Bodor Ádám nem szerkesztette kötetbe korábban megjelent, szigorúan kétflekkes alkalmi írásait. Most, mint afféle megkerült kincset csodálja a kortárs irodalom közönsége. Azok után, hogy az 1991-ben megjelent Sinistra körzetet sokan az elmúlt húsz év legjobb magyar prózaszövegének tartják, más fénytörésben mutatkoznak meg Az utolsó szénégetők alkalmi írásai is. Megindító, hogy Bodor annak idején, úgymond lemondott ezekről a fényesre csiszolt gyöngyszemekről, melyekben „benne van” a Sinistra körzet retorikai képlete, és minden olyan motívum, mely a bodori novellisztika jellegadó eleme.

Bodor Ádám

www.irodalom.network.hu

A történetek a kolozsvári Olajprés utcában kezdődnek, onnan ágaznak el, és az első meglepetés: a Ceausescu diktatúrája ellenére Bodor kijutott Romániából, megfordult Berlinben, Jerevánban, Tbilisziben, Moszkvában, Prágában, Kassán, Besztercebányán. Mégis, amikor Berlinről vagy Jerevánról ír, akkor is az az érzésünk, mintha Kolozsváron járnánk. Bodor Mészöly Miklós mellett talán a legszebb magyar tájképfestő, kétségtelen, hogy az atmoszférateremtés nagymestere, így azt is megbocsátjuk neki, hogy történetei sokszor mozdulatlanok, „állnak a levegőben”. Inkább afféle perfekt kis ujjgyakorlatokkal van dolgunk, melyekben az is jó, hogy kiszámíthatóan rövidek (Minden szöveg nagyjából két és fél oldalas). Az olvasó önkéntelenül is összeveti Az utolsó szénégetők darabjait Bodor más írásaival, és erre jó oka van: az egy hangon megszólaló szerző motívumait, figuráit, tájleírásait egyik novellából a másikba hurcolja.

Feltűnő, hogy a tárcanovellákat ezúttal is milyen mélyen átjárja az animalitás, az írásokban felbukkannak kitömött madarak, egy megnyúzott macska, és egy pecséttel megjelölt nyúl, arról nem beszélve, hogy a megölt macska emberré változik. A Sinistra körzetben a Senkowitz nővérek úgy ásnak, mint az ürgék, Mauzi Anies kutyaként nyalogatja Gábriel Ventuza kezét. És ha már a furcsa neveket szóba hoztuk: Az utolsó szénégetőkben is egzotikus nevekkel találkozunk: Dató Maharadze, Leon Patrubán, Jumbicsák Vazul, Zoltán Mazakján, Emerik, Amirás. Sehol egy Kovács János. Nincs ezzel gond, ebben az epikai világban működnek a modorosnak ható elnevezések is. A tárcanovellákban a szerző elengedte magát, és humorát is többször megcsillogtatta. „Megpillantani egy igazi bezoárkecskét – még ha igen körültekintően tervezték is el a találkozást – végül is szerencse dolga.”

Mivel az alkalmi írások varázslatosan szépre formáltak, feltűnik, ha itt-ott becsúszik néhány zsurnalizmus, de most is fel tudjuk menteni a derék szerzőt, bizonyára iróniát kell keresnünk e suta megfogalmazásban: „…viselésük szerte a világon divat és ízlés dolga…” Politikai parabolaként is értelmezhető kelet-európai tájakon jórészt csak állat módjára lehet élni, és bizony, nem nehéz párhuzamokat vonnunk Kafka, Örkény és Schulz masszív romlást megidéző groteszk futamaival. Nem beszéltünk még a bodori novellisztika elmaradhatatlan hozzávalóiról, a nyugati márkanevekről. Van itt Rothmans cigaretta, Dior és Givenchy parfüm. Miközben hőseink elutasítják a kibírhatatlan szegénységet és totalitárius berendezkedést, mégis megadják magukat az állati létezésnek.

Az utolsó szénégetők remek címválasztás, azt sugallja, hogy a könyvnek igen erős kötődései vannak a már ismert bodori novellisztikához, ugyanakkor ezúttal tennénk néhány alternatív javaslatot más címekre is, melyek pont olyan kifejezők, mint Az utolsó szénégetők. Az oroszlánok búcsúztatása, Álom, hideg szobában, A vadászok mikor feküsznek? De a legjobb talán ez: A gyalogos határátlépés örömei.

Bodor Ádám: Az utolsó szénégetők
Magvető, 162 oldal, 2490 Ft

Poós Zoltán