.
– Kikérte az önről szóló jelentéseket az állambiztonsági levéltárból?
– Nem vagyok kíváncsi rájuk. De mindenkinek, aki kéri, aláírom, hogy betekinthet a dossziémba.
– Mi a közös az építész és a látványtervező munkájában, amit ön filmépítészetnek mond?
– Menekülőpálya volt ez számomra az építészet zárt világából, ahol a hetvenes években a legracionálisabb munkafolyamatokba is beleszóltak. Díszlettervezőként szabadabban dolgozhattam. Minden tervezőnek jót tenne ez a gyors visszajelzést adó, terekben, térkapcsolatokban való gondolkodásra serkentő feladat.
– Lelki értelemben megpróbáltatást jelentett, amikor legutóbb Nemes Jeles László Saul fia című filmjéhez kellett díszletet, vagyis krematóriumot terveznie?
– Koromnál és technokrata beállítottságomnál fogva meg tudom tartani a kellő három lépés távolságot a munkáim tárgyától. Ezt már 1989-re kifejlesztettem, amikor Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének installációján dolgoztam. Azokhoz, akiknek a maradványai a ravatalon feküdtek, engem prousti emlékek kötöttek, ők Imre, Jóska, Miki bácsi voltak nekem. De természetesen nem volt könnyű kiállítást tervezni Auschwitzba sem.
– „Barokkot vagy modernet tervezni egyforma kihívás” – írja az építészi ars poeticájának is beillő Radikális eklektika című írásában. Sokaknak ugyanakkor túl mozgalmas például az ön által jegyzett Lehel téri piac. A maga tervezte középületek melyikébe tér be a legelégedettebben?
– Az eklektika azt jelenti, hogy a tervező nem egyetlen rendszeren belül gondolkodik, hanem különböző rendszerek logikáját hordozó elemek halmazát szervezi újjá. Sokan szidják a Lehel piacot, de ugyanannyian szeretik is, és a legnagyobb ellenzők sem mondják, hogy funkcionálisan nem megfelelő, noha bolondos épület. Nem azért tudom, hogy hol van benne a mosdó, mert én terveztem, hanem mert úgy logikus. Néha mulatságos, mennyire kívülállóként megyek be az általam tervezett épületekbe.
– Végképp felhagyott a hivatásszerű politizálással?
– Amíg a liberalizmus elemei nem kerülnek vissza a magyar politikába, nincs keresnivalóm ott. A hatalom szitokszóvá tette a liberalizmust, Magyarország értelmisége, hangadói pedig elfogadták a Fidesz nyelvezetét. Magam is megrémülök, amikor olyasmit mondok, hogy „egyedül vagyok a pályán”. Jó ég, már én is ötvenes évekbeli sportmetaforákat használok? Ezenközben Nyugaton építészeti hasonlatokkal élnek, alapról, pillérekről beszélnek, és nem vezércselről meg cokiról.
– Másfél évtizede megjövendölte: a Fidesz bedarálja a kisebb pártokat. Mit sugall a jövőről és saját pályájáról a jóstehetsége?
– Magyarország marginalizálódik Európában. Kulturálisan, gazdaságilag, politikailag. Ehhez ez az irgalmatlan és pökhendi rezsim minden lépésével mindent megtesz. Megkockáztatom, ez a szándéka. Ami engem illet: a nemzeti együttműködés polipkarú, korrupt rendszere miatt nehéz folytatnom az építészszakmát. Becsülettel azt mondom a megrendelőnek, bízzon meg inkább egy csókost. Nem fogok újra álnéven tervezni, mint a Kádár-rendszerben. Marad a film, a tanítás és a szabad művészet.
Meghalt Rajk László
Az építész és egykori SZDSZ-alapító 70 éves volt.
Élhetnek-e együtt valaha az izraeliek és a palesztinok? Mit gondol egy izraeli katona arról, akik nem akarják a gázai háborút? Földes András izraeli videóriportja erre is rákérdez, és azt is megmutatja, hogy milyen háború zajlik maguk az izraeliek között.
A több mint félmillió gépelt oldalnyi szöveg az Arcanum sajtóadatbázisában is megjelent.
Az ukrán dróntámadások pedig az orosz polgárok türelmét is tesztelik.
Azt nem tudtuk meg, hogy ki, hol és mikor jelenti be az eredményt.
Hideg ételre lehet majd költeni az utalványt, pénzre nem váltható át.
