Kétrészes, meglehetősen csapongó közleményben taglalta a jelentős állami támogatásokkal kitömött civil szervezet, a Civil Összefogás Közhasznú Alapítvány (CÖF-CÖKA) kuratóriumi elnöke, Cszimadia László, hogy szerinte David Pressman budapesti amerikai követ átlépte a hatáskörét. Az mondjuk nem derül ki a közleményből, hogy mivel is tette ezt Pressman, mi is csak tippelni tudunk, hogy Csizmadia itt az "olvasói levél gate"-re gondolt, amit még tegnap előtt robbantott ki a Magyar Nemzet.

Történt ugyanis, hogy a Nemzetben megjelent egy cikk az USA legutóbbi intézkedéséről, ami megnehezítette a magyar állampolgárok számára az országba való beutazáshoz szükséges vízum megszerzését.

Üzenni akart az USA a vízumkorlátozással, vagy tényleg csak a belbiztonsági kockázat miatt aggódik?

Egy évek óta ismert problémára reagál az Egyesült Államok azzal, hogy szigorítja a magyaroknak járó vízummentességet. A kérdés az, hogy a belbiztonságán mit erősít a mostani lépés, és hogy véletlen-e az időzítés egy olyan pillanatra, amikor amúgy is mélyponton van a magyar és az amerikai kormány közötti kapcsolat.

Ezt a lépést vízumszankciónak keresztelte el a kormánypárti újság szerzője, amire David Pressman olvasói levélben reagált és felhívta a Nemzet munkatársainak figyelmét, hogy a vízumszankció nem a legpontosabb kifejezés, lévén, hogy az amerikai bevándorlási törvényben teljesen más helyzetre alkalmazzák (egészen pontosan akkor vezetik be, amikor egy ország nem hajlandó befogadni egy az USA-ból kitoloncolt állampolgárát és erre retorzióként megtagadhatják a bevándorlási és a beutazási vízumok kiadását is az adott ország polgárainak).

Ezen olvasói levél miatt előbb cenzúrát kiáltott a Magyar Nemzet, majd a véleménynyilvánítási szabadságot kezdte félteni az az ifj. Lomnici Zoltán, akit korábban szavanként kellett eligazítani, hogy mit mondjon szakértőként a közmédiában.

Ebbe a műbalhéba ugrott fejest Csizmadia László is, aki az olvasói levél műfaját "hatáskör túllépésnek" dimenzionálja egy nagykövet esetében, majd felidézi, hogy Pressman elődje, David B. Cornstein mennyire építőleg hatott a két ország közötti kapcsolatok alakulására. Ezek után derült égből kijelentette, hogy „az orosz agresszióból fakadó háború csak tűzszünettel, majd békekötéssel végződhet”.

A szellemi honvédelembe némileg belerévült Csizmadiát azért gyorsan emlékeztetnénk, hogy a leggyakrabban a háborúk egy tűzszünetet követő békekötéssel érnek véget, olyannyira, hogy az a helyzet számít rendhagyónak, amikor nem ez történik.

Csizmadia ezután még figyelmezteti Pressmant, hogy ne kérdőjelezze meg „a nyugattal és az USA-val hosszú évek alatt bizonyított szövetségünket és szimpátiánkat”. Kérdés persze, hogy ezt a részt mennyire egyeztette Csizmadia közeli elvbarátjával, a békemenetek mindenkori élharcosával, Bencsik Andrással, aki már tavaly ősszel hadat akart üzenni az Egyesült Államoknak.

Végül a CÖF-vezér arra inti David Pressmant, hogy a suszter maradjon a kaptafánál, bár ezt se könnyű értelmezni, hiszen egy valamire való nagykövet munkaköri leírásában rendszerint az, hogy hazája külpolitikai érdekeit képviseli, az első pont környékén szokott szerepelni. Márpedig az a tény, miszerint Pressman egy kőkemény karrierdiplomata és nem az elnök golfpajtása, mint Cornstein volt, önmagában igazolja, hogy őt bizony azért küldték, hogy az amerikai érdekeket képviselje és nem azért, hogy joviálisan adomázgasson a koktélpartikon.

Tehát azzal, hogy Pressman olvasói levelet ír a Magyar Nemzetnek, a feladatát látja el, ha úgy tetszik a kaptafánál marad, épp úgy, mint Csizmadia, csak az ő hivatása, hogy vezényszóra bornírtságokat eregessen.