QR-kód minden lapon. Segítségével bárki örökbe fogadhatja a könyv egyes oldalait.

Jópár cikk meg kritika akadt meg a külcsínnél és a technikai megoldásoknál, amit amúgy nem csodálok. Önálló hírként remekül megáll az, hogy van egy olvasók által kommentelhető és továbbírható könyv, ami QR-kódokkal működik és az oldalait támogatásként örökbe lehet fogadni. Ennyivel a médium hátradőlhet: van egy hazai újdonság, és ők már ki is cikkezték. (Amúgy ezt nem is bánom, mindenkinek más fontos a könyvben, volt, aki a haiti voodoora koncentrált, más meg a szexizmusra.) Oldalvásárlásaink voltak országhatáron belül, de azt hiszem, ez az ötlet akkor fog bevételt hozni, amikor kipromózom külföldre azzal, hogy támogassátok a könyv angol fordítását, potenciált ugyanis főként abban látok.

"Minden, amit ebben a könyvben olvasol, a kézirat lezárásakor elavult."

Adopt, adapt, improve. Ezzel a jelszóval dolgozik a norwichi Round Table társaság. Meg a Monty Python. Meg bárki, aki asszimilált tapasztalatokkal akar jobbá válni. Ez a három szó fedi le azt a hasznos vektort, amivel anélkül tudunk hozzáérni a jövőhöz, hogy nevetségessé válnánk. (A startup-szcénában persze ez mindennapos, ők gyakorlatilag folyamatos kötéltáncban vannak a riválisok meg az egyre kétdimenziósabb felhasználói igények ellenében.) Amúgy bármennyire is elavult a kézirat január óta, azt hiszem, van olyan mentalitás, amivel stabilan tudunk lavírozni abban a káoszban, ami most van. A képesség, hogy bármilyen technikai megszorítást és korlátozást az előnyünkre tudjunk forgatni. Vagy az, hogy bármilyen ötletet vagy megoldást alkalmazni tudjunk akár egy teljesen más területen is. A türelem, hogy ne azonnal vegyük meg a csúcstechnológiát, mert úgyis jön hozzá a fő problémákat megoldó hotfix egy héten belül. Meg a három lépés távolság. Főként a három lépés távolság.

"Az emberek 95 százaléka nem képes olvasni a jelekből, nem tud olvasni egy közösségimédia-profilban, képtelen meglátni egy fotón, hogy az photosopolt-e vagy sem, igazi-e egy csajprofil vagy csak lájk- és VIP-gyűjtő kamu, és hogy milyen személyiségjegyekkel és lelki problémákkal van leterhelve az, akit éppen néz."

Ha el akarod magad rejteni, távolról kerüld el a közösségi hálót. Ha megjelensz, minden árulkodik. Last.fm hallgatási szokásokból, album- és zsánerváltási frekvenciából fel lehet húzni szakításokat, töréseket, napi életciklusokat vagy azt, hogy van-e 0-day warezszerverhez hozzáférése az illetőnek. (Az emberek zenei ízlése vagy annak a változása nagyon is jó közelítést ad a lelki alkathoz meg a viselkedésmintákhoz.) Képek beállításaiból önbizalom- és félelempontokat. Az ébrenléti aktivitás, a posztok szövegezése, meg azok a statisztikai toolok, amiket rádobhatunk egy profilra és kinyerhetjük belőle a mintákat. Közösségi hálón mindenki egy marionettbábu, tele nyomkodható gombokkal.

Bari Máriusz

László Éva Lilla

"Diákjaim óra közben lekapják a QR-kódra fűzött tananyagokat és kulcsszavakat és már az előadás közben keresnek rá a témára (ha nem pornót néznek jobb esetben lehalkítva), ha meg valamit kihagyok, akkor már kiabálnak, hogy az interneten más van. Mit érezhet egy középiskolai tanár, amikor a New Scientist aktuális híreivel felszerelkezve megy be a diák egy órára és közli, hogy van kvantumteleportáció, mégsem úgy viselkedik a plazma, ahogy azt az órán tanuljuk és az elemi szénnek három állapota van?"

Ne legyen igazam, de azt látom, hogy a huszonévesek mérhetetlenül el vannak csúszva a világban. Itthon legalábbis. Érzik, hogy a világ olyan gyorsan változik, hogy lehetetlenség lépést tartani és fix célokat kitűzni előre, de a tapasztalat a kötéltánchoz nincs meg. Ijesztőnek tartom, hogy a mai huszonévesek közül rengetegen mondják azt, hogy "nem tudom, mihez értek egyáltalán". Ez az árnyoldal.

Az előnyös oldal meg az, hogy aki ebben a helyzetben talpon tud maradni, az megtanul szörfözni meg lavírozni. Persze egyelőre nem fogják tömegesen leiskolázni a tanáraikat a diákok, mert az internet potenciálját, a kapcsolatfelvételt meg az információgyűjtést nagyon kevesen csinálják előremutatóan. Ha meg megmutatják nekik, hogy ez most a megvalósíthatod-az-álmaid kora, sokszor azt nem teszik hozzá, hogy, 1.) nem biztos, hogy megvalósulnak az álmaid, ha nekikszaladsz, 2.) a kézben tartott álomhoz sokszor napi tizenhat óra munka kell évekig, 3.) sokaknak nincsenek álmaik.

AP / Markus Schreiber

"Üres dobozokban találhatunk jegyzeteket. Minden szobának elérhető történelme van. Minden helyhez fűződnek olyan érzelmi csatolmányok, amelyeket megnyithatunk és elmenthetünk. Rákereshetünk a szomorúságra New Yorkban. Ismeretlenek kilométerekre egymástól abbahagyhatják munkájukat és spontán összeverődhetnek, hogy segítsenek egymásnak. Kopogtathatsz egy ismeretlen ajtaján egy furcsa városban, hogy ételt kaphass tőle. Az útvonalak versengenek előtted, hogy melyikükön indulj el. Élet folyik az élettelen tárgyakba. A fák reklámdalocskákat zümmögnek. Minden élőhöz és élettelenhez, elvont tárgyhoz és konkréthoz gondolatok csatolhatóak."

Na pont ilyen a jelenünk a Foursquare, az AR (augmented reality) meg a lokatív technológiák szentháromságával a telefonunkban, csakhogy ezt 1999-ben jósolta meg egy Ben Russell nevű ürge a Headmap Manifesto nevű könyvében. Imádom azt az anyagot, az egyik legjobb keveréke költészetnek, ötleteknek és technológiának. (Russell meg eltűnt 2005-ben az internetekről, csak hogy hozzátegyünk a történet misztikumához még egy kanállal.)

A fenti idézet a mindenkit körbevevő infobuborékról szól. Mindenkit körbevesznek profilképek, becsekkolások, sétatérképek, zenehallgatási szokások, ajtóbeléptető kódok és dátumok, tranzakciós adatok meg a habzó magánéleti katyvasz. Amiről meg még csak viccelődtünk évekkel ezelőtt, hogy úgy látunk majd mindent, mint Schwarzenegger terminátorként, azt most a Google Glass letette elénk az asztalra.

A kérdést nem is ott látom, hogy meg tudjuk-e mutatni az embereknek ezt az adathalmazt egy szemüvegben vagy kontaktlencsében, hanem ott, hogy az eddigi felhasználói felületekhez szokott aggyal és szemmel átlátható-e ez a gyakorlati életben. Egy szemüvegen keresztül úgy, hogy egyes helyzetekre másodpercek vagy tizedmásodpercek alatt kell reagálni. Akár hozzászoktunk az interfészhez, akár nem - ez meg legalább annyira evolúciós kérdés, mint amennyire technikai. Vagy társadalmi.

"Az internet igazi, aligmoderált nemmesélhetünkrólájából, a 4chanból emelkedett ki az Anonymous, a médiamanipuláció, a zavarkeltés és a fuzzy identitás háromfejű fenevada, egy bizonytalan identitású, felfoghatatlan célú, átláthatatlan jellemű létforma: egyforma lendülettel támadják meg a Szcientológiai Egyházat (ez az akció Project Chanology néven futott be a geekek történelmébe, ekkor vált híressé a még most is könnyedén beszerezhető DDoS-eszköz, a LOIC), a pedofilhálózatokat, az epilepsziabetegeket vagy éppenséggel egymást."

Hiszek abban, hogy a netes mozgalmak meg lázongások elindítanak minket valamerre, de a megoldások (meg azoknak az intenzitása) nincs feltétlenül összhangban az elvárt eredményekkel. Amit az Anon, a Wikileaks meg az Occupy mozgalmak letettek az asztalra, azokból azt látom, hogy van erő mögöttük, csak a lázadó oldal olyan játékszabályok, hatalmak meg egy olyan konszenzusos valóság ellen lép fel, amit-amiket nem könnyű megtörni, sem gazdaságilag, sem politikailag, sem filozófiailag.

Mégis azt érzem, hogy nagyon izgalmas korban élünk: most van az, hogy a netes forradalmak már nem csak a neten fejtik ki a hatásukat. Hiába tartanak a forradalmak a felfokozott tempó miatt egy hétig vagy csak pár napig, most van az a pont, amikor a két világból gyakorlatilag tetszőlegesen tudunk átnyúlni egymásba. A sok esetben minősíthetetlen emberi természettel kapcsolatban illúzióim nincsenek. Remélem, hogy nem a hőzöngő, törni-zúzni akaró, sörivásban kiteljesedő potenciálú csőcselék hozza majd be az első nagy netes lázadásból kirobbanó világlángolást. Ja igen, azt mondtam, hogy nincsenek illúzióim.