Tony Cragg: Secretions, 1998; műanyag © Deutsche Bank London

Az új évezredre azonban a művészet szerepe átértelmeződött, a céggyűjtemények ma már arculati elemként és befektetésként egyaránt hasznos, funkcionális szerepet töltenek be. A kilencvenes évek végére a cégművészet a nemzetközi művészeti világ elfogadott, meghatározó szegmensévé vált, kitermelte saját professzionális testületeit és szakembereit.

A cégművészet viszonylag új keletű kifejezés, bár - ha nem is olyan strukturált és átgondoltan kommunikált módon, mint manapság - az üzleti világ mindig is felhasználta a művészetet a maga céljaira. Mint ügyfeleik megnyerésére alkalmas eszközt egyes amerikai vállalatok már a XIX. és a XX. század fordulóján beépítették marketingterveikbe. Az IBM például a harmincas évek végétől vásárolt kortárs amerikai műalkotásokat és szponzorált kiállításokat imázs- és presztízsépítés céljából. Az önreklámozásnak ez a módja egyre népszerűbbé vált, s az 1980-as évek végére a vállalatok már olyan mennyiségű műtárgyat vásároltak, hogy elkezdték uralni, hatásuk alá vonni a műtárgypiacot. A kollekciók színvonala évtizedekig igen vegyes volt. Az e téren bekövetkezett változást a történelem David Rockefeller javára írja, aki máig ható precedenst teremtve mintegy három évtizeddel ezelőtt először bízott meg híres New York-i kurátorokat vállalatai gyűjteményének építésével.

A kilencvenes évek recessziója után a műtárgypiac jelenleg ismét csúcsra jár, s ezt a cégek is kihasználják. A művészet nemcsak jó befektetés, de hatékony módszer az új munkatársak megnyeréséhez, az ügyfelek lenyűgözéséhez, a PR- és a közönségkapcsolatok építéséhez. E célok érdekében kerültek le a műtárgyak a legfelső vezetők irodáiból a recepciókra és a közös dolgozói terekbe. Bár a vállalatok szinte sohasem teszik közzé, mennyit invesztálnak a művészetbe, a szakemberek becslése szerint például a brit cégek az elmúlt évben összesen körülbelül 150 millió fontot költöttek közvetlenül a képzőművészetre. Miközben a közönség művészeti érdeklődése egyre nő, a múzeumi vásárlások költségvetése zsugorodik. A vállalatok mélyen a zsebükbe nyúlva költekeznek, s mára a műtárgypiac legjelentősebb tényezőivé váltak: egyes cégek múzeumi minőségű gyűjteményt hoztak létre. E kollekciók ma már főállású vagy megbízott kurátorok közreműködésével, a legmagasabb szintű szakértelemmel épülnek. A kortárs műkereskedelem mai potenciáját jól jelzi, hogy bár e kurátorok óriási pénzeket mozgatnak a műtárgypiacon, egy-egy munka megvásárlására hat számjegyű összeget költve, mégis akadnak olyan sztárművészek, akik nemet mondanak nekik, mert nem szívesen kapcsolják össze nevüket, műalkotásaikat egy arctalan multinacionális vállalattal.

A céges gyűjtemények jellemző módon a kortárs művészethez kötődnek. A cégművészet talán legmeghatározóbb világszervezete, a Deutsche Bank az 1960-as évek óta gyűjt. Mintegy 50 ezer műtárgyat számláló kollekcióját - melynek becsült értéke 100 millió font - három főállású kurátor gondozza és gyarapítja. A bank évről évre hatalmas mennyiségű új műalkotást vásárol, s bár megtehetné, mégsem fordul a klasszikus vagy a klasszikus modern művészet felé. Ennek egyik oka, hogy a részvényesek esetleges rosszallását elkerülendő nem költenek milliókat egy-egy műtárgyra. A másik, hogy a cég filozófiája szerint a gyűjteménynek egyértelműen azonosítható módon a mai világot kell megjelenítenie. Londoni központjuknak már az előcsarnokában négy világhírű művész, Damien Hirst, Anish Kapoor, Tony Cragg és James Rosenquist óriási méretű munkái nyűgözik le a belépőt, aki azonnal „képbe kerül” a vállalat potenciáját, imázsát illetően. A Deutsche Bank, más cégekhez hasonlóan, nem pusztán vásárol, hanem különböző épületei, irodahelyiségei „felöltöztetése” céljából egyedi megrendelésekkel is megbíz művészeket, világszerte kiállításokat rendez, múzeumokkal működik együtt - egyszóval a művészeti világ teljes jogú főszereplői közt tartják számon.

A vállalati gyűjtemények sorsa minden esetben közvetlen összefüggésben áll a céget irányító vezető nyitottságával, kulturáltságával. Igazgatóváltás vagy a vállalat eladása esetén a műtárgyak könnyen a raktárakba vagy galériákba, aukciókra kerülhetnek. A kilencvenes évek közepén például az IBM pénzügyi nehézségei miatt 31 millió dollár értékű műtárgyat értékesített képzőművészeti gyűjteményéből. Az egyéni befektetők tulajdonában lévő cégek esetében a részvényesek bármikor dönthetnek a műtárgyak eladása mellett; a műpiac fellendülése ennek most különösen kedvez. Az állami tulajdonú vállalatok jóval szélesebb közösségnek felelősek, gyűjteményeik nyilvánosabbak, ezért értékesítésükre még alig akadt példa.

Spengler Katalin

A cikk a Műértő című lap májusi számában olvasható.