Hont András
Hont András
Tetszett a cikk?

A gyásznap elteltével most már azt volna csak jó tudni, hogy mi lesz a hétköznapokkal.

Ezen a felületen rengeteg írás foglalkozott már Trianonnal, a határon túli magyarsággal, a hozzájuk fűződő viszonnyal, a szomszéd népekkel. Most is folyik egy vita Karácsony Gergely főpolgármester Trianonnal kapcsolatos gesztusáról.

Ez így természetes, és így helyes. Száz év sem elegendő ahhoz, hogy egy nép teljesen földolgozza egy ilyen mérvű döntés okozta változásokat, megoldja a belőlük fakadó problémákat. Karácsony Gergelynek abban feltétlenül igaza van, hogy Trianon nem csak a magyar jobboldal ügye, és jól teszi egy deklaráltan baloldali politikus, ha ezt tudatosítja. Hogy ehhez jó eszközt választott-e, engem őszintén szólva most nem érdekel. A baj nagyobb.

Vannak, és nem is kevesen, akiknél a mindenkori jobboldali kormányok emlékezetpolitikai aktusai és különösen a jelenlegi kormány határon túliakkal kapcsolatos intézkedései dacot váltanak ki. Az emléknapokra és emlékművekre, a határon túlra folyósított összegekre és a határon túliaknak adott jogokra dühödt románozással és ukránozással felelnek – értve alatta a romániai és ukrajnai magyarokat, és kifejezve ezzel, hogy szerintük ők nem is magyarok, mivel nem Magyarországon élnek. Mások csak annyit mondanak, hogy a helyzet történelmileg így alakult, mindenki törődjön a maga dolgával, ilyen keretek közt kell boldogulni, nincs közünk ahhoz, hogy egy másik országban mi történik, nézzünk előre.

Amennyiben az utóbbi állítást elfogadjuk, akkor föl kell tenni a kérdést, hogy ez esetben hol a határ (eltekintve attól, hogy ahol a békekonferenciákon meghúzzák). Amennyiben nagyhatalmak úgy döntenének, hogy elcsatolják a Balatont, akkor, ha nehezen is, de tudomásul vesszük mondván, ezt dobta a gép? Nem, nem egyszerűen elvesztenénk legnagyobb tavunkat, de egy ilyen döntés óhatatlanul megváltoztatna minket is. Minden, ami a Balatonnal kapcsolatos, oly mélyen ivódott a nyári programtervezésbe és a slágergyártásba, a napi hírekbe és az irodalmi hasonlatokba, hogy az már egy részben másik nép volna, amelyikhez mindez nem tartozik hozzá, ahogy mi magyarországi magyarok is más közösség vagyunk, mint amelyiknek még napi dolga volt azzal, hogy mi van Kolozsvárott és Szabadkán.

Korábban úgy fogalmaztam, hogy ennek az országnak mégiscsak „az a neve, hogy Magyarország. Nem az, hogy 123. számú emberlerakat vagy az, hogy »északi szélesség 45°48’–48°35’ - keleti hosszúság 16°05’–22°58’ humánerőforrás-telephely«. A »magyar« ebben a kifejezésben nem csupán véletlenül szerepel. Amennyiben pedig ez nem véletlen, úgy közünk van mindahhoz, amely szintén viseli ezt a megjelölést. Az élet ugyanis nemcsak egyéni, hanem közös kaland is. Ennek a közös tevékenységnek pedig van nyelve, múltja, gesztusai, rejtjelei és sok minden mása. A magyarok esetében ebbe a közösbe beletartoznak más államokban élő (nem is feltétlenül tisztán magyar identitással rendelkező) emberek, és szervesen kapcsolódnak hozzá olyan népek, amelyek ezeket a más államokat alkotják. Undorodom attól a kicsinyes szűklátókörűségtől, amelyik egy kultúrát, összetartozástudatot és -érzést holmi határokkal meg papírosokkal (és igen, szavazati joggal) azonosít”.

Szóval mindaz az érzés- és feladatösszesség, amelyet a „Trianon” fedőnév alá gyömöszölünk be, nagyon is valóságos. Most már csak az a kérdés, hogy mit kezdünk vele. Miután a mai nap a többség kigyászolta magát, emlékülést tartott, megállt egy percre, szobrot avatott, posztolt a Facebookon, és elénekelte a „Krasznahorka büszke várát”, jó lenne, ha ezt a kérdést tenné föl magának.

Lehet évente visszatérően búsongani egyet, mélázni a történelem igazságtalanságán, dühös cikkeket írni, pic badge-eket kirakni a profilképre. Mindez teljesen érthető, ám egyik sem tűnik túl produktív tevékenységnek. Megváltoztatni a helyzetet pedig nem fogjuk. Ezt is jó volna belátni. Trianon „nem jár le” (amúgy az államhatárokat rendező érvényben lévő megállapodás az 1947-es párizsi békeszerződés, amelyet több alapszerződés közben megerősített). És nem lesz olyan komoly nemzetközi tényező, amelyik a határrevíziót támogatná. Azt is megtanulhattuk, hogy milyen, amikor igazságunkat igazságtalan ügyhöz kötjük, a náci Németország és a fasiszta Olaszország embertelen céljaihoz.

Nincs más lehetőség, meg kell próbálni a hátrányt előnnyé fordítani.

És ha már hátrány. Rögzítsük azt is, hogy mi ugyan vesztesei vagyunk a trianoni döntésnek, de vannak nyertesei is, a szomszédos országok. Miért is lényeges ez a tény? Mert levonható belőle még egy fontos következtetés. Minek a vesztese tehát még Magyarország? Nos, magának, a nemzetállami versengésnek. Ebben alulmaradtunk, és nem lesz visszavágó. Azaz, ha sikeresek szeretnénk lenni, az egész logikától el kell szakadni. Az Európai Unió amúgy is új kereteket teremtett a nemzeti/nemzetiségi lét számára, de ez önmagában kevés. Azt kell eldönteni, hogy örökáldozatok akarunk-e lenni vagy sikeresek.

Nincs olyan nép Európában, amelynek részei a saját államon túl további háromban meghatározó szerepet játszanak, és további négyben jelen vannak. Ez egy lehetőség, befolyás, potenciális büszkeségforrás. A határon túl elköltött pénzeket – amelyek jó, hogy vannak – meg kéne kísérelni ennek alárendelni, annak, hogy a magyarsághoz tartozás nem csupán édesbús fájdalmat, de menőséget is jelenthet. Hogy lehet valaki jó szlovák állampolgár úgy, hogy ápolja magyar hagyományait, és Magyarországgal fenntartott viszonya során szlovákiai mindennapjaira is kíváncsiak. Ehhez meg kell győzni a szomszéd államalkotó népeket, hogy a magyar kisebbség számukra is érték, és magyar közösségeik és Magyarország közötti kapcsolat számukra is értékes lehet. Értő szövetségest kaphatnak általa.

Fájdalmas és egyben dühítő, hogy az a politikus, a román államelnök, aki karrierjét ennek a felismerésnek köszönheti, fordul szembe a történelmi megbékéléssel. Klaus Iohannist a szászok iránt érzett nosztalgia röpítette a szinte teljesen szásztalanított Nagyszeben polgármesteri székébe, majd megszerezte a városi és később a megyei többséget is. A románok rádöbbentek a szászok hiányára, és bár a szászok helyzete még a szocialista Romániában is nagyon más volt, mint a magyaroké, székelyeké, de a felismerés ettől még lehet ugyanaz: a magyar kultúra Romániát is gazdagítja, elsorvadása meg szegényíti a román államot is. Ennek az új viszonynak kialakítása nem megy máshogy, csak őszintén. Fenntartások és hátsószándékok nélkül kell hinni abban, hogy a múltban területeket vesztettünk, de a jövőben nyerhetünk barátokat.

Naivitás? Lehet, de nincs más esélyünk.

Ránk számíthatsz – mi is számítunk Rád!

Hozzátok, az olvasóinkhoz fordulunk, azt kérve, hogy tartsatok ki mellettünk, maradjatok velünk. Ti, ha tehetitek, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt.

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is, minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk NEKTEK!

Ránk számíthatsz – mi is számítunk Rád!

Hozzátok, az olvasóinkhoz fordulunk, azt kérve, hogy tartsatok ki mellettünk, maradjatok velünk. Ti, ha tehetitek, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt.

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is, minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk NEKTEK!
Egy magyar és egy délvidéki koronavírus-fertőzött volt a sátoraljaújhelyi táborban

Egy magyar és egy délvidéki koronavírus-fertőzött volt a sátoraljaújhelyi táborban

Elkészült lebegő lukas palacsinta: szerkezetkész a Magyar Zene Háza

Elkészült lebegő lukas palacsinta: szerkezetkész a Magyar Zene Háza

Radar360: Megugrott az államháztartási hiány

Radar360: Megugrott az államháztartási hiány