Valójában egyáltalán nem volt könnyű menet: a Jobline által is támogatott verseny azoknak a mérnökhallgatóknak szólt, akik nem riadnak meg a változatos feladatoktól és szeretnek versenyezni. Az első etap négy fordulójában néhány nagyobb lélegzetvételű esettanulmányt és 10-10 kvízkérdést kellett online megoldani, felhasználva az évek alatt megszerzett tudást és a mérnöki gondolkodásmódot. „Valamennyien ötödik féléves közlekedésmérnök-hallgatók vagyunk a BME-n. Egy évvel korábban még nem sikerült volna az élen végezni, vagyis igenis fontos az elméleti tudás. Korábban is dolgoztunk már együtt, például a Bme Formula Racing Team csapatában és tervezési feladatokban. Most ismét meg akartuk magunkat mérettetni. A feladatok testhezállóak voltak. Felismertük az esélyt, mindent beleadtunk, az eredmény pedig már ismert” – meséli Jenei András, aki szerint ők hárman kifejezetten jók együtt egy csapatban.

Hány éves a kapitány?

© Jobline

„Ez a verseny arról szólt, amit nem tudunk” – veszi át a szót egy meghökkentő fordulattal Haász Ákos. A kiírók a feladatokkal azt akarták megmutatni, hogy milyen kihívások várnak a jövő mérnökeire leendő munkahelyeiken. Persze valamennyi csapat tagja otthon volt a témában, de ez még nem garancia a sikerre. A kérdések változatosak és nehezek voltak, a következő például az egyszerűbbek közé sorolható: „Mekkora egy olyan öt járműszerelvényből álló járműkötelék megengedett legnagyobb össztömege, mely farönköket szállít Svédországból Dánián, Németországon és Ausztrián keresztül Magyarországra?” (Azért pont ezt idéztem, mert ezt még éppen megértem - a szerk.) Ákos szerint azon (is) múlott a siker, hogy meg tudták találni azokat a foltbetömő információkat, amelyek kiegészítették az egyetemen megszerzett elméleti tudást.
 
A mérnökhallgató szerint nem szégyen kérdezni, sőt e nélkül nem jutottak volna tovább a 85 induló közül az első helyen a döntőbe. „A plusz információk felkutatásához többek között a Gépjárművek, a Közlekedésautomatikai és a Közlekedésgazdasági tanszék nyújtotta számunkra a legtöbb segítséget, de nem féltünk odamenni idősebb hallgatótársainkhoz vagy a doktoranduszokhoz sem” – meséli Tamás, és egyúttal örömmel újságolja azt is, hogy „kivétel nélkül minden tanár megtesz mindent a hallgatók segítéséért, ha ilyen jellegű, az egyetemi kötelességeken túlmutató feladatokat vállalnak tanítványaik.” 

A három versenyző kiegészítette egymást – van, akinek inkább az elméleti információszerzés az erőssége, és van, aki a rendszer egészét látja át pillanatokon belül. „Szerencsére a csapatunknak nem ez volt az első megmérettetés. A döntő hetében is éjszakákba nyúlóan dolgoztunk együtt egy tervezési feladaton; teljes mértékben ismerjük egymás „szakterületeit” és nagyon gyorsan fel tudjuk osztani a munkát, vagy éppen át tudjuk venni egymástól, át tudjuk csoportosítani, ha azt előnyösebbnek találjuk. A mi csapatunk a barátságunk alapján jött létre, az, hogy jól kiegészítjük egymást, csak a véletlen műve. Amikor nincsen éppen közös feladat, akkor is sok időt töltünk együtt, akár az egyetemi padokban, akár egy szórakozóhelyen. Ez azt hiszem, egy óriási előny a különböző cégeknél projektekhez kényszeresen kialakított csoportokkal szemben” – osztja meg Tamás a jó csapatmunka egyik titkát.

Ne ütközz!

Sokszor éri vád az egyetemeket, hogy túlságosan is az elméletre koncentrálnak. A versenyen ezért olyan feladatokat is meg kellett oldani, amelyeknél az eredménylista alapja az elért profit volt. A papírrepülő-építés során a csapatok „pénzért” vehettek ollót, tollat, és amire még szükségük volt, mint ahogy pénzben számolták el a ráfordított munkaidőt is. A kész repülőkért a szakmai zsűri 300 forintot fizetett. Villámgyorsan ki lehetett számolni, hogy mekkora profittal dolgoztak a teamek. Mindez már az élő döntőben történt, ahová az elődöntő tíz legjobb csapatát invitálták. A nyertesek szerint itt „mindenre” szükség volt a győzelemhez: a meglepetés feladatokra nem lehetett felkészülni, de a magas szintű elméleti háttér, a mérnöki gondolkodás, a már említett begyakorolt összjáték éppúgy nyomott a latban, mint a leleményes improvizáció és a logika. 

Az Unitech verseny egyik legizgalmasabb feladata egy tízperces prezentáció elkészítése volt egy automatikus járműkötelék-kezelő rendszerről. A ma még futurisztikusan hangzó elképzelés lényege, hogy az úton találkozó, együtt haladó járművek automatikusan együtt mozgó kötelékeket alkothassanak, így növelve az utak kapacitását és csökkentve az utazás költségeit. Ehhez a már meglévő, használható technológiákat (sávkövető automatika, ACC, GPRS, WiFi, stb) kell összefogni, és ezekkel együtt már megoldható a teljesen önműködő, szabályozott követés. A prezentációban ki kellett térni a hardver-egységek moduláris felépítésére, valamint a rendszer üzleti modelljére is, gazdasági, társadalmi vonatkozásaira. A fiatal mérnökpalánták a Bsc, majd a mester, Msc diploma kézbevétele után is szeretnének a járműiparban dolgozni, még akkor is, ha Magyarországon ennek meglehetősen korlátozottak az esélyei, hiszen egy kezünkön megszámlálható azon cégek száma, amelyek itthon ilyesmivel foglalkoznak.