Az Ukrajna elleni orosz invázió nyomán a Közép-európai Egyetem (CEU) 2022 tavaszán elindította a „Láthatatlan Egyetem Ukrajnáért” (Invisible University for Ukraine, IUFU) elnevezésű programját olyan ukrajnai diákok számára, akiknek tanulmányait félbeszakította a háború. A programban olyanok is részt vesznek, akik elmenekültek az országból és azok is, akik most is Ukrajnában élnek. A szervezők a „Láthatatlan Egyetem Ukrajnáért” névvel a különböző 19. és 20. századi kelet-európai földalatti és száműzött oktatási kezdeményezéseket, valamint a régióban az 1989 utáni Láthatatlan Főiskolák hagyományát kívánták felidézni.

A projekt téli időszaka Emine Ziyatdinova krími tatár fotóriporter kiállításának megnyitójával kezdődött a Blinken OSA Archívumban, vele nemrég készítettünk interjút, ami a HVG360-on olvasható, ebben a krími tatárok múltjáról és jelenéről, valamint az oroszokkal ápolt, többszörösen terhelt viszonyukról mesélt.

"Oroszországnak vége, csak idő kérdése az egész" - interjú Emine Ziyatdinova krími tatár fotográfussal

Az ukrajnai orosz agresszió főpróbájának is tekinthető az Ukrajnához tartozó Krím 2014-es megszállása. A területen több százezer krími tatár él. Közülük való Emine Ziyatdinova fotóriporter, aki most Londonban lakik, de amíg lehetett, rendszeresen hazalátogatott szüleihez.

„Ez nem csak egy egyoldalú oktatási szituáció. Ezek a hallgatók történetekkel érkeznek, amiket egymás között és az előadók előtt is kibeszélnek. Egyfajta terápia is, amellett, hogy természetesen kiemelkedő minőségű oktatást is kapnak, a tantárgyakért kapott kreditjeiket pedig elismerik az otthoni egyetemeik is” – mondja Trencsényi Balázs, a CEU történelemprofesszora, az IUFU egyik kezdeményezője. A projekt egyik része a Budapesten megszervezett, egy hétig tartó téli egyetem. Itt a jelenléti oktatással zajló képzésen 26 hallgató vesz részt 11 ukrán egyetemről.

„Minden döntésünk élet-halál kérdése volt"

Már akinek érdemben működik még az egyeteme. A 20 éves Szofija a jelenleg orosz megszállás alatt lévő Mariupolban álló házuk képeit mutatja a telefonján. Az egyik pár éve készült a jól szituált kertes házról. „Itt volt az én szobám, az a konyha, ott pedig a nappali” – veszi sorra az ablakokat a fotón. „Ez pedig tavaly szeptemberben készült” – lapoz tovább és elnézést kér, amiért elerednek a könnyei. A képen egy romhalmaz, alig beazonosíthatóak egykori házuk megmaradt falrészei.

Elkezdünk beszélgetni a téli egyetemről és arról, hogy otthon kulturális antropológiát hallgatott a mariupoli egyetemen, de a beszélgetés gyorsan átterelődik menekülésük történetére. „Február 24-én hallottuk először a hangos robbanásokat. Aztán ez ment 0–24-ben. 28-a után már nem volt áram, március eleje után már gáz, vagyis fűtés és víz sem. Nincs normális pincénk, ablakai vannak. Megállás nélkül hallgattuk a háborút, aztán március 14-én láttuk, hogy „Gyerekek” felirattal és fehér textillel megjelölt autók haladnak el a környéken. Tudtuk, hogy ez az utolsó lehetőség, elindulunk utánuk kocsival, vagy meghalunk” – meséli.

Szofija édesanyja lányával, néhány közeli rokonával és Szofija kistestvérével vágott neki az útnak nyugatra. Legalább 10 orosz ellenőrző ponton hajtottak át, többször megakadtak, mert lebombázták az útvonalon húzódó hidat, vagy aknamezőn kellett volna áthajtaniuk a roncsok miatt. „Állandóan ez ment. Megyünk tovább, vagy meghalunk, mert ahol jártunk, Vaszilivka még megszállt terület volt, Zaporizzsja pedig ukrán ellenőrzés alatt, vagyis a frontvonalon kellett átkelnünk. Minden egyes döntésünk az életünkről szólt” – veszi sorra emlékeit Szofija.

Végül minden megpróbáltatás ellenére elérték Zaporizzsját, ám hamarosan innen is menekülniük kellett az állandó bombázások miatt. Úgy döntöttek, elhagyják Ukrajnát, így kerültek a litván fővárosba, Vilniusba, ahol Szofija elkezdte a CEU képzését, még nyáron. „Folytonosságot jelent a tanulmányaimban, de egyértelműen egy terápia is. És próbálok nem arra gondolni állandóan, hogy az addigi életemnek teljesen vége, vagy hogy mihez kezd a kistestvérem, akinek már ennyi idősen át kellett élnie mindezt” – zárja le történetét Szofija.

„A történelem most a inkább szól a jelenről, mint a múltról"

A korábban filozófia szakos hallgató, Nadja csak a projekt idejére érkezett külföldre, annak végeztével megy vissza Kijevbe. „A tudományos pályámat írta át az invázió kezdete. Korábban filozófiát tanultam, most fogok elkészülni a diplomamunkámmal, ami Habermas nemzeti identitás-elméletéről szól” – kezdi az akadémiai pályára készülő Nadja. „Az, hogy közben a fejem fölött tört ki egy totális háború, átírta az érdeklődésemet is és a történelem felé irányított. Szeretnék az emlékezetpolitikával foglalkozni. Minden, ami a háború 2014-es kitörése, vagy az egy évvel ezelőtt indult teljes invázióhoz vezetett, mélyen a történelmünkben és az Oroszországhoz való viszonyunkban gyökerezik. Miközben Kijevet bombázták, megértettem, hogy a történelem inkább szól a jelenről, mint a múltról. Ahhoz, hogy megértsük a jelent, mélyebbre kell nyúlnunk. És mi pontosan érezzük mi a különbség aközött, hogy olvassuk, vagy éppen átéljük a történelmet. Szeretnék aktívan is részt venni, hatással lenni az eseményekre” – teszi hozzá.

A tanulmányaiban bekövetkezett fordulatban szerinte nagy segítséget jelentett a Láthatatlan Egyetemen való részvétel, itt segítenek neki a tanulmányai átpozícionálásában is. Most egy egyéves programot nézett ki, ahelyett, hogy a tudományos karrierjét véglegesen meghatározó PhD-n dolgozna. Mindemellett viszont ő is úgy érzi, hogy a tanulás mellett a lelki traumák gyógyításáról is szól, hogy ukrán hallgatótársaival és az előadókkal megoszthatják saját élményeiket, traumáikat. „Kijevben élek az invázió megindulása óta, nem mentem sehová. El nem tudom mondani, mennyit segített az, hogy ki tudjuk beszélni mindazt, ami velünk történt, hogy megértsük, hogy tervezzünk, és mindezt egy értelmiségi dialógus keretében” – teszi hozzá.

Nem csak a háborút nem lehet elveszíteni

„Tavasszal négy online megakurzust szerveztünk, amelyen 30 intézmény 140 hallgatója vett részt, 70 oktató bevonásával, miközben mentorálást és angol nyelvű tudományos kurzusokat is kínáltunk. Júliusban nyári iskola formájában találkoztunk Budapesten és Lvivben, ahol a hallgatókkal közösen alakítottuk ki a következő félév programját. Ezek alapján ősszel 7 tematikus kurzussal folytattuk online, több mint 200 hallgató számára, és 60 hallgatónak kutatási ösztöndíjakat is biztosítottunk” – mesélt Trencsényi Balázs a Láthatatlan Egyetem eddigi történetéről.

A projekt célja az oktatáson túl a bizonyítékok gyűjtése és értékelése is – tekintettel a kulturális örökség pusztulására, a háborús bűnökre, az orosz propagandakampányokra, és az olyan társadalmi folyamatokra, mint a migráció és a kitelepítés, vagy a nemzeti és helyi identitás összetettsége. A hallgatók és a tanárok dolga ezért az is, hogy dolgozzanak ki stratégiákat arra, hogyan lehet az ukrán kultúrát, identitást és intézményi gyakorlatokat tanulmányozni és értékelni, hogyan lehet civil és tudományos szervezeteket létrehozni és fenntartani a háború, és a háború utáni újjáépítés során.

„Nem akarom átlépni a terrorista állam határait"

Nem csak ukránok vesznek részt a programban. Alekszander mentorként segíti a hallgatókat. Ő Oroszországból érkezett, de mintha ennek minden nyomát szeretné eltüntetni. Beszélgetésünk alatt csak úgy hívja, „az az ország”, semmiféle közösséget nem vállal az orosz részről most zajló háborúval és az orosz politikával. „Bár az ideérkező ukrán hallgatók jó része beszél oroszul, egyáltalán nem használom ezt a nyelvet velük. Kizárólag angolul és ukránul beszélgetünk” – meséli az országot 2017-ben elhagyó férfi, aki most a CEU történelem tanszékén dolgozik.

„Én vagyok az összekötő kapocs a hallgatók egyetemi és egyetemen kívüli élete között. Igyekszem segíteni nekik abban, hogy alkalmazkodni tudjanak a megváltozott környezethez a képzésükben és mindennapi életükben is” – teszi hozzá. Mivel Alekszander orosz, ezért személyes kihívásnak is tartja a feladatot, melynek során minden felé irányuló előítélettel meg kell küzdenie, cserébe pedig a lehető legtöbb segítséget adnia az ukrán hallgatóknak. „Az elején azért sokkolóan hat rájuk, mikor kiderül, hogy „onnan” érkeztem, de miután tudják, hogy mindennel, ami azt a politikát képviseli semmiféle kapcsolatom nincs, megbarátkoznak a helyzettel és nagyon jól működünk együtt” – mondja Alekszander. Attól viszont elzárkózik, hogy az ő szerepében bárki az orosz-ukrán együttélés valamiféle írmagját lássa, ezért inkább teljesen semleges szerepben jelenik meg. „Berlinben élünk a párommal, ezért rendszeres program a tartózkodási engedély megújítása, de mindenképp szeretném elkerülni, hogy át kelljen lépnem az Európai Unió határait a terrorista állam irányába” – zárja Alekszander.

Az újrakezdés még messze van

„Friss agyakra, frissen képzett állampolgárokra lesz szükségünk az újjáépítéshez” – ezt már Szonja Koskina ukrán újságíró, a Livji Bereh nevű ukrán hírportál főszerkesztője mondta a hvg.hu-nak. Szerinte a legérdekesebb fejezet még előttük áll, amikor a háború véget ér, és a romokból kell majd összerakni egy működő országot. „Azt sem látjuk még természetesen, hogy hányan jönnek majd vissza, hiszen rengetegen elhagyták az országot. A belső menekültek 60 százaléka az adataink szerint az új tartózkodási helyén tervezi folytatni az életét. A városaink profilja teljesen megváltozott. Nagy iparvárosok üzemeit, infrastruktúráját semmisítették meg már eddig is az oroszok, elég csak az Azovsztalra gondolni. Lviv pedig például a modern kórházi beavatkozások szempontjából lehet majd tudáscentrum, hiszen rengeteg háborús sebesültet gyógyítanak ott. „És hatalmas feladat lesz majd a visszafoglalt területek reintegrálása is” – teszi hozzá.

Koskina arról is beszél, hogy a sajtó működése is erőteljesen megváltozott. Hiába zajlik a háború, továbbra is fontos a nem a háborúhoz kapcsolódó témák feldolgozása. Erre jó példa a minap kirobbant korrupciós botrány, ami a védelmi miniszter helyettesének lemondását eredményezte, és kis híján a miniszteri székben ülő Reznikovot is maga alá temette. A sztorit egy ukrán oknyomozó portál tárta fel. Ráadásul az ukrán újságírók úgy dolgoznak akár a fronton, akár a hátországban, hogy közben rengeteg külföldi újságíró is aktívan termeli a híreket, összeállításokat, riportokat.

Az IUFU-t a CEU valósítja meg ukrán (Ivan Franko Lviv-i Nemzeti Egyetem és Ukrán Katolikus Egyetem) és európai (Jénai Egyetem, Kertész Imre Kollégium) egyetemi partnerekkel együttműködésben.