Bauer Tamás cikkében a mai magyar politikai közbeszédben szokatlan módon, intelligensen és érvelően polemizál Ungár Péterrel, aki szerint, amit Bauer pártja képvisel, az a 2010 előtti politika folytatása. Bauernek igaza van: az ellenzéki politikának – úgy általában: mindig és mindenhol – arról kellene szólnia, mit kezdjen az országgal az, aki valamikor majd felváltja az éppen hatalmon levőket az ország vezetésében. Bauer három közpolitikai vitapont, az euró bevezetése, a globális migrációs válság és a határon túli magyarok szavazati joga kapcsán azt állítja, hogy Ungár (és pártja, az LMP, továbbá a Jobbik) az elmúlt években Orbánék oldalán állt, szemben Bauerékkal.

Bauer Tamásnak ebben is – többé-kevésbé (a kevésbéről kicsit később) – igaza van. Amiért klaviatúrát ragadtam, annak nem is az az oka, hogy a szerző kétszer is megemlít írásában. Bauer valójában a 2010 előtti kormányzati politikát veti össze az LMP (és a Jobbik) 2010 után képviselt parlamenti politikájával, márpedig az LMP 2010–16 között az Országgyűlésben képviselt álláspontjáért jelentékeny felelősséget viseltem. Ahhoz szeretnék tehát hozzászólni, hogy valójában mi választotta el egymástól és mi sodorta időnként egy oldalra – a narratívák, sorskérdések szintjén – a 2002–10 közötti kormányzati politikát, a NER-t és az LMP (némiképp: a Jobbik) 2010–18 közötti parlamenti politikáját. Hidegen hagynak az O1G-koalíció belső küzdelmei és azzal sem kívánok ehelyütt foglalkozni, mennyiben maradt hű az LMPMZP és a Jobbik eredeti küldetéséhez.

Bauer Tamás szakpolitikai megjegyzéseire csak két kérdésben reflektálnék. A határon túli magyarok szavazati joga kapcsán az LMP a már megadott/megszerzett jog visszavételét ellenezte (továbbá a levélszavazás lehetőségének megnyitását követelte az elmúlt években külföldre kikényszerített magyarok számára). A migrációs krízist illetően pedig az LMP – szemben a Fidesszel és a korabeli Jobbikkal – azt következetesen képviselte, hogy tartós megoldás közös európai migrációs politika nélkül, pusztán a magyar határ lezárásával nem képzelhető el (a közös európai migrációs politika mibenlétéről azonban súlyos vitánk volt Bauer pártjával éppúgy, mint az európai zöldekkel).

Igen, az euró bevezetése, az élelmiszer-önrendelkezés, a globális migrációs válság és a nemzetpolitika dolgában a 2010–18 közötti LMP (és Jobbik) közelebb állt a Fideszhez, mint a 2002–10 közötti hatalom utódpártjaihoz. Bauer nem említi, én azonban megkerülhetetlennek tartom, hogy ezek a nézetazonosságok és -különbségek a szakpolitikai megfejtéseknél fundamentálisabb kérdés, mégpedig a szuverenitás megítéléséből fakadtak. Az ökopolitika a kulturális sokféleség, s így a tradíciók áthagyományozása, a természetes közösségek önrendelkezési szabadsága pártján áll. A XXI. századi globalizációkritikus baloldal a nemzetállamban nem egy lebontásra ítélt kereskedelmi korlátot lát, hanem a legnagyobb értelmes egységet, ahol létezésünk – úgy is mint: egészségünk, természeti örökségünk, kultúránk, tudásunk, munkavégzési körülményeink stb. – védelmében még megfékezhetjük a globális nagytőke nyomulását. Azt is vallottuk továbbá, hogy egy nemzet tagjait több köti össze az állampolgárság intézményénél. A 2010–18 közötti LMP ennyiben szuverenitáspárti és lokalista volt. Ugyanakkor a természetes közösségekből felépülő nemzetet láttuk magunk előtt és nem az omnipotens államhatalom legitimációs fegyverét, nemzetfelfogásunk befogadó volt és nem kirekesztő. Ettől voltunk másként szuverenisták, mint a populista jobboldal.

Ungár pártja azonban az elmúlt tíz évben lényeges kérdések sorában került hangsúlyosan szembe az orbáni politika alaptételeivel. Hat metszetet szeretnék kiemelni. Először. Amíg a NER korlátlanul kizsákmányolható erőforrást látott az emberben, addig az LMP egyenlő méltósággal született személyeket. Ebből fakadt, hogy a kizsákmányolás törvénykönyvének 2011-es vitájában élesen konfrontálódtunk a kormányoldallal. Az LMP volt ráadásul az egyetlen politikai erő, amelyik népszavazást kezdeményezett az új Munka Törvénykönyvével és a tankötelezettségi korhatár leszállításával szemben. Másodszor. Orbán a személyközpontú, mi az intézményelvű megoldásokban hittünk. Az 1990–2010 közötti liberális jogállam kudarcából a Fidesz a centralizált, míg az LMP a részvételi demokrácia irányába keresgélt kiutat. Nem lényegtelen, hogy a jogállam védelmében – még 2010 októberében, az alkotmánybírósági jogkörszűkítés apropóján – elsőként az LMP (személy szerint jómagam) szólította utcára az embereket. Harmadszor. Az LMP (és a Jobbik) támogatta a többfunkciós, kisléptékű vidék-modellt, a helyi gazdaságra és közösségre, a családi kis- és középbirtokokra, a többcélú és önkéntes szövetkezetekre építő Ángyán-féle vidékfejlesztési koncepciót. A Fidesz ezzel szemben pillanatok alatt hátat fordított a 2010 előtti ígéreteinek. Orbán szövetséget kötött a tőkés nagybirtokkal és az agrároligarchákkal, megindult az intézményesített földrablás (ami ellen tiltakozva az LMP-s Sallai képviselő nemes egyszerűséggel raklapnyi trágyát borított a kaposvári kormányhivatal elé, még 2015-ben). Negyedszer. Az LMP 2010 után konzekvensen zöld fordulatról beszélt, ennek jegyében készített évről-évre alternatív költségvetési javaslatot. Orbán mindeközben meghirdette a természeti erőforrások kíméletével homlokegyenest ellentétes újraiparosítási politikát, s ennek érdekében leépítette a környezet- és természetvédelmi szervezetrendszert. Az LMP-frakció 2014. februárjában szirénázással akasztotta meg a paksi bővítést célzó Orbán–Putyin paktum parlamenti tárgyalását. Ötödször. Az LMP egyes szektorok célzott állami fejlesztését, míg a NER egyes családok állami feltőkésítését értette fejlesztő állam alatt. A Fidesz a nemzeti burzsoáziának nevezett NER-lovagokban, mi az erős helyi gazdaságban, hazai kkv-szektorban, szövetkezetekben, s nem utolsósorban az energia-függetlenségben láttuk a gazdasági szuverenitás kulcsát. Hatodszor. Orbán nem látott problémát a kettéosztott gazdaságban, csak elkezdte átstrukturálni. A magyar gazdaság sorsát hozzákötötte a német autóiparhoz, a honi képzést alárendelte a multinacionális összeszerelő üzemek igényeinek. Az orbáni politikának így érthetően kritikátlan a viszonya a globalizációhoz. Ebből viszont az is következik: nem volt parlamenti párt 2010 és 2018 között, amelyik olyan hevesen támadta volna az összeszerelő ország lázálmát, mint az LMP.

Ennél is érdekesebb, hogy kapásból hét sorskérdést tudok felemlíteni, ahol Bauer Tamás politikai közössége és a NER egy oldalra kerültek, szemben a 2010–18 közötti LMP-vel (és olykor Jobbikkal). Először. A 2002–10 közötti hatalom, ill. utódszervezeteinek olyan emblematikus gazdaságpolitikusai, mint Kóka János, Oszkó Péter, vagy Dávid Ferenc nagy vonalakban üdvözölték a fideszes munkaerő-piaci liberalizációt és a perverz újraelosztást generáló egykulcsos adórendszert. Másodszor. A 2002–10 közötti kormányzás az ország külföldi tőkevonzó-képességében látta a gazdasági siker kulcsát. Olykor nyolcszor-tízszer akkora támogatást adott munkahely-teremtés címén egy multinak (pl. Hankook), mint amennyibe egy új munkahely egy hazai kkv-nak kerül. Ez a gazdaság-filozófia velünk maradt a NER-ben is. Harmadszor. A 2010 előtti kurzus a természeti erőforrások védelmében, no nem az orbáni újraiparosítás, hanem a gyurcsányi modernizáció (vagy a NATO-kompatibilitás; l.:Zengő) akadályát látta. Következetesen – és az akkor ellenzéki Fidesszel egyetértésben – akadályozták a megújuló energiaforrások térnyerését. A paksi bővítésnek egy 2009-es országgyűlési határozat ágyazott meg. A 2014-es Paks2-projekttel a Jobbiknak sem volt sok baja, a 2002–10 közötti hatalom utódpártjainak meg csak az orosz részvétel és/vagy a korrupció-gyanú. Negyedszer. A szabadkereskedelmi egyezmények, s különösen a TTIP és a CETA parlamenti vitáiban – az EP-viszonyokhoz igazodva – a 2002–10 közötti hatalom utódpártjai a Fidesz oldalára álltak, szemben az LMP-vel és a Jobbikkal. A jelenlegi hatalom és elődei egyaránt támogatták, hogy engedjünk az óriásvállalatok nyomásának és lazítsunk a globális nagytőke elé – ökológiai, szociális, vagy éppen egészségügyi okokból – emelt rendszabályokon. Érdekes módon ugyanez volt a felállás akkor is, amikor a demokrácia-exportban való magyar részvételről vitatkoztunk a parlamentben. Ötödször. A 2002 és 2010 közti birtokpolitika éppúgy a birtokkoncentrációt támogatta – legfeljebb kifinomultabb eszközökkel – ahogyan ma ezt az Ángyánt eláruló NER is teszi. Nem véletlen, hogy az orbáni birtokpolitikát bebetonozó Harmadik Alaptörvény-módosítás 2012-es parlamenti vitájában az akkor már független Ángyán professzor, az éppen szakadó LMP és a Jobbik került egy gyékényre. Hatodszor. A korabeli kormánypárti holdudvar 2007–08-ban epét hányt a népszavazás intézményétől – Orbán 2016-ban színjátékká silányította. A 2006-os kampány idején az MSZP és a Fidesz közösen hozta tető alá azt a kiemelt beruházási törvényt, amely pont az életvilágunkat leginkább terhelő beruházásoknál nullázta le az állampolgári beleszólás lehetőségét. A Fidesz 2010 után csak felturbózta a közös alkotást. A 2010 előtti hatalomnak nem volt kétharmada, hogy az akkori információszabadság-szabályokon alakítson, így inkább jogerős ítéletekkel is dacolva dugdosott állami szerződéseket. A Fidesz most ugyanezt a gyakorlatot foglalja törvénybe. A kormányzati kommunikációs büdzsé már 2010 előtt is létezett, holott nem kellett volna. A Fidesz tíz év alatt ezt toldotta meg néhány nullával. Hetedszer. A rendszerváltó elit közös bűne, hogy harminc év alatt nem került sor lusztrációra, aktanyilvánosságra, a pártállami utódszervezetek vagyonának államosítására, a kommunista gyilkosok felelősségre vonására. Nem húztak cezúrát jó és rossz, diktatúra és demokrácia közé: az elmosódott határvonalak azóta is rohasztják a közállapotokat.

Ebből akkor az következik, hogy Bauer – úgy általában – Orbán oldalán áll? Nem, ahogyan Ungár sem. Csupán arról van szó, amit maga Bauer Tamás fogalmaz meg tűpontosan írása végén: „az ellenzéki pártokat, amelyek egyaránt élesen szembehelyezkednek a Fidesz hatalmával, áthidalhatatlan nézetkülönbségek választják el azt illetően, hogy miben és miért helyezkednek szembe vele.” S ugyan Orbán Viktor – továbbá Bauer Tamás, Ungár Péter és sokan mások – jóvoltából 2019-re visszatért a 2010 előtti kétpólusú logika: Bauer figyelmeztetése nagyon is helyénvaló. A NER-rel egészen különböző okból lehet baja egy magát zöldnek, nemzeti radikálisnak, liberálisnak, konzervatívnak, vagy éppen szocialistának valló honfitársunknak. Nem a pártelitek tagoltak tudniillik, hanem a magyar politikai közösség sokszínű abban a tekintetben, hogy mit gondolunk tőkéről és munkáról, emberről és természetről, a lakóhelyünkről és a nagyvilágról, a magyar múltról és a magyar jövőről. Nem véletlenül bomlott fel a kétpólusú pártrendszer 2009–10-re. S nem véletlenül nem lesz tartható hosszú távon, 2022 után sem. Vagy az egymást kioltó szándékokról derül ki, hogy tűz és víz találkozása legfeljebb gőzt eredményez, de nem életképes kormányzati alternatívát. Vagy a korábban eltérő világképeket képviselő formációk áldozzák fel identitásukat a kormányzóképesség oltárán: ebben az esetben viszont választópolgárok sokasága marad újra politikai képviselet nélkül.

A szerző ügyvéd, volt országgyűlési képviselő