Órajavítás mesterfokon. Régi műszerek © hvg.hu

Hegyessy Árpád azon kevés órások egyike, aki antik időmérő szerkezetek restaurálását is vállalja. (Hogy ennek miért van nagy jelentősége, a későbbiekben kiderül.) A szakember immáron húsz éve foglalkozik hivatásszerűen a ketyegő szerkezetekkel. Az ipari szakmunkásképző iskola elvégzése után a két évtizede még a szakma boszorkánykonyhájának számító Órás Szövetkezetben kezdte pályáját, annak átalakítását követően –  a rendszerváltás után – Tilly Róbert órásmester műhelyében helyezkedett el.

Ma is működik órásképző iskola, de a szakma kihalófélben van, mert évente alig néhány fiatal jelentkezik, az iskola fennmaradása komoly veszélybe került - vázolja a szakmai utánpótlás nehézségeit Hegyessy Árpád. A legnagyobb probléma - amellett, hogy a szakmának manapság nincs keletje - a gyakorlati képzés hiánya. A diákok ugyanis hiába végzik el a szakiskolát, csak elméleti képzésben részesülnek, a hosszú évekig is elhúzódó gyakorlat viszont elengedhetetlen ahhoz, hogy szakmailag felkészültek legyenek. Akit ez a követelmény nem riaszt vissza – emellett pedig van érzéke és kedve a mesterséghez, kitartó és szorgalmas –, azt a kezdő felszerelés magas költségei és a bizonytalan megélhetés még mindig visszarettenthetik.

A munkavégzéshez szükséges alapfelszerelés, a gépek, szerszámok nagyon drágák, s ezeket mind a tanulónak kell beszereznie. Az induló készlet a legfontosabb alapdarabokkal – esztergapad, csiszológép, óramosógép –, akár félmillió forintba is kerülhet, ráadásul ezek csak az órásiparban használható speciális szerszámok. Jóval könnyebb helyzetben vannak azok, akik a családi hagyományokat követve választják a mesterséget, ugyanis nemcsak a szaktudás, a felszerelés is apáról fiúra száll. „Igen, ebben a szakmában kevés nő dolgozik, a mesterek között talán két-három nő akad” – erősíti meg Hegyessy a feltevést, miszerint ez egy férfias szakma.

Órások tömörülése

Ötven éve, tizenöt órás kisiparos összefogásával alakult meg az Órások Szövetkezete. A hatvanas évek végére a szövetkezet több mint ötszáz főt foglalkoztató közép-vállalkozássá fejlődött, amely az órajavításon, az árusításon és a tartozékok értékesítésén kívül ékszerjavítással és értékesítéssel is foglalkozott. A kilencvenes évek elején, a rendszerváltást követően a kisiparos tagok nehéz helyzet-be kerültek, javaik jelentős részét felélték. Ma tíz üzlet tartozik a Szövetkezet égisze alá.

A költségek nem csak a tanulót terhelik: az órásmesternek is komoly befektetés, ha egy ifjoncot alkalmaz, aki jó pár évig nem termel profitot. „Egy szekrény megtelik rossz órákkal, mire valakiből órás lesz” – mondja Hegyessy Árpád, hangsúlyozva, hogy a szakmában csak a legkitartóbbak, a „fanatikusok” maradhatnak meg, akik szenvedélyesen szeretik mesterségüket. „Évek óta nem jelentkezett egyetlen diák sem a műhelybe, hogy tanulni szeretne” – utal a fiatal generáció érdektelenségére Tilly Róbert órásmester lánya, aki az 1800-as évek végén alapított üzletet vezeti.

„A szakma halálát a fogyasztói társadalomban látom. Ha elromlik egy óra, az emberek inkább vesznek egy újat, ahelyett hogy megjavíttatnák a régit” – ad hangot aggodalmának Hegyessy Árpád. Véleménye szerint nem arról van szó, hogy ne lenne kereslet az órások munkája iránt, hiszen mindig lesz igény az antik ketyegők javítására; sokkal inkább arról, hogy egyre kevesebb a tapasztalt órásmester, lassan kihalnak a nagytudású öregek.

Az antik órák javításához alapos szakmai tudás, felkészültség kell, mindezt pedig csak egy hozzáértő mester mellett sajátíthatja el a pályakezdő. A sokszor 150-200 éves mechanikus óraszerkezeteket aprólékos műgonddal, gyakran hosszú hónapokig, olykor évekig tökéletesítette készítőjük. Éppen ezért csak néhány hazai mester vállalkozik rendbehozásukra. Nagy kihívás, ha egy évszázados órát kell működőképessé varázsolni, a hiányzó alkatrészeket ugyanis  általában maga az órásmester készíti, latba vetve minden tudását, hogy kitalálja, hogyan gondolkodhatott a műremek egykori készítője.

Az évszázados fortélyokra és szaktudásra világszerte komoly kereslet van. Erre utal, hogy a magyar mesterekhez még Németországból és Amerikából is érkeznek patinás, javításra szoruló ketyegők. Ezekben az országokban ugyanis szinte teljesen elsorvadt az iparágnak eme szegmense. „Pedig a világ legkönnyebb szakmája – nevet Hegyessy Árpád – hiszen mindössze pár grammos alkatrészeket kell összerakni.”

„A családunk szerény körülmények között élt, nem volt lehetőségem rá, hogy tovább tanuljak. Tizenhét éves koromban elvégeztem az ipari iskolát, két évvel később, 1974-ben pedig mestervizsgát tettem” – avat be a kezdetekbe Révész Éva férfi-női szabómester.

Révész Éva és készülő modellje © hvg.hu

A belvárosban csinos kis üzletet működtető hölgy saját bevallása szerint ifjúkorában azt gondolta, mindenki a „lábai előtt hever”, neki már nem lehet újat mutatni. A sikerért azonban keményen meg kellett dolgoznia. A szabómesterség gyakorlati fogásait egy kisiparos műhelyében leste el. „Kezdetben csak férfiszabóként dolgoztam. Azért választottam ezt a területet, mert nem voltam túl jó tanuló - meséli Éva. Szakmailag mégis jobban jártam, mert nagyobb kihívás egy öltöny elkészítése –  ami a méretvételtől az átadásig körülbelül 30-40 órát vesz igénybe  –, mint egy esküvői vagy egy koktélruháé.”
 
A szabómester eleinte csak nadrágokat készített, később, a hetvenes években kitört farmerláznak, majd a konfekcióipar térhódításának köszönhetően –  immár nőiszabó-vizsgával a tarsolyában –  szoknyákat, esküvői ruhákat is varrt. Éva saját bevallása szerint szerencsés helyzetben van, nem érzi úgy, hogy a nagy divatházak kiszorítanák őt a piacról. A kínai ipar térhódítását azonban ő is aggasztónak tartja, mert az egyre igényesebb távol-keleti termékek látványosan lenyomják az árakat. 

„Én is aránylag jó névnek számítok a szakmában, de nekem a családi élet mindig fontosabb volt, mint egy-egy bemutató” – indokolja Éva, hogy miért nem tört még feljebb. „Néhány külföldi divatkiállításon megfordultam, rendszeresen böngészem a nívós külföldi és hazai divatlapokat, ezekből is merítek ötletet. Én így érzem jól magam” –  teszi hozzá. Az új trendeket azonban ő is követi: a pár éve világszerte reneszánszát élő távol-keleti szabásminta népszerűsége őt is új modellek elkészítésére sarkallta; ezeket –  igény szerint –  a férje által Kínából hozott anyagokból készíti el.

Kereseti lehetőség

2005-ben a szabók, varrók átlagosan havi 80 ezer forintot (évi 3700 eurót) kerestek, ezzel az ipari munkás foglalkozáscsoportban  a kereseti mezőny végén kaptak helyet. Ez a foglalkozáscsoport az EU 2003-as, 2004-es statisztikáiban évi 5 ezer euró keresettel szerepel. 2005-ben a szabók és varrónők több mint 80 százaléka alkalmazott volt. (Forrás: Szakmák könyve - HVG)

Ma már sokkal kevesebb szabó dolgozik a szakmában, mint régen, egyre kevesebb a pályakezdő. „Hiába jeleztem több iskolánál is, hogy szívesen fogadnék egy-egy tanulót, senki sem jelentkezett” –  meséli Éva. Ennek nem csak az lehet az oka, hogy lépést kell tartani a nagy divatházak kínálatával és az olcsó távol-keleti holmik dömpingjével. Alapkövetelmény az is, hogy a kisiparos egy-egy nívós lapban hirdessen, szolgáltatásait az internetre is „felnyomja”, hogy minél több potenciális megrendelőhöz jusson el a cég híre.

„Ez azonban még mindig nem elég a biztos  megélhetéshez. Borotvaélen táncolunk” – mondja Éva. A kis műhelytől általában azt várják – ha szakmai körökben nem ismert –, hogy olcsó legyen, de ha olcsón dolgozik, nem tudja fönntartani a vállalkozást. A siker kulcsa abban rejlik, hogy széles körű szolgáltatásokkal álljon a vásárlók rendelkezésére: a férfi-női ruhakészítés mellett az átalakítás, méretre szabás lehetősége is vonzza a klienseket. Évának nincs állandó vevői köre; vannak visszajáró vendégei, de szép számmal akadnak olyanok, akik egy elegáns boltban bevásárolnak, aztán magukra igazíttatják a ruhát.

Karácsonyi vásár Bécsben © László Éva Lilla

Sok szakma kihalt, vagy letűnőben van. Gráfik Imre néprajzkutató szerint a 20. század második felétől jelentős életmódváltás zajlott: átalakult a piaci kínálat, megváltozott a lakosság életszemlélete, megerősödött a fogyasztói társadalom. A változások következtében régi kézműves tevékenységek tűntek el, ugyanakkor új szakmák gyökeresedtek meg. A folyamat nem újkeletű, éppen ezért Gráfik Imre nem igazán borúlátó.

Céhes élet

A céhek termelékenységét a 18. században hosszabb munkaidő be-vezetésével növelték. A céhbeliek gyakran napi 16-18 órát dolgoztak, hogy gátat szabjanak az egyre terjedő kontármunkának. 1848-ban aztán maximálták a munkaidőt: a legények napi 11 órát, a fiatalabbak napi 9 órát dolgozhattak. A varrógép 1870 körül jött divatba, először a vásári szabók használták, míg a drága szalonokból még az 1960-as évek végén is kézzel varrt darabok kerültek ki. /Forrás: Magyar Néprajz III. Anyagi kultúra 2. Kézművesség/

A hvg.hu érdeklődésére a néprajzkutató elmondta, hogy már 1882-ben – az MTA által kezdeményezett vizsgálatból – kiderült, hogy számos meglévő mesterség (szűcs, szűrszabó, gombkötő stb.) kihalóban volt. Ezek mellett azonban előtérbe kerültek más kézműves tevékenységek, ahogy napjainkban – a kézműves kiállításoknak és vásároknak hála – ismét virágzik a fazekasság, a kosárfonás, a gyertyaöntés, a hímzés vagy a kékfestés. A tömegesen előállított áruk mellett természetes igény mutatkozik a minőségi, kézműves remekekre is. Reneszánszát éli például a szíjgyártás- és nyeregkészítés, amióta a lovaglás ismét divatba jött.  

A szakiskolai képzésen kívül az egyes mesterek mellett elsajátított tudásnak, gyakorlatnak is fontos szerepe van abban, hogy a mesterségek fennmaradjanak – mondja Gráfik. „Természetesen vannak olyan mesterségek, amelyek fölött eljárt az idő, de ezt is csak óvatosan jelentsük ki.” (Ilyen például a kocsigyártás: ma már nem divat a mindennapi kocsizás, de az idegenforgalmi szolgáltatások palettáján a sétakocsikázás, vagy a versenyszerű fogathajtás előkelő helyen szerepel.) A szakirodalom által felsorolt 250-300 kézműves tevékenység egyikére sem mondhatjuk, hogy teljes egészében szükségtelen:  a természetes anyagokhoz való visszatérés, a minőségi kínálatot garantáló választékbővítés és az ezzel járó foglalkoztatás figyelemreméltó jellemzője a kézműves mesterségeknek – vélekedik a néprajzkutató.

Szakképzési és felnőttképzési törvény

A Magyar Köztársaság minisztériumainak felsorolásáról szóló 2006. évi LV. törvény a szakképzés irányítását a Szociális és Munkaügyi Minisztérium (SZMM) feladatkörébe sorolta. Az oktatási és kulturális miniszter, valamint a szociális és munkaügyi miniszter között létrejött megállapodás alapján az iskolai rendszerű szakoktatáshoz és szakképzéshez kapcsolódó egyes feladatokat a két tárca között megosztották. A szakképzési és felnőttképzési tárgyú törvények módosításáról itt olvashat. A Lépj egyet előre! program keretében május végéig ingyenes tanfolyamokra jelentkezhetnek azok, akiknek nincs szakképesítésük. Részletek a Szociális és Munkaügyi Minisztérium honlapján olvashatók.