Politikai színvallásra késztette a képzőművészeket a 7. Berlin Biennále lengyel kurátora, Artur Zmijewski. A felhívás szerint csak olyan alkotók vehetnek részt a 2012 áprilisában nyíló nemzetközi kiállításon, akik művészeti pályázatuk mellett hajlandóak voltak beszámolni politikai irányultságukról. Zmijewski szerint egy művész kötelezően baloldali, ugyanakkor nem kizáró ok, ha valaki nem osztja nézetét.
Sajátos módon túráztatta a jövő évi berlini biennále leendő résztvevőit Artur Zmijewski lengyel képzőművész, a rendezvény kurátora. A pályázó művészeket számára kikötötte, hogy ne csak aktuális projektjeiket mutassák be, számoljanak be politikai nézeteikről is. „A valóságot meghatározza a politika, tárjuk hát fel a rejtett összefüggéseket, a művészet obszcén hátterét” - írta felhívásában Zmijewski, hozzátéve, hogy a politikai nézeteknek testet kell ölteniük a biennálén. A művész hangsúlyozta: nincs előírt vagy elvárt politikai hovatartozás, cél a társadalmi párbeszéd, egy olyan környezet megteremtése, ahol mindenki szabadon elmondhatja véleményét.
Előfeltevései azonban Zmijewskinek is vannak, legalábbis a Balkon című folyóirat július-augusztusi számában közölt interjúban azt mondta: „A művészetben eléggé nyilvánvaló: úgy viselkedünk, mint a baloldaliak és úgy is gondolkodunk, mint a baloldaliak. (...) Egy művész kötelezően baloldali, még akkor is, ha valami absztrakt dolgot csinál”.
„Zmijewski egy provokatív művész, a kezdeményezést művészetének ismeretében érdemes vizsgálni” - válaszolta megkeresésünkre Mélyi József műkritikus, művészettörténész. Véleménye szerint Berlinben ez a gesztus teljesen természetes, elfogadható, míg egy hasonló kezdeményezés Magyarországon igazodna a napi aktuálpolitikai összefüggésrendszerhez. „Európában és Berlinben inkább a globalizációval, globalizációellenességgel, marxizmussal kapcsolatos hozzáállást jelenti. Nyilván nem a társadalomtudományi elemzés a kezdeményezés lényege, hanem az, hogy egy ilyen vizsgálatba egyáltalán belemennek a művészek” - tette hozzá Mélyi József.
Azzal, hogy az 1966-ban született lengyel vizuális művészt és filmest kérték fel kurátornak, a szervezők gyakorlatilag megrajzolták a 2012. április 27-től július 1-ig tartó 7. Berlin Biennále arculatát. Zmijewski kegyetlenül őszinte, provokatív, a társadalmi jellegzetességeket és visszásságokat bemutató, kifigurázó audiovizuális alkotásairól, videoinstallációiról vált ismertté. 2005-ben ő képviselte Lengyelországot a velencei biennálén, 2008-ban pedig a Trafóban mutatta be hat installációját a Land of Human Rights című kiállítás keretében. Utóbbiról Mélyi így írt az Élet és Irodalomban: „Amit Zmijewski feltár, az egyszerre lengyel, kelet-európai és emberi. A magyar képzőművészet utoljára talán a hetvenes évek közepén járt ennyire közel a valósághoz, amikor a művészek kitörési pontokat keresve radikálisan kiforgatták a létezőt”.
Zmijewski egyik legismertebb projektjének - Éneklecke - főszereplői süketnéma fiatalok, akik egy lengyelországi templomban kottából énekelnek. A kórustagok nem ismerik a dallamot, ezért furcsa hangokat adnak ki. Az összhatást a hangkavalkádhoz társuló orgonaszó teszi igazán félelmetessé és megrázóvá.
| Zmijewski arcai |
A zsigerekig hatoló témát dolgozott fel Zmijewski 80064 elnevezésű installációjában. Egyen egy 92 éves lengyel túlélővel, Jozef Tarnawaval mesélteti el, hogyan élte túl az auschwitzi haláltábort. A videóban központi szerepet kap a Tarnawa karjára tetovált rabszám, Zmijewski ugyanis felveti, hogy a kopott tetoválást ideje lenne felfrissíteni. Addig-addig győzködi az idős férfit, hogy az kezdeti ellenállása dacára belemegy az újrabélyegezésbe: tetoválását festékkel teszik hangsúlyossá. Nem kevésbé meglepő a Them (Ők) című videoinstalláció, melyben Zmijewski négy markáns politikai irányzat híveit ereszti össze, majd hátradől, hogy páholyból nézze végig, amint a résztvevők egymás torkának ugranak. Az alapkoncepció egyszerű volt: a meghívottaknak le kellett festeniük az eszméiket tükröző jelképeket, ezután pedig belenyúlhattak a többi alkotó képébe. Nyilvánvaló provokációról volt szó, a résztvevők mégis a végletekig felhúzták magukat, jó páran meg akarták semmisíteni a nekik nem tetsző, átalakított képeket: volt, aki végül felgyújtotta a magáét. |
„Számos országban, például Dél-Amerikában vagy Oroszországban lényegesen több példát találhatunk arra, hogy a képzőművészet a politika szolgálólányaként jelenik meg, mint nálunk” – mondta Gulyás Gábor, a Műcsarnok igazgatója, hozzátéve, hogy a politikai megosztottság Magyarországon inkább a kritikai visszhangok elfogultságai és az intézményi rendszer torzulásai révén van jelen a képzőművészetben. Véleménye szerint Budapesten nagyobb felzúdulást váltana ki egy, a berlinihez hasonló, provokatív kezdeményezés, Berlinben ugyanis a kortárs művészet szcénája szélesebb spektrumú és kiegyensúlyozottabb. Ennek ellenére – mint mondta – merész húzás Zmijewski felhívása, még akkor is, ha ez a naiv-idealista szempont sokkal inkább művészi, mintsem aktuálpolitikai felvetésnek tűnik.
A Műcsarnok igazgatója nem ért egyet a lengyel képzőművész állításával, miszerint minden művész balos. „Ebben valamiféle kirekesztés fogalmazódik meg. Sok a baloldali és sok a politikai értelemben jobboldali vagy konzervatív művész. A baloldali művészek társadalmi aktivitása általában sokkal feltűnőbb. A művészethez szerintem esztétikai alapon érdemes viszonyulni” - fejtette ki Gulyás, hangsúlyozva, hogy problematikussá válhat az elkötelezett művészet ügye, ha abban valamilyen presszió jelenik meg (mint az államilag elkötelezett művészet a szocializmusban).
Június végéig több mint 7500 művészeti pályázat érkezett a Berlin Biennáléra - derül ki az esemény honlapján közzétett tájékoztatóból. „A magyar jelenlét sajnos hagyományosan nagyon szerény, miközben a szlovák, lengyel, szerb képzőművészet elég jól reprezentált Berlinben” - mondta Gulyás. (Két biennálén volt magyar résztvevő: 2001-ben és 2006-ban) Az első Berlin Biennálé 1998 szeptemberétől 1999 januárjáig tartott, és körülbelül 80 ezer látogatót vonzott. A másodikat 2001-ben rendezték, a harmadikat pedig 2004-ben. A Berlin Biennále Facebook-oldalán már most - ráhangolódásképp - több programot ajánlanak, leginkább a kurátor videoinstallációit és külföldi előadásait, beszélgetéseit helyezve előtérbe.
László Éva Lilla
Érkezik a magyar fesztiválkultúra történetét feldolgozó dokumentumfilm. Arról, hogy miért és hogyan rendeződik át manapság a hazai fesztiválpiac és hogy szeretnek-e egyáltalán a fiatalok fesztiválozni és sörözni, a rendezővel, Csizmadia Attilával beszélgettünk.
15–9-re nyertek a mieink.
