Magyar identitásépítés német pénzen
A német fővárosban két napon át azzal próbálkoztunk, hogy megfejtsük nemzeti identitásunkat. A berlini biennále ötezer eurót tűzött ki az ötletért, amely képesnek látszik helyrebillenteni a magyarságtudatot. Hat pályázat a német zsűri elé tárja a magyar valót. A Krétakör szervezésében ott volt a véleményvezérekkel megerősített magyar sajtó, ahogy a hvg.hu is.
Van egy videofelvétel, mankónak is jó: néhány különböző nemű, nézetű, helyzetű magyar (Gyurcsány, TGM, Novák Előd, Lady Dömper és még sokan mások) fejtette ki gondolatait a magyarság(á)ról, illetve Örkény Antal szociológus, aki kiselőadásában, ott helyben, tudományosan is elmagyarázta: a magyar nemzet romantikus historizálásban szenved. Sem a rendszerváltás és semelyik forradalom nem képes egyelőre változtatni azon, hogy kevésbé legyünk apatikusak és frusztráltak, mint amikor kivirágzott az első magyar narancsfa.
Robert nézett, mint a moziban, Ő 24 éves, két gyereke van. Burkolónak tanult, de nem fűlt hozzá a foga, igaz, nem is tudott elhelyezkedni szakmájában. A divattervezés érdekelte volna, de a német állam nem fizeti a második képesítést. Most munkanélküli, részt vesz egy Job Act programban, amely segíti abban, hogy később egy munkahelyi szituációban helyt tudjon állni. A pszichodráma segítségével.
A többiek is a német szociális háló kedvezményezettjei, közmunkások: Tobias előtte kilenc hónapig az utcán élt, de úgy döntött, kezd valamit az életével, Georg kubai gyökerekkel rendelkezik, börtönviselt, Monika koszovói roma nő. Ők alkották Berlinben a német zsűrit, mely arról döntött, hogy a magyar nemzeti identitást milyen programmal lehetne erősíteni ötezer euróból, azaz 1,425 millió forintból.
NSZK-Magyarország 3:2
A kiválasztottak azért érzik magukat németnek, mert eszükbe sem jut, hogy ki lennének rekesztve, és mert felemelő élmény volt, amikor 2010-ben Lena Meyer-Landrut a Satellite című számával megnyerte az Eurovíziós Dalfesztivált, majd ugyanabban az évben elhitték a Paul nevű polipnak, hogy akár elsők is lehetnek a focivébén. Végül csak harmadikok lettek, de sebaj. Amikor példát kellett mondaniuk arra, hogy mi kovácsolja össze őket, akkor nem a schwarz-rot-gold, hanem ez a kettő jutott eszükbe: Fußball und der Grand Prix – automatikusan.
A magyarok semelyikben sem igen jeleskedtek az utóbbi időben, bár az úton-útfélen a nemzeti jelzőt használó kormány próbálkozik, hogy mind a foci, mind a slágerfesztivál a magyar identitás részévé váljék. Wolf Kati állítólag nyert tavaly Düsseldorfban, idén a Compact Disco fog Bakuban, Puskás Ferenc pedig él és virul minden magyar és külföldi emlékezetében, noha valójában nem rúgunk labdába, legfeljebb Mahacskalában villantunk. A vízilabdázóink hiába nyerik a nagy tornákat, akkor is igazságtalan volt az 1954-es magyar futballvereség, ugyanúgy, mint 1526, és még megannyi más megrázó esemény.
A történelmi traumáinkhoz ugyanúgy ragaszkodunk, mint a migrénünkhöz. Legalábbis egyesek, és az egyesek sokan vannak. Nálunk ezért állítólag a Monika-, Tobias- és Georg-félék nem érzik, hogy teljes jogú magyarok lennének, vagy legalábbis nem annyira, mint a nem romák, a nem szegregáltak és a nem utcán élők. És még ha mindez az áldott nem-állapot teljesülne, akkor sem biztos, hogy olyan felemelőnek éli meg a magyarságát a magyar. Valaki azért, mert fáj Trianon, valaki meg azért, mert ellenkezőleg, leszarja.
Utálkozunk, tehát vagyunk
Az alapvetés tehát: a magyarok nemzeti identitástudata több sebből vérzik. Ezért a Krétakör, mely már nem alternatív színházként működik hagyományos repertoárral, hanem kortárs művészeti központként kreatív közösségi játékokat visz a világot jelentő deszkákra, a berlini biennále meghívására azt találta ki, hogy megpróbálja legalább körüljárni a kérdést. Méghozzá krétakörösen: kiszakítva a problemát szokásos környezetéből, és a Nemzeti alaptanterv didaktikus – ülj le és magold be, fiam, mert én vagyok a tanár, és azt mondom - szemléletével feleselve bevonjon olyan szereplőket, aktorokat, akik esetleg látják a fától az erdőt. Mert semmi közük az ügyhöz: Tobiast például, meg Robertet. És olyanokat, akiknek nagyon is. Magyar véleményvezéreket, tanultakat, okosokat és okoskodókat, társadalmi ügyek szószólóit, szociális munkásokat, jogvédőket. (Forgács Marietta, a Nemzeti Munkaügyi Hivatal foglalkoztatás-szervező menedzsere, romaként; Udvarhelyi Tessza, a Város Mindenkié hajléktalan érdekvédelmi csoport tagjaként, Gerényi Gábor Index-alapító, médiavállalkozóként; L. Ritók Nóra, a hátrányos helyzetű, szegregátumban élő családok megsegítésén dolgozó Igazgyöngy szervezet vezetőjeként; Dinók Henriett, a Romaversitas Alapítvány munkatársaként, továbbá Mészáros Imre, a Gój Motoros Egyesület elnökeként és Juhász Péter, a TASZ tagjaként és az Egymillóan a Magyar Sajtószabadságért alapítójaként ült a pódiumra.)
Ők alkották a magyar grémiumot, melynek az volt a feladata, hogy véleményezzen hat magyar identitásnövelő pályázatot, és vitájukon keresztül a német zsűri átlássa a magyar valóságot, és mérlegeljen: melyik ötlet ér annyit, hogy ötezer euróból nemzettudatot építsen?
Amelyiket a Berlinben élő magyar anyukák találták ki, hogy csemetéjük ne felejtse el, hogy mi a magyar (Teréz Brunszvik Egyesület)? Vagy egy magyarországi börtönalkotóház, mely a rabokhoz hozná közelebb a magyarságérzést a művészeteken keresztül (Jókedvvel, bőséggel)? Esetleg az utálkozók, akik a kesergésben látják a kohéziót a 2007-es corvintetős panaszdal mintájára (Zöld Pók Egyesület)? Vagy jobb lenne a balmazújvárosi gyerekek családfaprojektjét támogatni, hogy megkeressék az ősi hősöket és mutogassák egymásnak az isiben (Ycon)? Vagy egy ajtónyitogatással előbbre lennénk az Erzsébet téren, szembesülve a nemzeti traumákkal, közelítve egymáshoz az jobb-bal álláspontokat (Közös Halmaz)? Talán a külföldön tanuló egyetemistákban van a legtöbb erő, akiknek bár hiányzik a Pilóta-keksz, de a bruttó százezres diplomás kezdőfizetés semmire nem elég (Küma)? Jöjjenek haza?
A hat projektet 18 jelentkezőből választották ki, az előválogatók szerint ezek voltak a legjobbak. Bárki küldhetett ötletet, bőrszínre, vallásra, szexuális irányultságra, nemzetiségre való tekintet nélkül, egy feltétellel: a téma a nemzeti identitás.
Pislákoló közvilágítás
IllumiNation, ez volt a címe a németek finanszírozta kétnapos közös hezitálásnak. Mi, a meghívottak - pályázók, zsűri, újságírók, szervezők meg élveztük a vendégszeretetet, és a berlini Holiday Inn hotel párnáján kipihenve a fáradalmakat - két délután, 5-től éjjel 11-ig csámcsogtunk nyomorunkon az Alexander Platz közeli Theaterdiscount színházépületében.
Brutális országimázsból kapott a közönség: nem a gyógyfürdők paradicsomáról, hanem a 30 ezer hajléktalan városáról és a négymillió létminimum alatti országáról. Nem a képeslapra illő szegletekről, hanem a víz, csatorna, fűtés és Facebook nélkül szegregátumokról. A vitáktól felhevülve, izzadságszagúan, értetlenül és egy-egy szellemes, vagy vérlázító véleményen felhördülve főttünk a levünkben, olykor lesajnálva a német zsűrit, a döntéshozókat, a pénzosztókat. Mert nem beszéltek kerek mondatokban, és mert nem értették, hogy mekkora a seb – hány négyzetkilométernyi, és miért nem fog belátható időn belül begyógyulni.
Szüzek kontra romlottak
A pályázóknak mindeközben különböző feladatokon keresztül kellett bizonyítaniuk az ötletük létjogosultságát, elterelni a figyelmet a gyenge pontokról, avagy korrigálni, hogy a terv csábosabb legyen.
És hogy mennyire Krétakör, az a második napon mutatkozott meg igazán, amikor Gulyás Márton (a társulat ügyvezetője) hirtelen ötlettől vezérelve egy a helyszínre csöppent külföldi, multikulti színházi társulat tagjait is bevonta a játékba: legyenek a szószólói az egyes terveknek. Valahogy így: ismerjétek meg egymást, pályázat-színész, színész-pályázat, egy óra múlva pedig gyertek vissza és mondjatok kortesbeszédet az ügyeknek, melyekről ez a furcsa nyelvű népség tépi a száját nettó nyolcadik órája.
A vég nem csupán az „idegen” színészek újraértelmezése révén vált drámaivá, izgultunk a döntőbe került négy projektért, mindenki más miatt: mert humorosnak találta a Zöld Pókokat, mert a gyerekek hőskeresésével, vagy a Közös Halmaz jobb-bal békítő szándékával értett egyet. Vagy a Kümával azonosult, akik a jövő okos és okoskodó véleményvezéreit fogják majd alkotni, azokat a politikusokat például, akik most a nemzetin civakodnak.
Késő este az utolsó körben kiosztották pontszámaikat Tobiasék. A fiatal egyetemisták nyertek, fölényesen. A magyarok szerint csupán szimpátia alapján történt a szavazás, és jóval több időre lett volna szükség ahhoz, hogy megértessék a zsűrivel, mi-hogy-merre Magyarországon. Akkor lehet, hogy más döntés született volna. Lehet.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
Hej, de messze Majomország
– Te hogyan éled meg a németségedet? – merül fel a jogos kérdés Berlin egyik eredeti állapotában megőrzött, DDR-hangulatú zugszínházában. Azért jogos, mert két nap alatt már nettó nyolc órát taglaltuk, hogy mi a magyar most, és mihez kezdjünk a magyarságunkkal. Továbbá azért is, mert a jelen lévő németek még mindig nem nagyon értik, minek is pörgünk mi ezen ennyit.
