Érthető, hogy a koronavírus miatti bezárkózás, illetve a komoly napi politikai témák természetszerű lekorlátozódása a járvány elleni védekezés ügyére számos közéleti gondolkodót vagy politikust arra sarkall, hogy a számára kedves kérdéseket újra leporolja, átgondolja és rendszerezze. Az ilyen fajta elmélkedések az értelmiségi ember kedvelt szórakozásai, és valóban talán egy kissé segítenek abban, hogy az ember gondolatait időnként eltereljék az igen lehangoló napi valóságtól. Ungár Péter és Bauer Tamás, valamint egy epizód erejéig Schiffer András vitáját mégsem tudtam igazán jó szívvel olvasni és ennek csak az egyik oka az, hogy a Jobbikról milyen abszurd állításokat sikerült megfogalmazniuk.

A mai politikai helyzet valóban szokatlan, hiszen egy olyan rendszerbe kényszeríti a magyar politikusokat, amely idegen attól, amelyben szocializálódtak. Mint Európa legtöbb országában, úgy hazánkban is a demokratikus politikai színtér hagyományosan többosztatú, az ideológiai lesarkításokon túlmutató és számos – egymással hol egyetértő, hol pedig egyet nem értő – párt versengéséből áll. Ezt a rendszert zúzta szét a Fidesz és hozott létre egy olyan politikai légkört, amelyben két tábor áll egymással szemben. Az egyik, aki támogatja az orbáni rezsimet, a másik pedig, amelyik nem. Igaz, hogy nem mi választottuk ezt a helyzetet, ám ettől még létezik és nekünk valamit kezdenünk kell vele.

Akkor is kezdenünk kell vele valamit, ha egyébként nyilvánvaló, hogy egy normálisan működő országban inkább riválisai volnánk egymásnak. Itt ugyanis most sokkal többről van szó, mint arról, hogy kávéházi debattőrökként politikai filozófiai és egyéb elméleti vitákkal szórakoztassuk egymást. Itt már nem arról van szó, hogy elméleti síkon mi a Jobbik, az LMP, a szocialisták vagy éppen a DK véleménye olyan elvont kérdésekről, amelyek rendezése nemhogy a magyar, de a nemzetközi politikum számára is a jövőbe vész. Itt a magyar emberekről van szó: az értelmiségiekről, akiket az orbáni rendszer minden eszközzel igyekszik megfélemlíteni, elhallgattatni és bedarálni, azokról a melósokról, akik lassan már napi 14 órát is örömmel dolgoznak éhbérért, mert legalább még van állásuk egyáltalán, azokról a közmunkásokról, akiknek már nem polgármesterük, hanem földesuruk van, azokról a diákokról, akiktől épp most veszik el a jövőjüket és azokról a nyugdíjasokról, akiktől a Fidesz három fillérért is örömtáncot vár el. Tőlünk, ellenzéki politikusoktól most ezek az emberek kérdezik, hogy hogyan tovább, és nem elméleti vitákat várnak ez európai eszméről, meg arról, hogy a politikus urak emlékeznek-e még arra, hogy 2016-ban ki mit hogyan szavazott meg. Az emberek azt kérdezik tőlünk, hogy mit tudunk mondani arra a kérdésre, hogy mi lesz holnap, meg a jövő héten. Nem az érdekli őket, hogy Ungár Péter és Bauer Tamás kedélyesen el tud-e vitatkozni, hanem az, hogy az ellenzék megértette-e a tavaly októberi leckét és hajlandó-e megtalálni az Orbán-rendszer leváltásának módját?

Valóban, fontos, hogy az ellenzéki politikusok beszélgessenek és megtalálják azt a közös programot, ami alapján 2022-ben alternatívát tudnak kínálni a magyar választóknak. De kötve hiszem, hogy ez a program úgy jönne létre, hogy légvárakat építünk, és azokban elhelyezgetjük saját magunkat, meg a másik párt politikusait. Sokkal inkább úgy, hogy azokra a kérdésekre adunk választ, amelyeket az emberek feltesznek nekünk. Bauer Tamás és Ungár Péter két kérdésben idézte a Jobbikot, én pedig, ahogy általában, igyekszem mindenkinek válaszolni, aki hozzám fordul, nekik is szeretnék felelni. 

Föderalisták és szuverenisták

Európa-szerte évtizedes vita a politikai erők között, hogy ki számít föderalistának és ki szuverenistának. Miközben a politikusok előszeretettel skatulyázzák egymást, vagy éppen dicsérik saját világmegmentő eszméiket, újságírók hada lesi őket, hogy akkor most melyik fiókba is lehet őket elhelyezni? Eurót szeretne, erősebb Európáról beszél és könnybe lábad a szeme az Örömódától? Gratulálunk, ön egy föderalista. Nemzetben gondolkodik, zavarja a brüsszeli bürokrácia átláthatatlansága és a (z egyébként nemzetállami elitek között letárgyalt) háttéralkuk? Nos, ön minden bizonnyal szuverenista.

Vannak, akik örömmel sorolják be magukat valamelyik kategóriába. Ami engem, illetve a Jobbikot illeti, őszintén örülnénk, ha jelenleg ez volna Európa legnagyobb problémája és az euró bevezetésének más akadálya sem lenne, mint hogy magyar történelmi személyeket, vagy hidakat és ablakokat szeretnénk nézegetni a bankjegyeinken. Csakhogy sajnos nem tartunk itt. Jelenleg ott tartunk, hogy Európa a nagy szavak ellenére is egy végletesen megosztott kontinens, amelynek a nyugati fele (a nagy járványok idejét leszámítva) élvezi a jólét nyújtotta szabadságot és biztonságot, a polgárainak euróban kifizetett bérek pedig egy nagyjából egységes szintet mutatnak. Ezzel szemben a 2000-es években csatlakozott országok lakossága előtt nagyjából két út áll: a nyugatra való elvándorlás, vagy az otthoni elszegényedés. A magyar, vagy román dolgozónak nem az a legnagyobb problémája, hogy milyen európai eszme áll az euró mögött, hanem az, hogy a keservesen megkeresett bére nagyjából öt euróbankjegyet ér. Nem is a legnagyobb címletből. Ezért indítottuk el 2017-ben a Béruniós kezdeményezést, amit akkor az egész magyar politika (beleértve a DK-t is) lázálomnak és irreálisnak nevezett. Örömmel láttam, hogy azóta a DK például elkezdte korrigálni akkori álláspontját és ma már támogatja az európai minimálbér koncepcióját, jóllehet én az európai minimálbért mindössze egy nulladik lépésnek látom. Ám legalább az irány jó.

Egyesektől azt hallottam a Béruniós kezdeményezés elindítása után, hogy ez egy tőrőlmetszett föderalista elképzelés. Nos, legyen, és ha ez a magyar emberek érdekét és jólétét szolgálja, legyen ebben több Európa. Ahogyan járjon több Európa azoknak is, akik éveket dolgoztak le például Ausztriában, majd miután a járvány miatt elveszítették állásukat, a tőlük addig adót szedő osztrák állam széttárta a kezét és azt mondta: nektek nem jár sem álláskeresési támogatás, sem családi pótlék, mert nem vagytok helyi állampolgárok és mivel munkátok sincs, semmi közünk egymáshoz. Szerintem ezeket az embereket nem különösebbek érdekli, hogy minek nevezi magát, aki segít rajtuk. Az érdekli őket, hogy biztonságban legyenek.

És bizony egyre több olyan kérdés van, amelyet csak európai szinten fogunk tudni kezelni: a klímaváltozás, a migráció, a világhatalmak közötti politikai és kereskedelmi érdekkonfliktusok, vagy éppen a mostani járványhelyzet, amely ismét rámutatott az Európai Unió gyengeségeire. Azokra a gyengeségekre, amelyekről beszélni, és amelyeket kritizálni nem nacionalizmus, hanem teljesen jogos felvetés. Ahogyan a Fidesz politikusain kívül Magyarországon sem képzeli senki, hogy a központi irányítást, vagy a kormányzati képtelenségeket élesen kritizálni hazaárulás, úgy az Európai Unióból sem hiszem, hogy mindent el kellene fogadnunk úgy, ahogy jön. Ez nem a felelős európai polgár, hanem a rabszolga magatartása. A Jobbik pedig sem Magyarországon, sem Európában nem rabszolgákat, hanem öntudatos és büszke polgárokat szeretne látni. Ha valaki szeretné, nevezze ezt euroreformizmusnak. Vállaljuk, de szerintem nem ez a lényeg. Európát nem lehet egy csapásra felépíteni, sem pusztán valamely közös szerkezet kialakításával integrálni. Konkrét célok megvalósítására, de mindenekelőtt a tényleges szolidaritás megteremtésére van szükség – vallottuk Robert Schuman nyomán mi is 2019-es programunkban.

A nemzet egyesítése, vagy a nemzet NER-esítése

Le kell szögeznem valamit: a Jobbiknak létrejötte óta az egyik fő célkitűzése a magyar nemzet határokon átívelő lelki és szellemi egyesítése volt. Akkor is, amikor a Fidesz még nem is értette a problémát, akkor is, amikor a szocialista kormányok idején az ilyen gondolatokért politikai és hatósági zaklatás járt, és akkor is, amikor a Fidesz úgy döntött, hogy a határon túli magyarokat politikai haszonszerzésre kívánja felhasználni a jövőben. Megszoktuk, hogy a nemzet egyesítésének gondolata nem mindig népszerű. Balról azért támadják, mert ha nyugaton valahogy sikerült egy működő és jó megoldást találni az ’50-es, ’60-as években, akkor miért próbálnánk ma még jobbat találni? A Fidesz oldaláról azért támadják, mert ők határon innen sem akarnak a saját jogaikért kiálló és tenni képes egyéneket, határon túl meg aztán főleg nem. Nekik Erdély, vagy a Délvidék a politikai gyarmat kategóriája. Hogy Ungár Péternek ez miért tetszik így, arra még egyelőre nem sikerült rájönnöm, az viszont egészen biztos, hogy feltételezése arról, hogy a Jobbik a határon túli magyarok ellen beszélt, vagy szándékos csúsztatás, vagy szövegértelmezési problémákra utal. Azt viszont jól mutatja, hogy milyen az, ha egy politikus teljesen elrugaszkodik a valóságtól.

Ugyanis a valóság az, hogy az a rendszer, amit a Fidesz megvalósított, nem hogy nem egyesítette a nemzetet, hanem éppen olyan mély árkokat ásott az anyaországi és az elszakított területeken élők közé, mint Gyurcsány Ferenc 2004-es árulása. Ha ma valahol Magyarországon a szombat reggeli piac kapujában megkérdezem az embereket, hogy mi a véleményük a határon túliak szavazati jogáról, akkor bizony könnyen érezhetem úgy magam, hogy egy időgép visszarepített valahová oda, amikor egyetemistaként először kezdtünk arról beszélni, hogy bizony a határon túl is magyar emberek élnek. Ez így rendben volna? Szerintem nagyon nincs. A megoldás pedig nem az, hogy megtiltjuk az erről folytatott vitát és hazaárulónak nevezzük, aki felveti a fideszes választási törvények visszásságait, már ha valóban a nemzet egyesítése és nem a nemzet NER-esítése a célunk. A megoldás az, hogy megpróbáljuk mindenkinek a jogait garantálni és mindenkinek az érzéseit figyelembe venni. A határon túli magyarok felmenői ezer éven keresztül egy államban éltek velünk. Nyelvünk, érzéseink összekötnek. Nem tehetjük meg, hogy politikailag kirekesztjük őket a magyar nemzetből. Ám érdekes, hogy azok, akik a leghangosabban hörögnek az ellen, hogy „Brüsszelből mondják meg, mi legyen Magyarországon”, teljesen természetesnek gondolják, hogy Budapestről mondják meg, hogy mi legyen Székelyudvarhelyen. Szíve joga persze valakinek úgy gondolni, hogy egy anyaországi illetőségű listás képviselő jobban tudja, hogy mi legyen a Délvidéken, mint a helyiek. Nekünk pedig minden jogunk megvan, hogy másképpen gondoljuk. A Jobbik szerint minden szempontból jobban szolgálná a határon túli magyarság ügyét, ha nem anyaországi pártlistákra szavazhatnának, hanem valódi, saját köreikből kikerülő képviselőik lehetnének a magyar parlamentben. Szerintem nem eretnek gondolat, kivéve persze, ha valakinek csak addig kellenek a határon túli magyarok, amíg a helyi korrupt politikusokkal sikerül elmutyizni különböző pénzeket.

Tudom, hogy ezekben a hetekben mindenki nehéz időket él meg és minden gondolat, ami időnként eltereli figyelmünket a bezártságról és a nap mint nap érkező rossz hírekről, egy menedék. Különösen fontos az is, hogy az ellenzéki szereplők beszélgessenek és ezek által a beszélgetések által létre tudjon jönni egy olyan nemzeti minimum, ami az Orbán-rendszer leváltása utáni időszak programjának gerincét adja majd. De amint a járványveszély elmúlik, a legfontosabb feladat az, hogy minél több időt töltsünk a magyar emberekkel. Hallgassuk meg őket, vegyük figyelembe érveiket. Ez tudja a legtöbbet adni. Közben pedig ne feledjük: konkrét célok megvalósítása és szolidaritás. Ez a kulcs.