A krónikus munkaerőhiány többet tehet a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatásáért, mint az állami büntetőadó.
Döcögve halad az államigazgatás berkeiben az országos fogyatékosságügyi program továbbvitele. A négy évvel ezelőtt országgyűlési határozattal elfogadott, 2025-ig szóló tervekben az „ösztönözni”, „támogatni”, „biztosítani”, „javítani kell” fordulatok követik egymást a fogyatékkal élők és a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatásáról megfogalmazott kormányzati teendők felsorolásában.
Az első etap tavaly zárult, s már javában a 2019–2022-es tervek megvalósításán kellene munkálkodni. Egyelőre azonban az előző időszakról szóló kormányzati beszámoló megvitatása és a jövő intézkedési tervének első változata került az érdekvédelmi szervezetek elé. Immár hagyomány, hogy a megvitatásra szánt anyagok csak röviddel az egyeztetés előtt kerülnek a megfelelő kezekbe, ráadásul a korábbi javaslatok csak elvétve jelennek meg az átdolgozott tervekben – derül ki a legutóbbi, júliusi találkozóról szóló beszámolóból.
Az érzékszervi, mozgásszervi, illetve más jelentős egészségi deficittel élőknek biztosítani a mindenki számára járó emberi és szabadságjogokat – ez meglehetősen összetett feladat, ami az egészségügyi ellátástól az oktatáson, a szociális szolgáltatáson át a foglalkoztatásig terjed. Alapvető probléma – s nem csak idehaza –, hogy nincsenek pontos adatok a megváltozott munkaképességű emberekről. Az egyéneket ez feltehetően nem nagyon zavarja, ugyanakkor a döntéshozók élhetnek abban a hitben, hogy beavatkozásuk nyomán javul a helyzet.
Vannak azért fogódzók, a pénzmozgások pontos nyilvántartásából következően megbízható adatok. A KSH számadása szerint tavaly januárban 339 ezren kaptak megváltozott munkaképességük okán ellátást, átlagosan havi 72 ezer forintot. Az öt évvel korábbi adatokkal összevetve több mint 100 ezer fővel kisebb lett az ilyen ellátásban részesülők száma.
Részletes adatok híján az már csupán feltételezés, hogy a látványos csökkenés nem éppen a javuló egészségi állapotnak vagy a sikeres rehabilitációnak köszönhető. Életszerűbbnek tűnik, hogy sokan esnek ki a rostán, még mielőtt megszerezhetnék az ellátásra jogosító „leszázalékolási” papírjukat. Eleve feltétel ugyanis bizonyos munkában töltött idő igazolása, de az erősen munkaerő- és szakértőhiányos Nemzeti Rehabilitációs és Szociális Hivatal igazoló szakvéleményének beszerzése sem könnyű feladat. Az pedig egészen bizonyos, hogy a korábban rokkantsági ellátásban részesültek egy része már az életkora alapján nyugdíjjogosulttá vált, s így egyik rubrikából a másikba került.
Az Állami Számvevőszék idén megjelent munkaerőpiaci elemzése is csak a KSH korábbi népszámlálási, illetve 2015-ben elvégzett felmérésére hagyatkozhatott. E szerint 2011-ben a 20–64 éves fogyatékkal élők 18,3 százaléka, 2015-ben pedig a megváltozott munkaképességű 19–64 évesek 28,8 százaléka dolgozott. Vagyis az érintettek 680 ezres tömegéből 142 ezren jutottak munkához, 31 ezren pedig, bár szerettek volna, legalább átmenetileg, nem tudtak elhelyezkedni.
Az Eurostat adatai szerint uniós átlagban az „alapvető aktivitási nehézségekkel küzdő” 15–64 évesek 50 százaléka dolgozik. Magyarországon van a legnagyobb különbség a nem megváltozott és a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatási arányában. Az összes tagország közül Romániában, Írországban, Bulgáriában és Magyarországon a legmagasabb a fogyatékosok és a rokkantak gazdasági inaktivitása – vagyis a többség meg sem jelenik a munkaerőpiacon álláskeresőként.
A munkaerő-kölcsönzéssel és -közvetítéssel foglalkozó Trenkwalder Kft. úgy becsüli, hogy 2011 óta 18-ról 35 százalékra nőtt a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatása, ám ők félmilliósra teszik az érintettek számát. Vagyis összességében nem több a foglalkoztatott, mint amit a négy évvel ezelőtti KSH-felmérés mutatott. A Trenkwalder rehabilitációs üzletágának vezetője, Balog Lajos optimista, ő a jó példákat sorolja a HVG kérdésére. „A 250 főnél több alkalmazottal rendelkező vállalatok mintegy 80 százaléka foglalkoztat már megváltozott munkaképességű kollégát, a legmagasabb arányban Fejér (93 százalék) és Győr-Moson-Sopron megyében (86 százalék). Az alkalmazási lehetőségeket azonban erősen korlátozza, hogy csupán 6 százalékuk rendelkezik diplomával, és csak 55 százalékuknak van középfokú végzettsége.”
A foglalkoztatásnak kedvez a pénzügyi ösztönzés változása is. A 25 fősnél nagyobb vállalkozásoknak továbbra is a létszám 5 százalékának erejéig kell megváltozott munkaképességű dolgozót felvenniük. Ha nem teszik, személyenként és évente a tavalyi 1,24 millió helyett 1,34 millió forint rehabilitációs, valójában büntetőadót kell fizetniük. Míg 2018-ban csak a rehabilitációs kártyával rendelkező 32 ezer munkavállaló után mentesültek a foglalkoztatók a 19,5 százalékos szociális hozzájárulás megfizetése alól, az idén ez a kedvezmény 400 ezer „leszázalékoltra” vonatkozhat. Hely egyelőre – legalábbis papírforma szerint – lenne bőven, hiszen tavaly a 25 fősnél nagyobb cégek összesen 80 milliárd forint rehabilitációs hozzájárulást fizettek, ami több mint 60 ezer, megváltozott munkaképességűvel be nem töltött hely után járt a költségvetésnek.
Eközben a példamutatással bajok vannak. Az érdekvédelmi szervezetek szerint csupán kivételes, hogy a közszférában is dolgozhassanak megváltozott munkaképességűek, noha ott jócskán akad betöltetlen státus. Az egyetemekről pedig sok magasan képzett, fogyatékkal élő fiatal kerül ki.
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
