Példázat: X úr, kinek pár hónappal ezelőtt kifosztották a nyaralóját, egy este a barátaival italozik, majd hazafelé hajtván alkoholtól erősen befolyásolt állapotban felszalad a járdára, elüti és egy életre megbénítja Y urat, aki hivatásos betörő lévén otthonos a börtönök világában. Ez az a helyzet, amelyet a posztliberális vagyis (önmeghatározása szerint) posztkommunista diplomás kormányfő képtelen értelmezni.

Holott nincs benne semmi különös. Akinek kifosztották a nyaralóját, éppúgy vedelhet és vezethet részegen, mint akit nem fosztottak ki, és a járdán éppúgy közlekedhet az, aki bűncselekményeket szokott elkövetni, mint aki nem szokott. Az egyik bűncselekmény, avagy törvénysértés áldozata, gyakran lesz egy másik elkövetője, és fordítva.

Azt a védőügyvédet, aki a tárgyaláson azzal védené X urat, hogy védence egy bűncselekmény áldozata, az elgázolt Y pedig elkövető, a bíró és a közönség vélhetőleg kiröhögné, mivel sem az egyik, sem a másik tény nincs oksági összefüggésben a balesettel.

Így kellene kiröhögnünk a diplomás posztkommunistát és mindenkit, aki elhiszi neki, hogy a bűnöző és az áldozat két különálló csoport, és valaki vagy az egyikbe tartozik, vagy a másikba. Ez a felosztás amilyen népszerű és egyszerű, éppoly életszerűtlen. Ha mást nem, azt mindenki tudja, milyen könnyű egy börtönben is, az alvilágban is áldozattá (is) válni, és mennyivel nagyobb eséllyel lesz az erőszak elkövetője felnőttként, aki erőszak áldozata volt gyerekként.

Ha a diplomás posztkommunista abszurdnak minősíti, hogy civil szervezetek és azok keretében ügyvédek bűnelkövetők jogait védik, akkor magát a védőügyvédi intézményt tekinti abszurdnak, és az ellen indít általános támadást – hiszen a védőügyvédnek éppen az a dolga, hogy bűnelkövetők jogait védje akkor is, ha magát a bűnelkövetést (mondjuk, X úr esetében) nem vonhatja kétségbe. Ha a bűnelkövető jogait védeni perverzió a jogerős ítélet után, akkor előtte is az. Ebben az esetben védtelen lesz mindenki, akit az állam (jelenleg praktikusan a diplomás posztkommunista) ügyészsége bűnösnek minősít.

Volt már ilyen.

Ha a bűnelkövetőnek a jogerős ítélet után nincsenek jogai, akkor bármelyik börtönőr vagy elítélt azt tehet vele, amit akar. Nem kell néki enni adni, a börtönben végzett munkáját megfizetni, a megfelelő szabályok szerint levélírásra, telefonálásra, beszélőre, sétára, stb., stb. lehetőséget adni. Hiszen pontosan ezekhez hasonló jogok azok, amelyeket az erre hivatott civil szervezetek védenek. És ha az elítéltek jogait sértik, akkor ők ezen törvénysértés tekintetében nem bűnelkövetők, hanem áldozatok, miként a járdán elütött Y úr.

A kártérítést mindenki áldozati minőségében kapja. Az eddig kifizetett pénzekből közel egy milliárd forintot ráadásul olyanok kapták, akik még a diplomás posztkommunista primitív fogalmai szerint is csak áldozatok. Azoknak a kárpótlásából kapták meg részben vagy egészben a nekik járó pénzt, akiknek az áldozatai voltak. Másként vélhetőleg nem is kaphatták volna meg, mivel az elkövetőtől, ami igazán nem ritka, nem volt mit behajtani. A kormány azokat is büntetné tehát, akik csak áldozatok.

Alighanem az a legsúlyosabb ebben a sötét kampányban, amire a legkevesebben érzékenyek: a determinista dichotóm fogalomhasználat. Hogy tudniillik vannak a bűnözők és vannak a tisztességes emberek. A világ ennél sokkal összetettebb. A visszaesők száma Magyarországon ugyan magas, már csak azért is, mert a nagyon hatékony börtönszocializációs programokat, mint például a balassagyarmati Mese-kört, kíméletlenül felszámolták, de a hivatalos adatok szerint a bűnelkövetők többsége, mintegy 60 százaléka nem kerül vissza három éven belül a börtönbe, tehát a bűnelkövetők jelentős részéből annak ellenére sem lesz bűnöző, hogy ezért nagyon keveset tesznek és engednek tenni.

Aki a bűnelkövetők és a bűnözők kategóriáját egyesíti, minimum megduplázza a bűnözők számát, és az önmagát teljesítő jóslat szabályai szerint a valóságban is szaporítja a bűnözőket, mert minél erősebb ez a determinisztikus felfogás a társadalomban, annál nehezebb a bűnelkövetőnek nem bűnözővé válnia.

Ez a mostani kampány ettől függetlenül is a bűnözővé válást pártolja, mert végképp megsemmisíti a jog hitelét az elítélt szemében. Annak a jognak, amelynek nevében elítélték őt, csak az erősítheti a hitelét, ha ez a jog akkor is érvényesül, amikor az ő jogairól van szó. A fogvatartás jogszerű körülményeiben és a jogos kárpótlás kifizetésében. Az a tapasztalat, hogy a jogszolgáltatás az elítéltet is szolgálhatja és kedvezményezheti, jogtiszteletre szocializál, az a tapasztalat, hogy a jogot csak vele szemben érvényesítik, az övét pedig semmibe veszik, a jogtisztelet ellen szocializál. Demoralizál.

A diplomás posztkommunista az emberek igazságérzetére apellál az igazság ellenében. Úgy gondolja, hogy a magyar ember természetes igazságérzete azt diktálja, hogy ne szolgáltassanak igazságot annak, akinek igaza van. Azt ugyanis nem vonta kétségbe egyetlen szóval sem, hogy a börtönviszonyok a peresített esetekben valóban nem felelnek meg a törvényi előírásoknak, tehát igazuk van azoknak, akik emiatt perelnek. A diplomás posztkommunistát tehát az általa is elismert igazság érvényesülése háborítja föl, és ez az, amit „nem nézhetünk tétlenül”.

A pernyertes elítéltek igazságát már azzal az (egyébként sajnos képtelen) ígérettel is elismerik, hogy szeptemberre megteremtik a törvényes viszonyokat a büntetésvégrehajtásban. Ha a viszonyok ma törvényesek lennének, nem lenne mit megteremteni. Miként senki, a diplomás posztkommunista sem tudja elképzelni, miként lehetne ezt az ígéretet teljesíteni. Ha tudná, az egész balhénak nem lenne semmi értelme, hiszen a perfolyam – okának fogytán – rövid időn belül magától elapadna.

A civil jogvédők pedig minden ellenkező rágalommal szemben soha nem is akartak mást ezekkel a perekkel, minthogy elfogyjon az okuk.