Ki volt az év embere 2019-ben?
Kétezer-tizenkilencet is szubjektív összeállítással zárjuk. A korábbi években ajánlottuk kedvenc cikkeinket, tavaly a legnagyobb élményünket idéztük fel, idén minden vállalkozó kedvű kollégánk arról ír, kit tekint ő 2019 emberének. Mint fentebb már említettünk: a döntés, a téma, a hangnem mind vállaltan szubjektív. Szerintük ez belefér.
Születése óta mozgássérült – a négy fal közt bottal, az utcán kerekesszékkel közlekedő – lányom egyszeriben meggyógyult. Bár ennek a valóságban egyelőre semmi jele, de semmi kétségem, hisz a Magyarország Kormányának Fővárosi Kormányhivatala által kiküldött határozat tanúsága szerint ez az igazság, és hát, az ember ne akadjon fel az apróságon. Főként, ha pöcsét és aláírás hitelesíti a NER csodatévő erejét.
Az egész ott kezdődött, hogy a súlyosan beteg, fogyatékos stb. hozzátartozóikat nevelők érdekeiben évek óta küzdő civil szervezetek követelésére az Orbán-kormány beadta a derekát. Épp egy éve karácsonyi ajándéknak azt kapták a mienkéhez hasonló családok – ahol az egyik szülő nem azért nem vállal munkát, mert lusta, a nemzet testén élősködő parazita, hanem mert ápolásra szoruló gyermeke minden idejét, energiáját leköti –, hogy az addigi 28 ezer forintos havi ellátmányt ez év elejétől 90 ezer forintra emelik. Hogy ez mire elég, azzal most nem foglalkoznék, végtére is, az ember ne legyen kicsinyes vagy hálátlan, ha ajándékot kap. A tiltakozók hangja mindenesetre elnémult, és január óta – több ezer családdal egyetemben – már a mozgássérült lányunk is érezhette-élvezhette a NER gondoskodó szeretetének megnyilvánulását, az elesettekkel közösséget vállaló magyar állam havi 9 darab tízezres bankóban megnyilvánuló szolidaritását.
Eddig. Merthogy idén karácsonyra betoppant hozzánk, ha nem is angyal képében, de az angyali kedvességű szakértőnéni. Aki olyanokat ugyan nem mondott vagy énekelt, hogy dicsőség a magasságban, de azt igen, hogy megszületett a kormánydöntés a felülvizsgálat szükségességéről, amit ő meg is ejtene.
Félreértés ne essék, szakértőnéni kedves volt, együttérző, nem az a gonosz, Jim Carrey alakította grincsféleség, aki el akarná lopni mások karácsonyi örömét. Azt is csak az üzenet közvetítőjeként, szigorúan magánvéleményként mondta el, hogy nagy kockázatot szerinte nem vállalt a hatalom, amikor az ápolásért járó díj emelésről döntött, ugyanis a juttatáshoz olyan szempontrendszert rendeltek, amelyek alapján igencsak sajátságos ismérvek alapján dől el, hogy továbbra is fennállnak-e az ellátásra való jogosultság feltételei. És hát summa summárum, ezek alapján bizony az ember lánya – még, ha kétséget kizáróan mozgássérült is – önellátásra képes állampolgárnak minősül. Látja ő is – tette hozzá –, hogy az eltelt évek alatt összegyűlt 112 oldalnyi orvosi irat – műtéti zárójelentések, ambuláns lapok – az ellenkezőjét bizonyítják, és ha a betegség netán a szemnek láthatatlan volna (ő is látja, hogy nem az), akkor a vastag dosszié is hitelesítené e tényt... De, hát a szempontrendszer az szempontrendszer. A jogosultság pedig a kormányrendeletben foglaltak alapján ítéltetik meg. Az például, hogy a gyerek mire képes, jóval nagyobb súllyal esik latba annál, hogy mire nem.
Kerekesszék vagy bothasználat? Nem számít, ha a mozgássérült eközben egymaga fel tudja venni a zokniját, és a zippzár felhúzásánál nem szorul segítségre. Esetleg, ha ezekben is akadályozott volna, a’ már döfi, azért már járna pont.
Szemlesütve meséli még szakértőnéni, hogy nemrég egy vak családnál járt, ott például azért kellett önellátásra képesnek minősítenie a nem látó gyermeket, mert, ha a kanalat a szülei eléje teszik az asztalra, akkor azzal önállóan meg tudja enni a levest. Ráadásul – ismerve saját lakásuk alaprajzát – a tárgyakat kitapogatva egész szépen el tud lavírozni a bútoraik között. Vagyis az ellátásra való jogosultság szempontjából önellátó, s mint ilyen ő sem számít rászorulónak – mondta együttérzően. Majd hirtelen felcsillant a szeme: tudniillik, hogy volna azért itt még egy megoldási lehetőség. Ha netán azt állítanánk, – ebbe kicsit maga is belepirult –, hogy leányzónk olykor becsinál, még össze is jöhetne az ellátás folyósításához hiányzó, nyolcadik pontocska.
Minthogy minket is úgy neveltek, meg elkövettük azt a hibát, hogy az effajta értékeket a gyermekeinkbe is igyekeztünk beleplántálni, töredelmesen bevallottuk, ő már csak afféle egyszerű mozgássérült, aki – bocsánat a kifejezésért –, de nem szarik be. – Hát akkor, marad a 7 pont, mondta erre lemondóan szakértőnéni, a legnagyobb sajnálat hangján. Ám, ha netán valami folyamodványt terjesztenénk elő, volna még esély a régi, 28 ezer forintos ellátás folyósítására.
Hát, ezt az ajándékot kaptuk idén karácsonyra – a családok évének záróakkordjaként – a távgyógyítással sikeresen próbálkozó Orbán-kabinet nagyobb dicsőségére: lányunk egészséges lett, csak ez még számunkra nem nyilvánvaló.
Tegnap este mindenesetre tettünk egy próbát. Vacsorához készülődve, azt bátorkodtunk mondani a két lábán stabilan megállni képtelen leányzónknak: vegye csak ki a hűtőből az előre elkészített kaját, elég, ha átemeli a tányérját mikróba, onnan meg az asztalra. Ránk nézett azzal a szép, csillogó kék szemével és hangosan felnevetett.
Ha végig ilyen derűsen telnek idén az ünnepek, hálás szívvel gondolok majd arra az emberre, akinek e csodát köszönhetjük.
