„A lengyelek a nyolcvanas években még itt sefteltek a Fiatban a farmerrel, mi meg akkor még egymillió tonna fölötti átlaggal termeltük az almát” – mondja fanyarul Filep László, a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei küldöttje. Akkoriban persze a lengyelek is nagyjából ennyit termeltek almából, de amíg nálunk mára jócskán lecsökkent a termés, náluk négy-ötször akkora mennyiséget szednek az ültetvényekről, és olcsóbban is termelnek.

Szabolcsban termelik a legtöbb hazai gyümölcsöt, a meggynek nagyjából a negyedét, az almának legalább a hatvan százalékát itt szedik le. 2016-ban a hazai 755 ezer tonna gyümölcs 66 százaléka volt alma, 2018-ban csak az almatermés elérte a 730 ezer tonnát. A rendszerváltáskor gyümölcsből még 1,5 millió tonna termett, ennek is kétharmada volt az alma.

A KGST-időkben 450 ezer hektáron voltak almaültetvények, mára ez a terület nagyjából feleződött. Most az almatermés harmada étkezési, a többit léalmaként adták el. Tavaly éppen igen botrányos körülmények között kellett megküzdeni az alacsony árat, 13 forintot kínáló feldolgozókkal, miközben még a kifejezetten léalmának termesztett alma önköltsége is hozzávetőleg 25-26 forint volt. A rendszerváltás előtt, a téesz-világban akár egy Zsiguli ára is kijött a háztájiból, biztonságosan meg lehetett élni egy családnak az almából. A szabolcsi alma fészkében, Tuzséron túlélték a sokkok sorozatát, de le kell nyelni a keserű pirulákat is.

Szlavkovits Rita

A Tuzsér melletti átrakóra futott be az összes hazai alma

Az egykor szebb napokat látott vasúti átrakón már nem állnak a dugig megtöltött vagonok. Harminc éve azonban innen ment tovább a gyümölcs a Szovjetunióba. „Vitték a kicsit, a zöldet is” – emlékezik vissza Lakatos Bertalan, a Tuzsér Tész elnöke. Ők a szocialista téesz felbomlása után viszonylag gyorsan felébredtek, és már 1998-ban megalakították a saját szövetkezetüket.

„A téeszben nem kerestek sokat a tagok, de mindenkinek volt egy kis háztájija. A tuzséri Rákóczi Szövetkezet megművelte a három település ültetvényét, a tagoknak metszeniük és szedniük kellett, aztán az értékesítés után a téesz elszámolt a tagokkal, ebből lehetett autót, bútorokat vásárolni, építkezni. A Zsiguli ára akkoriban 76 ezer forint volt” – meséli Lakatos Bertalan.

A kárpótláskor a tagok kivitték a részüket a korábban bevitt föld és a munkában eltöltött idő arányában, de a szakember szerint sokan ott álltak szakmai tudás, adó-és számviteli ismeretek, értékesítési tapasztalatok nélkül. Ráadásul, ezzel egyidejűleg az addig az almát szinte korlátlanul benyelő szovjet piac is megszűnt.

Ezért döntöttek úgy a faluban többen, hogy újra összeállnak, így alakult meg a Jonathán Szövetkezet, amely később becsatlakozott egy nagyobb termelői és értékesítési szövetkezetbe. Saját erőből építettek egy tárolót, majd a nagy tész égisze alatt egy hűtőházat, amit a kiválásukkor kivásároltak. Most ott tartanak, hogy van 110 tagjuk, monitoringrendszerük, amivel az időjárás hektikusságát próbálják figyelemmel kísérni, kompenzálni, és éppen most várják, hogy a helyi jonathán fajta megkapja az uniós eredetvédelmet. De a helyzet nem feltétlenül rózsás.

Szlavkovits Rita

A támogatások konzerválták a hagyományos ültetvényeket

A szovjet piac összeomlása nemcsak közvetlenül roppantotta meg az almatermelőket, de a technológiai váltást is fékezte. Ennek az oka az, hogy a hirtelen sokkot okozó változást úgy is orvosolták, hogy az akkoriban még működő konzervgyárakba szállították be a megmaradt almát, ahol sűrítményt készítettek belőle. Ez viszont nem kívánta meg a minőségi alma termelését, sokan bele is ragadtak az ipari alma előállításába.

A megkérdezett szakemberek, Filep László és Lakatos Bertalan is abban egyetértettek, hogy kétezres évektől járó uniós földalapú támogatásokkal sem ösztönözték az ültetvények korszerűsítését, ugyanannyi támogatást kap az a földtulajdonos is, aki egy szalmaszálat sem tesz keresztbe. „A lengyeleknél az egységes támogatásnak csak egy részét kapja mindenki, függetlenül a tevékenységétől, a nagyobb részt a terméshez kötik” – magyarázza Lakatos Bertalan.

„Évtizedekkel ezelőtt külgazdasági attasék segítettek a külpiacok feltérképezésében, de már ez is elhalt” – mondja a Tuzsér Tész vezetője, aki a szaktanácsadás fontosságát is kiemelte, szerinte az olaszoknál szinte egy lépést sem tehetnek a termelők a szakértő nélkül. Jelenleg a tuzséri almásoknál is negyven-ötven forint az étkezési alma felvásárlási ára (fajtánként és havonként más az árfolyam), miközben a polcokon háromszoros árat fizetnek a vevők. A legtöbb helyen a támogatások rossz elosztásból fakadóan is elmaradt fejlesztések, korszerűsítések miatt magasak az önköltségi árak, de mellette az adók és a munkaerőhiány is felfelé srófolják az árat. „Ha egy kamionunk elmegy az almával a budapesti központba, akkor csak az útdíj 75 ezer forint” – magyarázza Lakatos Bertalan azokat a költségeket, amelyeket az áruházi polcokon 280-350 forintért kapható almában a vevő fizet meg. Az már egy fura kanyar, hogy aztán Szabolcsba is a fővárosi központból szállítják vissza az almát, de az áruházláncoknak nem éri meg, hogy regionális elosztókat működtessenek. A zöldség-gyümölcs forgalmi adójának csökkentését már régóta szorgalmazzák a termelők, de az egyelőre süket fülekre talál.

MTI / Balázs Attila

Nem mi fújjuk a passzátszelet a világpiacon

Még a tavaly nyári léalma-mizéria miatt idézte Raskó György agrárközgazdász Tóth-Kurmai Viktória elemzését az almasűrítményről. Ebben arról van szó, hogy a piacon a lengyelek és a kínaiak diktálnak, a magyarországi exportőrök csak árkövetők. Az elemzésből az is kiderül, hogy a sűrítmény előállítási ára 250 forint kilónként, egy kilogramm sűrítményhez pedig 6-7 kiló léalma kell, tehát csak akkor fizethetnének többet az alapanyagért a feldolgozók, ha mindenáron veszteséget szeretnének termelni.  

Vagyis a termelők érdeke az lenne, hogy leszorítsák az önköltségi árat, ez azonban nem lehetetlen. Legalábbis, ezt Filep László ismerte el, van olyan gazdálkodó, aki jéghálóval, síkmetszéssel, megfelelő ültetvénnyel, saját maga is beállva a munkások közé, a 25-26 forintos önköltségi ár helyett 16 forintos árszinten termeli az ipari almát. Magyarul, alaposan fel kellene kötni a nadrágot a gazdálkodóknak is, ha nem erőből szeretnék kialkudni a nekik is megfelelő felvásárlási árakat.

Lassú ébredés: szociális támogatás helyett versenyképességre gyúrnak

A tavalyi léalmamizéria után ennél radikálisabb terv is született: azzal rukkoltak elő szakmai körökben, hogy saját feldolgozót építenek, kiküszöbölve ezzel a külföldi cégnek való kiszolgáltatottságot. Legelőbb jövőre épülhet meg a gazdák által tulajdonolt vállalkozás, de nagy kérdés, ez megoldja-e a problémákat. A korábban megalakult feldolgozók jó része már évekkel ezelőtt beadta a kulcsot: vagy bezárt, vagy eladták a léalmát jelenleg is felvásárló osztrák cégnek.

Balázs Attila

Kiegyensúlyozottabb piaci árakat is jelentene az ágazat technológiai váltása. Míg a szamóca felét ma még szabadföldön, addig az étkezési paradicsomot szinte teljes egészében üvegházakban, de legalábbis fólia alatt termesztik, így ez utóbbinál nem is volt az utóbbi időben akkora áringadozás, mint az időjárásnak kitett epernél. Igaz, az almát és az éppen most meglóduló árú meggyet nem lehet üvegházakba préselni, de korszerű technológiával csökkenteni lehetne a kitettséget, ezzel olcsóbbá tenni a termelést, és a fogyasztói árakat.

Harminc évvel a rendszerváltás után kezdi pedzegetni a szaktárca azt, hogy elkerülhetetlen a szövetkezés, ám egyelőre a termelők legfeljebb ötöde lépett be termelési és értékesítési szövetkezetbe, pedig a technológiai váltásra is nagyobb az esély egy szövetkezetben, együttműködve. Az agrártárca mostanában rukkolt elő az őstermelői státusz átrendezésével is. A családi gazdaságok jogi személlyé válásnak a szorgalmazása is egy lépés az ágazat rendezése felé.

Az már csak különös, hogy a közfoglalkoztatás miatti anomáliák miatt a szabolcsi agrárkamara elnöke is megszólalt. Rácz Imre, a szabolcsi agrárkamarai elnök a mezőgazdasági közfoglalkoztatási programok árletörő hatását is kifogásolta. Ő az uborkát hozta példának: míg a termelők 150 forintért adták el a zöldséget, addig a közmunkából származó terményt 80 forintért értékesítették az önkormányzatok, amelyek az eszközöket, a munkaerőt, lényegében ingyen kapják.