Az első, 1839-ben szabadalmaztatott és széleskörűen alkalmazott fényképezési módszer a dagerrotípia volt. Az ezüstözött rézlemezre felvett kép tartósságát arany-kloridos színezéssel is növelték. Az üveglapok közé, aranyszínű paszpartuba foglalt és díszes tokba helyezett dagerrotípiák készítésére a költségek miatt az első időkben csak tehetősebb polgárok vállalkozhattak.

A francia Adolphe Martin 1856-ban szabadalmaztatta a dagerrotípiához hasonlóan szintén egy példányban közvetlenül pozitív képet adó, de olcsóbb anyagok felhasználásán alapuló eljárását. Aszfaltlakkal feketére vagy sötétbarnára színezett vasbádog lemezre kollódiumos vagy zselatinos emulziót öntöttek, majd a fényképezés után a képet azonnal fixáló előhívóban dolgozták ki. A kezdeti háromperces kidolgozási időt néhány évtizeddel később már egypercesre rövidítették a kevésbé gondos, csak a végeredményt (értsd: árbevétel) szem előtt tartó alkalmazók. A ferrotípiának (angolszász országokban tintype-nak) nevezett bádogfotókon a fényrészeken, azaz a világos képrészeken ezüstbevonat keletkezett, az árnyékrészeken, azaz a sötét helyeken magát a hordozóréteget látjuk. Emiatt az összhatás kissé sötét, teljesen világos (fehér) képrész a ferrotípián nincs.

Kislány babakocsiban, XIX. század vége. Amerikai ferrotípia, készítője ismeretlen.

Műértő

Martin eljárásának amerikai adaptációja Hamilton Smith, Peter Neff és Victor Griswood révén egyfajta „Rózsák háborújához” vezetett, amely az 1860-as elnökválasztási kampány idején érte el tetőpontját. Az egymással vetélkedő nyersanyag-előállítók ötletes módon ferrotípiával sokszorosították és brossba foglalva vagy jelvényként forgalmazták az elnökjelöltek kisméretű arcképét. Az eljárás olyan hamar népszerű lett az Egyesült Államokban, hogy a XIX. század végén a gyorsan meggazdagodni vágyó európai iparosok „amerikai gyorsfényképészetként” reklámozták működésüket. A vándorfényképészként „napfényműteremben” vagy a megrendelőnél tevékenykedő, csekély szaktudással rendelkező és speciálisan a ferrotípiák előállítására gyártott felszerelést használó felvételezők olyan olcsón dolgoztak, hogy munkájukat a szegényebbek is igénybe vehették.

Az Egyesült Államok törvényhozása 1864-ben elrendelte, hogy a luxuscikkek - így többek közt a fényképek - elkészítési árának megfelelően bélyegben 2 vagy 3 centnyi adót kell leróni. (A háborús kiadások fedezésére létrehozott adóból - állítólag - két év alatt több mint százmillió dollár folyt be.) Az Európában francia mintára elterjedt, névjegy méretűre fényképezett és albuminpapírra másolt vizitképek elkészíttetésére a polgárok hosszasan készülődtek: ünnepi frizurával, szépen kiöltözve indultak a fényképészhez. Az 1860-as, 1870-es évek vizitképein gyakran érdekesebb a viselet, mint a ma már gyakran ismeretlen, azonosíthatatlan személy, akit ábrázolnak.

A Jean-Louis Puechavy francia gyűjtő által összeállított amerikai ferrotípiakollekcióval Séverine Allimann, a vevey-i múzeum kurátora kezdett el foglalkozni. Az általa összeállított válogatás egyértelműsíti a fotótörténetben korábban kissé mostohagyerekként kezelt műfaj néhány jellegzetességét. A lefényképezetteknek az eljárás gyorsasága és spontán egyszerűsége miatt nem volt idejük álságos pózokba helyezkedni: az esetek többségében hétköznapi, egyszerű ruházatukban, saját környezetükhöz hasonló miliőben láthatjuk őket. A helyzet szinte megelőlegezte az 1930-as évek szociográfiai jellegű riportfényképezését.

Valószínűleg a megrendelők is észrevételezték az elkészült képek szinte túlzó egyszerűségét, amin a néha botcsinálta mesterek otromba retusálással vagy harsány színezéssel igyekeztek változtatni. A tárlaton ilyen, a naiv festők kezdő munkálkodásaira emlékeztető példányok is láthatók. A festett kulissza előtt gyerekkocsiban ülő leányka alatti szétszórt avar láttán máskor felszisszennénk, ezúttal sajátos műgondnak tulajdonítjuk a megoldást. Elfogadjuk a férfi mellé helyezett székre állított gyermeket is - jó, hogy a látvány közvetlenségét a kép készítője nem próbálta meg valamilyen trükkel elkendőzni. Megbocsátjuk a katonaportré ijesztően durva retusát is, mert érezzük: a modellből talán már a fényképezés napján nem maradt más, csak ez az arcvonásait többé-kevésbé őrző, bádoglemezre kent, egykor fényérzékeny massza. A kiállítás további érdekességét jelentik a nagyon kisméretű vagy szokatlanul nagy ferrotípiák; a kép hátoldalán „adóbélyeget” viselő darabok, továbbá a riportjellegű és épületfotónak is nevezhető beállítások, zsánerképek. (A kiállítás megtekinthető 2011. január 9-ig.)

Fejér Zoltán