A polgári társadalom alapelve – állítólag – az egyén szuverenitása.

Az alkotmányos-szabadelvű jogállam, a hatalmi ágak elválasztása, a jog uralma (a hatalom fölött), a képviseleti rendszer, a szabad nyilvánosság stb. mind arra szolgál, hogy ezt a szuverenitást megalapozza.

Az emberi jogok a társadalmat védik az államtól (a politikától), a társadalom (a polgári társadalom) pedig a saját érdekeiket és hajlamaikat megjelenítő egyénekből áll, akiknek a magánéletébe – mindaddig, amíg nem szegnek törvényt vagy ameddig nem mulasztják el törvényes kötelezettségeik teljesítését – senki nem szólhat bele, de még jogsértés esetén se szólhat bele más, csak a jogállam (a törvényes hatóság). Önbíráskodó magánszemélyek nem.

Ezt az alkotmányos (emberi jogi) pozíciót a fiatal Karl Marx az egoizmus védelmének tartotta.

Én most nem vitatom az emberi jogok érvényes-hatályos fölfogását (pedig van rajta mit vitatni), csak rögzítem: ez az alapjogi helyzet és ez a hivatalos világnézet a „nyugati világban”, amelyhez hazánk is tartozik (félig-meddig, ímmel-ámmal, hébe-hóba).

Ebből sok minden következik, mind jogi, mind erkölcsi tekintetben.

Vegyük szemügyre a hírhedt „ibizai videó” esetét, amely két szélsőjobboldali osztrák politikus, Heinz-Christian Strache és Johann Gudenus bukását okozta, továbbá kormányválságot és a Strache vezette FPÖ kizuhanását a pikszisből. Mi történt? Strachét beugratták. Hamis ürüggyel elcsalták egy villába, ahol titokban fölvett videón – orosz oligarcha milliomosnőként pózoló (erre a célra fölbérelt) fiatal nő társaságában – órákon keresztül hencegett és beszélt ostobaságokat, közben meg hajlandónak mutatkozott rá, hogy korrupt eszközökkel (orosz maffiapénzzel) sajtót szerezzen magának (a magyar minta nyomán). Strache olyan ellenszenves színben mutatkozott meg, hogy kénytelen volt lemondani alkancellári, képviselői és pártelnöki tisztéről.

Igen ám, csakhogy ez a leleplezés törvénytelen (bűnözői) eszközökkel történt, amivel – némi habozás után – nem törődött a köztiszteletben álló, liberális Süddeutsche Zeitung, amely a videót közzétette, és evvel fölborította az ausztriai közéletet. Természetesen a lap szerkesztőségének az lett volna a kötelessége, hogy elhajtsa a videót készítő, a provokációt végrehajtó bűnözőket és följelentse őket a német és az osztrák rendőrségen. De nem ezt tette, és ezt – a kárvallottakon kívül – úgyszólván nem kifogásolta senki.

Ez a célok és eszközök klasszikus, unalomig ismert, de időszerűségéből semmit se vesztett dilemmájának új verziója.

A törvénytelenül és erkölcstelenül elkészített Strache-videót nem lett volna szabad fölhasználni, soha nem lett volna szabad nyilvánosságra hozni, bármit gondolunk Strache úr politikájáról. (Én történetesen semmi jót nem gondolok róla, de ettől még Strache úr nem vogelfrei, akivel mindent meg lehet tenni csak amiatt, mert a nézetei sokunk számára elfogadhatatlanok. Épp annyi joga van, mint mindenki másnak, nem több és nem kevesebb.)

A bíróság előtt a törvénytelenül megszerzett bizonyítékokat nem terjesztheti be a közvádló. A sajtóban ilyen szigorú szabály nincs (bár a jogi helyzet itt is kétértelmű), de a jó erkölcs és a jó ízlés tiltja az ilyesmit, és a magánélet szentségét (privacy) védi minden európai alkotmány meg a hatályos emberi jogi egyezségokmányok és nyilatkozatok mindegyike.

Ez az alapelv – a technikai lehetőségek gyors fejlődésével és az erkölcsi gátlások még gyorsabb leépülésével – egyszerűen összeomlott, és az emberi jogokat (többek között a magánélet érinthetetlenségét) elvileg magasztaló polgári társadalom és polgári nyilvánosság pillanatnyi érdekek érvényesítése (politikai előnyszerzés, példányszám és kattintásszám növelése) kedvéért a legcinikusabban elárulta.

Katie Hill amerikai demokrata képviselőről – szerinte bosszúvágyó, tőle válófélben lévő férje jóvoltából – erotikus képeket tettek közzé politikai ellenfelei, a Red State nevű szélsőjobboldali portál és a londoni, ugyancsak szélsőjobboldali Daily Mail (a rossz hírű Rothermere-klán piszkos bulvárlapja). Katie Hillnek – egyébként (volt) férje tudtával és közreműködésével – viszonya volt egyik (női) munkatársával, amit (hogy valaki kikezdjen az alárendeltjével) az amerikai Kongresszus tilt. A képviselő lemondott a mandátumáról. Ám ezeknek a képeknek soha nem lett volna szabad megjelenniük. A közönségre nem tartozik Katie Hill szerelmi élete és meztelen teste, förtelem, hogy tudunk róla és láttuk.

A sajtó ebben az esetben is szégyenletesen viselkedett, ismét politikai és anyagi érdekből.

Ezek a mocsokságok Magyarországot is elárasztották.

Ugyan Borkai Zsolt győri polgármester horvátországi kiruccanását és közismert ottani mulatságát nem az ellenfelei szervezték, de a harmadosztályú orgiáról illegálisan készült videófölvételeket – a sajtó közvetítésével – ellenfelei használták föl. Az internetre föltöltött képeket a komoly sajtónak figyelmen kívül kellett volna hagynia. A videón illetlenül szórakozott ugyan a közönség, ám túl drámai következtetéseket nem vont le belőle: ugyanis azelőtt is körülbelül ilyesmiket képzelhetett a vezetőiről.

Ezeken a képeken „a nő” persze csak díszlet, tárgy, néma és névtelen, megvásárolható és eladható, puszta eszköz és áru. A győri tüntetők tábláin természetesen „kurvának” nevezik. Ez a kurrens uralmi helyzet, mese nincs – és ez a „nincs mese” a legrosszabb az egészben, hiszen ez számít valóságnak.

De az egész helyhatósági „választási kampányt” a törvénytelen spicliskedés jellemezte. Megnézhette a publikum a budaörsi polgármester futó szexuális kalandját. Meghallgathattuk, hogyan társalognak kispesti szocialisták – oldott kokainosnak tűnő hangulatban – millió forintok elsikkasztásáról. Megtudhattuk, hogyan vélekedik Karácsony Gergely – azóta megválasztott budapesti főpolgármester – szocialista és DK-s szövetségeseiről (lesújtóan). Mindennek nem volt semmi következménye. Mind a győri, mind a budaörsi polgármestert, mind a kispesti és zuglói szocialistákat (akiknek a szemük se áll jól) újraválasztották. Karácsony Gergely zuglói utóda – aki ugye tudja, hogyan lehet a börtönt elkerülni – már ki is mutatta a foga hatalommaximalizáló fehérét, de a csíny az Átlátszó oknyomozó portál és a Momentum jóvoltából (kösz) mégse sikerült. A főpolgármester úr által korábban oly csúful leszólt két pártnő azóta főpolgármester-helyettesi ranggal lakolt hiányosságaiért.

Az is megengedhetetlen, hogy valakik elcsórták és publikálták dr. Freund Tamás akadémikusnak a miniszterelnök úrhoz intézett magánlevelét, amelyben a Magyar Tudományos Akadémia megmaradt csonkjának orbánizálását lebonyolítani hivatott tudós éppen denunciálja kollégáit. Ej, ej.

Nem tagadható, hogy ezeknek az információknak az illegális beszerzése részben (olykor) közhasznú.

Ámde a levéltitok megsértése – s ez elektronikus levelekre, üzenetekre is vonatkozik – bűncselekmény. Magánbeszélgetések lehallgatása ugyancsak. Magánleveleknek és magánbeszélgetéseknek a nyilvánosságra hozatala tilos és erkölcsileg hibás.

Csakhogy a közvélekedés ma közérdeknek tekinti befolyásos emberek titkainak föltörését, ráadásul az állam szervei (mindenekelőtt a titkosszolgálatok) élvezettel élnek a hallatlan technikai lehetőségekkel, amelyekkel beférkőznek az agyunkba is (ld. a kínai és egyebünneni  orwelliádákat).

Pedig a legfontosabb dolgok nem titkosak. Az, hogy Strache volt alkancellár úr félnáci rasszista tahó, nem titok. De nem ebbe bukott bele, hanem a még csak tervezett korrupcióról szóló buta fecsegésbe.

Borkai polgármester úr korrupciós ügyeit már rég rebesgetik, de az orbitális-galaktikus lenyúlás, amely „Mészáros Lőrinc” úrnak, az eurázsiai szárazföld legjelentősebb strómanjának a neve alatt fut, s amely a legnagyobb magyar államférfi kezében koncentrálja az üzleti-vállalati vagyon jelentős, talán ma már a nagyobbik részét és a médiák háromnegyedét (miután az állami vagyonnal már úgyis tetszése szerint rendelkezik hazánk vezetője): szintén nem titok. Ez se hoz ki senkit a sodrából, bár az erről szóló átfogó tudásunk mintha egyre inkább megmutatkoznék a választások és a közvélemény-kutatások adataiban.

Ámde mi a legfontosabb különbség a fölhozott nyugati és magyarországi példáim között?

Heinz-Christian Strache és Katie Hill lemondott, eltűnt a közéletből. A Magyarországon – kétes módszerekkel – hírbe hozott politikusok a jelek szerint megússzák.

Borkai urat ugyan előbb-utóbb lemondatják, nem a korrupciós ügyei és nepotizmusa miatt, nem is azért, mert a prostitúció (legalábbis Horvátországban) bűncselekmény, hanem azért, mert magánerkölcsei – amelyekhez semmi közünk – nem felelnek meg annak a képnek, amelyet a Borkait polgármesternek jelölő kormánypárt saját magáról szeretne terjeszteni. Gajda Péter XIX. kerületi polgármester úr és a kispesti szocialisták ügyében senki nem indít vizsgálatot, csak az illegális képlopással és lehallgatással lejáratott, beosztott kokainbalekot zárták ki tessék-lássék a szocialista pártból, amelynek az „imázsán” ez már nem sokat ront. (És mi van Krinyóval?)

Akármilyen kínos ügyek ezek, legnagyobbrészt azért fölháborítóak, mert föltárták őket.

Ugyanis a föltárás módja (lehallgatás, videóvásárlás, beugratás, spicliskedés) és lényege (a magánélet sérthetetlenségének jogellenes megsértése) –  meg annak a növekvő lehetetlensége, hogy felelősséget viselő emberek egyáltalán folytathassanak diszkrét magánbeszélgetéseket, írhassanak magánleveleket, bizalmas följegyzéseket – hatalmas társadalmi veszélyt jelent. Az indiszkréció különben is elfogadottá válik: fiatalok másoktól származó, mások szeme elé nem való szövegek, fényképek, videók millióit töltik föl az Instagramra, YouTube-ra, Facebookra, Twitterre, WhatsAppra stb. Semmi nem nagyon marad már titokban. És persze így nem is marad semmi, amit titkolni érdemes. A legnagyobb intimitás is ki van szolgáltatva a csoportközvélemény tűnékeny, de annál represszívebb konformizmusának.

Ennek megfelelően a hagyományosan emelkedettebb közbeszéd és az informális magánbeszéd közötti – a civilizáció szemszögéből döntő – határvonal is elmosódni látszik. „A választás nem Orbán tökön rúgásáról szól” – mondja egy cikk címe (!) a Mércén. „Ne basztassátok Karácsonyt!” – ez a 24.hu címadása (!). „A lónak a faszát” – rikoltja egy transzparens az Országgyűlésben (!). (Megjegyzem, ilyesmi külföldön, különösen Nyugat-Európában nemigen ismeretes, a durvaságnak ez a foka magyar jelenség: „hungarikum”, nem multikulti. Még sose írtam le ilyen szavakat. De csak idézetek, nem tőlem származnak, és őszintén viszolygok tőlük. Már csak azért is, mert ilyen fantáziátlanok.)

Ezek csak látszólag dőreségek.

Ha a polgári társadalom nem őrzi a magánélet sérthetetlenségét (privacy), akkor egyáltalán mire való? Ha ezt a határt éppen az emberi jogokat védő liberális sajtó, a múlt méltóságteljes stílusáért (vajon?) rajongó konzervatív sajtó hágja át, ráadásul leplezetlenül folyamodván törvényellenes és nyíltan erkölcstelen eszközökhöz, akkor ugyan miért bízhatnánk a nyilvánosságban, amely ugyebár a szabadság fő védősánca? Megéri néhány csibész rossz színben föltüntetése, hogy megsértsék alkotmányos jogaikat? Megéri az internet korlátozatlansága, hogy szétzúzza mind a magánéletet – amelynek a védelméhez tartozik a titok és a diszkréció, és az is, hogy bizalmas mondandónkat biztonságban oszthassuk meg avval, akiben bízunk, anélkül, hogy attól kellene tartanunk: rosszindulatú idegen bámul bele az életünkbe a vállunk fölött – , mind a jó ízlést és a jó stílust?

Már az is súlyosan problematikus, hogy elhunyt jeleseink naplóit és leveleit szándékuk ellenére nyilvánosságra hozzuk, és (finoman szólva) gyöngédtelen észrevételeket fűzünk hozzájuk; még sírjukban se nyugodhatnak. S mindehhöz járulnak a hamis vallomások és a rágalmazó életrajzok, a ráfogásos kulcsregények, a hazug pletykakönyvek.

Annyi elvárható a tisztességes demokratikus sajtótól, hogy ha besétál az ajtón valami rejtett információ, képes legyen különbséget tenni a hazaárulás, hatalmi visszaélés, törvénysértés között egyrészt és a törvénytelenül megszerzett, bizalmas, magánjellegű adat között másrészt (amely akkor is magánjellegű és védett, ha a tárgya közügyi jellegű, mint pl. Karácsony Gergely megjegyzéseié volt: de az az ő joga, hogy a véleményét nyilvánosságra hozza-e vagy se; a titokban lehallgatott, kötetlen csevegés közben elhangzott mondatai nem tartoznak a közvéleményre, publikálásuk jogsértő). A kispesti szocialisták rémes szövegei okot adhatnak rá, hogy oknyomozó újságíró utánanézzen az ott érintett korrupciós küllemű ügyeknek, de arra nem, hogy bűnös eszközzel (illegális lehallgatással) elért célt (gyanúsítás) aggálytalanul érjék el a nyilvánosságban. Ugyanez áll Oroján Sándor egri Fidesz-alelnök pokoli mondataira, amelyek talán fényt vetnek a szervezet mentalitására, de amelyek a spicliskedést nem igazolják.

A jogsértéseknek, sőt: a jogsértések puszta gyanújának a bizonyítás nélküli megszellőztetése, valaki észjárásának és privát beszédmódjának a jellemzése, magánerkölcsi szokásainak az elmarasztalása jogsértő eszközökkel: nem megengedhető.

Bárki magánügyeinek a kikémlelése alattomos dolog, és joggal hőköl tőle vissza az ép erkölcsi és jogérzék: a kém, a spicli, a vamzer nem számít eszményi embertípusnak. A  hős leleplező, a whistleblower, aki a hatalom gaztetteit tárja elénk, késélen jár, ha ezt válogatás nélkül, megfontolatlanul, kritika nélkül teszi. Az, hogy az Egyesült Államok hogyan vette igénybe az olasz maffiát és a közép-amerikai alvilágot céljai érdekében: közügy. Az, hogy Kennedy elnök milyen nőkhöz vonzódott, s hogy mennyire boldogtalanul éltek a feleségével: magánügy. Még azt se állítom, hogy irreleváns magánügy: a házastársi, a szerelmi hűtlenség és a féltékenység sok millió család tragédiájának az oka, nem humoros téma. Érthető, hogy az emberek érdeklődnek iránta.

Ez se lehet ürügye annak, hogy illetéktelenül befurakodjunk mások magánéletébe. Régebbi korokban a magánerkölcs ügyeit szankcionálta a jog: így számos társadalomban szigorúan büntették a házasságtörést, persze elsősorban csak a nőkét. De a följelentőket akkor se tartották sokra.

Az, hogy se a politikai személyzet, se a sajtó nem tiszteli az emberi jogokat (persze más-más módon), ha fontosnak tartott célok érdekében átgázol erkölcsi és jogszabályokon – olyanokon is, amelyeket névleg tisztel – jól illusztrálja a polgári társadalomnak azt a vonását, amelyet kezdettől fogva bírál az irodalom és a filozófia: a képmutatást.

Az, hogy berúgott és betépett senkiháziak élvezik a pénzért vásárolt szexet: visszataszító. S az, hogy ezt mi nézzük és tréfálkozunk rajta: bizony még ennél is visszataszítóbb.