Így győztük le a kommunizmust a tv-képernyő előtt
Vér, gyilkosság, ügynökök, vasmarok. Ilyen volt a kommunizmus áldozatainak emléknapja a köztévén.
Úgy nem megy, ha – letudandó, kipipálandó feladatnak tekintve – koncepció nélkül dobáljuk egymás után a műsorokat, amikben vér van, gyilkosság, ügynökök meg kommunisták. Az ilyen műsormozaik akkor is torzképet ad ki, ha össze nem illeszthető darabjai önmagukban hitelesek lehetnének.
Főadó és fő műsoridő: besúgás az esti film témája. S bár a „nemzeti oldalnak” van saját ügynökdrámája, szerencsére nem azt vetítik. A Pincebörtönnel ismertté vált Dézsy Zoltán kurzusfilmje, az Ügynökök a paradicsomba mennek helyett a Drága besúgott barátaimat adják. Cserhalmi Sára alkotása olyan, mint a hazai múltfeldolgozás: rendezetlen, tisztázatlan, homályos. Ez van.
Aki – mondjuk rendszerváltás alatt vagy után született fiatalként – választ keresne a nagy kérdésre: mi is volt ez az ügynökdolog, az nem fogja ettől megkapni. A kritikusok általában neheztelően szokták felvetni, hogy egy mű szájbarágós. Ennek a filmnek viszont nem ártott volna, ha legalább egy kicsit az próbál lenni. De kicsit sem az, inkább valamiféle belterjesség lengi körül. Mintha ama, kádárizmusban felnőtt-szocializálódott értelmiségi közeg fogyasztására lenne szánva, amelynek nem kell magyarázni, félszavakból, mozdulatokból, képvillanásokból érti, hisz benne volt, róla szól. Csak hát az emlékezésnek, egy emlékműsornak mégiscsak az lenne a célja, hogy megértesse azokkal, akik még nem (vagy gyerekként) éltek akkor, hogy milyen is volt.
A képlet, amin a film alapul, jól ismert a valóságból. Czettl Andor, az irodalomtudós kikéri a levéltárból célszemély-aktáját. Olvasása közben a Cserhalmi György alakította egyik főhős rádöbben, hogy a róla szóló jelentések szerzője barátja, Pásztor János író. A filmet a lebukott ügynök szerepében zseniálisat alakító Derzsi János jutalomjátéka menti meg. A cselekmény lényegében a súlyos rákbeteg és idült alkoholista író lelepleződést követő utolsó napjait mutatja be.
Nem nehéz átfedéseket találni a filmalak, illetve Tar Sándor pályafutása s végnapjai közt. Czettlt és Pásztort különös módon az teszi hasonlóvá, ami szétválasztja őket. Az utóbbi tettes, előbbi áldozat. De státuszukra ráeszmélve szinte ugyanúgy reagálnak. Pásztor úgy érzi, beszervezése révén vált igazi íróvá. Egyrészt, tartótisztje ösztönzésére kereste az ismeretséget olyan művészkörökkel, akikkel különben nem mert vagy nem akart volna szóba állni. Amellett a kettős élet miatti bűntudat, a titok lehetett ama sötét hajtóerő lehetett, amely annyi formaváltozatban hoz létre az élet mocskából irodalmi drágakövet.
Czettl is erre a rugóra jár: amint megtudja a dolgot, elkezdi megírni. Cikkén átsüt az intellektuális élvezet, ugyanaz áramlik benne, mint Pásztornak a beszervezése után. Hogy egy írónak írnia kell, bármi áron, a művészi beteljesülést nem adják ingyen. A besúgott sorstárs, Dezső (Benedek Miklós) lebeszélni próbálja a közzétételtől, s amikor pedig nem jár sikerrel, arra inti, ne hivatkozzon a társadalomra, az emberiségre, neki ez most is csak téma, nyersanyagot lát a dologban.
Tar Sándor lelepleződése után olyan indulatok szabadultak el, hogy a kritikusban a vitát olvasva felrémlett: egyeseknél a düh oka tán nemcsak a jogos csalódottság, hanem másfajta feszültségek és frusztrációk is munkálhatnak a háttérben. Az a bizarr kontraszt, amit Molnár Gál Péter ügye kapcsán jegyzett meg Fonyódi Péter („Egy bekezdés erejéig érdemes elgondolkodni a tartói-tartott kapcsolat abszurditásán is. Az egyik oldalon találunk egy ismeretlen, rosszul fizetett személyt, aki a tábor legstabilabb foglyaként eligazít, és heti-havi rendszerességgel beszámoltat egy világjáró, ismert személyt, aki a találkozóra akár a legújabb típusú, legnagyobb teljesítményű biztonsági Volvón érkezik hosszabb külföldi turnéjáról.”) itt fokozottan érvényesül a besúgó-besúgott viszonyban.
Czettl sikeres ember, szolid, középosztályi jólétet tükröző lakásba érkezik haza, Pásztor lepukkant környezete és külleme sokkal inkább mutat áldozatjegyeket, mint a célszemélyé. A film vélelme, hogy besúgás nem feltétlenül, s nem törvényszerűen járt egzisztenciális hozadékkal, aligha van messze a valóságtól. Mellékmotívuma pedig határozottan az, hogy több van ebben a személyközi drámában, mint egy szimpla ügynökügy. Pásztor a konyhájában ül, szól a telefon, s egy hang változatos gyalázkodásokat és fenyegetéseket ordít az üzenetrögzítőjére, miközben a végstádiumú rákbeteg író derűsen bólogat rá, mintha mindig is tudta volna, hogy ezt gondolják róla, s most végre legitim ürügye van az írótársadalomnak, hogy ezt rizikó nélkül megmondhassa neki. Többrétegű, újranézhető művészfilm, amelyből pont azt a fránya, szimpla ügynökügyet nem fogja kisilabizálni az ifjúság.
Csatornaváltás: recski veterán emlékezik a stúdióbeszélgetésben, majd dokumentumfilm a gyömrői gyilkosságokról a Dunán. Sajnos egyre több jel mutat rá, hogy a kommunizmus áldozataira történő emlékezés öntudatlanul is a kommunista rezsimek gyásznap-esztétikáját és műsorvilágát utánozza. A ’70-es években öreg vöröskatonák és partizánok mesélhettek így a fehérterror, a fasizmus rémtetteiről az ifjúságnak, amelyet nyilván ugyanúgy hidegen hagyott az egész. Ez természetesen nem az idős (s a tévéstúdióban gyámoltalan esendőséggel beszélő) túlélő hibája. Hanem az emlékezéspotenciál felelőseié.
"Mikor láttunk mi Discovery Channel-szintű filmeket a Holocaustról, a délvidéki razziáról, az 1941-es deportálásokról és a nyilasokról?” – tette fel a kérdést Gellért Ádám egy kerekasztal-beszélgetésen. S ha ez igaz a zsidó vészkorszakra, többszörösen igaz a kommunizmusra. Ezért is volt rossz választás a dokumentumfilm. Gyömrőn 1945 kora tavaszán ugyanaz történt, csak jóval véresebben, mint sok más településen. A szovjet hadsereg bevonulása utáni zűrzavarban nem egy helyütt lumpen figurák, bűnözők, kalandorok, a taktikai okokból akkor még a polgári demokráciát hivatalosan elfogadó Rákosi-féle MKP irányvonalánál jóval balabbra álló helyi kommunisták vezetésével kikiáltották a proletárdiktatúrát. Ott akarván folytatni, ahol a Tanácsköztársaság bukásakor abbahagyták.
Gyilkoltak, kisajátítottak, terrorizáltak. Sokszor gyakran a pártvonalhoz hű kommunisták tettek panaszt önbíráskodó elvtársaikkal szemben. A demokratikus színben feltűnni akaró pártnak is kínos volt ez, igyekezett politikai tehertétellé vált embereit megfékezni. Igaz, a vétkesek szinte mindig megúszták, a párt eltussolta a dolgot. De (bár, a szovjet katonák által elkövetett nemi erőszak, zabrálás leplezéséhez hasonlóan ez sem nélkülözte a cinkos félrenézést) alapvetően politikai mázzal leöntött egyéni önkényről, vélt vagy valódi sérelmek által motivált helyi leszámolásokról van szó.
A film bemutatja ezt a – a kommunista terror általános jellegzetességeitől sokban elütő – bűncselekményt. Csakhogy az a gond, hogy ha az új generáció ezt megnézi, ebből sem kap választ az őt izgató alapkérdésekre. Mi a kommunizmus? S egyáltalán, kik azok a kommunisták, akikről olyan sokat hallok, de még egy emberrel sem találkoztam, aki bevállalta volna, hogy tényleg az? Miért csinálták azt, amit?
A harmadik emléknapi produkció Papp Gábor Zsigmond filmje, három emberről, akiket a Nyugat ügynökeiként bélyegzett meg a rendszer propagandája, el, holott egyik sem volt igazi kém. Csak majdnem. Az egyik egy olasz diplomata ismerősének javaslatára információkat adott a Szabad Európa Rádiónak. A másik a Rákosi-korszakban diverzánsképzést kapott Franciaországban, s átdobták Magyarországra, hogy ellenálló sejteket hozzon létre. A harmadikat már a puha diktatúrában ítélték el, mert osztálytársaival lerajzolta a szolnoki repülőteret, hogy aztán majd eladják valakinek.
Egyik sem volt beszervezett hírszerző, de már ezek a határesetek is karcolgatnak valamit, amit Papp másik filmje egyértelműen bemutatott. A „nemzeti oldal” kommunizmus-áldozati oldal tekintetében meglévő kettős mércéjét. A szolnoki légi bázisról rajzot készítő srácot a rendszerváltás után sem rehabilitálták. A másik filmben bemutatott Rimner Gábort, a ’70-es években beszervezett DIA-ügynököt (USA katonai hírszerzés) még úgy sem. A kommunizmus kísértete valószínűleg röhög a markába, hogy a nyugati tömbhöz rég csatlakozott (s hivatalosan is antikommunista) Magyarország jogilag bűnösként kezeli (ergo nem rehabilitálja) azokat, akik nyugati országoknak dolgoztak a kommunizmus éveiben. Míg a kommunista Magyarország nemcsak rehabilitálta, de hősként ünnepelte azokat, akik a Horthy-korszakban magyar állampolgárként szovjet hírszerzők voltak.
Ezzel szemben nálunk még csak nem is úgy húzódnak a törésvonalak, hogy a posztkommunista baloldal hazaárulónak tartja őket, az antikommunista jobboldal meg hősnek. Nem, a NATO-kémeket a jobboldali kormányzatok sem hajlandóak törvényileg is egy totális rezsim ellen küzdő igaz embernek tartani. (Ami egy, a II. világháború éveiben a nácik ellenében a Szövetségeseknek kémkedő német emberrel aligha fordulhatna elő, őket már rég rehabilitálták mindenütt.) A szélsőjobbos Lovas Istvánt és pár liberális jogvédőt, újságírót leszámítva ez még csak fel sem tűnt szinte senkinek.
S végül, zárásképp ott az örök klasszikus, a Soha, sehol, senkinek, az 1951-es kitelepítéseket feldolgozó mű. A kifogás ellene sem esztétikai, hanem tematikai: mikor a film játszódik, a kommunista rendszer javában tombolt. Az érdeklődő fiatal ebből sem kap választ a kérdésre. Hogy 1945-ben, még többé-kevésbé szabadon, titkosan miért szavazott annyi ember a kommunistákra, mint 1939-ben (ugyancsak titkosan) a nyilasokra vagy 2010-ben a Jobbikra? Miért tudott a kommunizmus még a nácizmusnál is vonzóbb lenni, s jó néhány országban külső segítség, idegen csapatok nélkül is hatalmon maradni? Egy gyilkossági nyomozást érdemes volna az indítéknál kezdeni. Ami itt most újfent nem sikerült.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
