Zaránd Gyula: Játék pénzben (Snúrozás), 1964 © Műértő

Tavaly jelent meg Díszlépés című kötete: másfél száz fotó 1961-től. Lírai és szociografikus megfigyelések a hatvanas évek Budapestjéről. Riportképek, beszámolók, megfigyelések, portrék. Némelyik gondosabban összerendezett az akkori megjelenés számára, mások személyesebbek, spontánabbak, mint a Szentjóby Tamásról, Erdély Miklósról, Dárday Istvánról készítettek. 1971-ből didergő párizsi táj: ismerkedés az új lakóhellyel, egy másik világgal. Továbbra is változatos képek: a riporteri munka gyors közelnézeteitől a szemlélődőbb, személyes fotográfiákig. De érzékeny, hibátlan felvétel mindegyik. A könyv végén egy háromgenerációs fotós család története: remek stílusban írott memoár hosszú részlete, kesernyés anekdoták a közös emlékezetből a Monarchiától az emigrációig.

Most pedig a személyes találkozás lehetősége: a 64 éves, Párizsban élő Zaránd Gyula kiállítása Budapesten, a Magyar Fotográfusok Házában. A tárlat előkészületei során mód nyílt hosszabb beszélgetésre is. A magnót elővéve nehéz volt olyan témát találni, amelyet memoárjában ne vetett volna papírra. Aztán mégis egy fontos -- a magyar fotótörténet szempontjából még alig feldolgozott -- epizódra, a hatvanas években a Muskátli kávéházban rendszeresen összejáró baráti társaságra, szellemi körre terelődött a szó. Ettől kezdve kérdezni sem kellett Zaránd Gyulát: megállíthatatlanul kerültek elő az emlékek.

„A hatvanas évek legelején barátok vittek el a Muskátliba, 19 éves lehettem. Jóban voltam Tessényi Istvánnal, aki rendkívül érdekes figura volt akkoriban Budapesten. Luxuskörülmények között élt a Rózsadombon, de lázadozott apja szigora ellen, és olyan helyekre járt, mint a Kalef vagy a Muskátli. Többen is jöttek ilyen jobb háttérrel, mint mondjuk Pethő Sanyi, a Magyar Nemzet akkori főszerkesztőjének a fia. De a Muskátliban az volt a szimpatikus, hogy ez nem számított, ahogy az sem, fiú vagy lány, balos vagy jobbos, vagy akár kommunista, vagy zsidó. Ilyesmiről nem is esett szó. Ott sem, máshol sem. A Balatonra jártunk stoppal, nagy kalandok, twist… A Muskátliban hallottam először Vasarelyről, Moholy-Nagyról, Kassákról, szóval, amiről hivatalosan nemigen lehetett tudni. Nem beszéltünk meg találkozót, olyan volt, mint egy klub, bármikor be lehetett nézni. Rózsika néni eltűrte, hogy egy szimplával -- azt hiszem 1,20-ba került -- egész nap ott üljél. Ott lehetett hagyni a cuccainkat, Rózsika néni az üzeneteket is átadta. A Muskátli talán nyolckor zárt… utána irány az Apostolok vagy a Kárpátia. Aztán meg a Bajtárs. A Muskátliban találkoztam Koncz Csabával, Lőrinczyvel, Pintér Georggal, Sípos Pistával. Kenedi Jánossal nagyon jóban voltam. Oda járt Bódy Gábor is, aki fiatalkorában írni akart. Akkor én már a Tükörnek dolgoztam, és témákat javasolt. Csináltunk egy-két riportot, a Keleti pályaudvar éjszaka, például. Ezek egyike sem jelent meg.

A Muskátliba járók közül Koncz Csaba vonzó személy volt, nagy egyéniség. Külsőleg, gondolataival, viselkedésével, mindenféle szempontból különleges ember: kecskebőr tarisznyájával, azzal az elvvel, hogy napi két forintnál nem költ többet. A táskájában rozskenyér és alma, mellette Apollinaire-verse­k, fényképezőgép, legújabb fényképei. Nem volt hol laknia, de soha nem volt terhére senkinek. Nem tartozott senkinek. Lelkes és mély beszélgetéseket folytattunk, a fényképen keresztül lényegében a képzőművészetről beszélt. A fényképet képzőművészeti alkotásnak tekintette. Műszaki pályát kellett kezdenie, ezért a fotó a felszabadulást jelentette számára, az érzéseit tudta közvetíteni. Festeni: ahhoz hely kellett volna, műterem. Az adott körülmények között ez volt a legegyszerűbb lehetőség: a fényképezés."

Zaránd Gyula: Zsebtolvaj, 1964 © Műértő

"Lőrinczy György kiforrottabb volt - főleg hozzám, a legfiatalabbhoz képest -, nagyon is tudta, mit akar csinálni. Már az első városkönyvei nagyon szépek lettek, profi munkák, teljesen mások, mint ahogy akkoriban várost fényképeztek. A képeit maga nagyította, mert sok mindent tudott elmondani a labortechnikával. Később a New York-albuma… Talán tudod, minden évben kiadnak egy könyvet az Egyesült Államokban a legkeresettebb fotós könyvekről, és ebben előkelő helyen szerepel ez az album. Az első kiadás, a budapesti több száz dollárt ér. A Muskátliban mindig előkerültek fotók; ő is lehozta a képeit megmutatni, mit szólunk hozzá…

Én akkor szivacsként szívtam föl mindezt. Rácsodálkoztam: »Nahát! A Moholy-Nagy? Ez is fénykép?« De azért a magam útját jártam. A fákról készített könyvtervemet Csaba már csak itt, Párizsban látta, a hetvenes években. Azt mondta: - Te egy hülye vagy! Miért nem szóltál, hogy neked ilyen van? Kiállíthattál volna velünk is. - De hát én a magam módján szerettem végigmenni a dolgokon. Lassan. Átnézem még egyszer. Meg átírom. Azt a szöveget, amelyet a könyvemben olvashatsz, egy éven keresztül írtam.

Aki még jól fotózott: Pintér Georg. Az elgondolt filmjeinek helyszíneit fotózta, egy zsidó temetőt, Balaton környéki parasztházakat. Aztán elment Amerikába. A rendszerváltozás után hazaköltözött. Azóta nemigen van kapcsolatunk. Kilencvenig sokan kerestek, és sok kapcsolatom volt Magyarországgal, meg érdekes dolgokat lehetett elvégezni. Most, hogy a határok megszűntek, erre már nincs szükség. Fotózott aztán Gödrös Frici, Sípos Pista, Dárday Hugó, vagy inkább a felesége, Szalay Györgyi. Dárday főképpen elméleti ember volt. Bódy sem fotózott. A többség filmezni készült, Lőrinczyt leszámítva. Őt nagyon foglalkoztatta, hogy fotóval hogyan tudja kifejezni, amit akar. Utánajárt az optikai kérdéseknek, a felszerelését is így állította össze. Ezért foglalkozott például Moholy-Naggyal. Koncznak volt egy albuma, az került az asztalra, aztán más is hozzátette: »Nekem is van otthon«, vagy »Ismered Kassákot?«, vagy mit tudom én, »Yves Kleint?«

Persze kaptam egyéb impulzusokat is. A Főfotónál voltam tanuló, Balla Demeternél. Tőle sokat tanultam. Olyan mélységeket tudott előhívni, egy kép lényegére koncentrálni… ez nagy hatással volt rám. Mert én fényképész vagyok. Ebbe születtem, ez érdekel.

Aztán más körökbe is bekerültem. Baksa Soós János lett a barátom, Szentjóby Tamás, Benke László »tanár úr« és a… szegény kis János, a… Szerb Jani. Szerbnek az unokája. Öngyilkos lett, egész fiatalon. Akkoriban volt egy ilyen őrület, hogy disszidálni kell. Most persze, hogy felszabadítják a megfigyelt emberek belügyes dossziéit, még inkább megértem, honnan jött ez. Valamelyik tiszt azt javasolta például a feljebbvalójának, hogy ha másként nem lehet elhallgattatni, akkor esetleg egy idegbetegséget, idegszanatóriumot fogunk beiktatni, vagy sokkolást. Érted? Sípos Istvánt meg is sokkolták. Szóval disszidálni kell. Elment Szentjóby, Ajtony Árpi, Baksa. Ez így elterjedt. Már Párizsban voltam, amikor Szerb Jancsi, aranyos fiú volt, ő is kijött - meghívták Angliába -, itt megállt, rendeztünk egy vacsorát, összegyűlt ez a társaság, és akkor… sírva mondta: »Te Gyula! Én nem tudok, nem tudok disszidálni. Ne haragudjatok rám.«” (Megtekinthető december 10-től 2008 február 4-ig.)

Bán András