A Sziget idén fesztiválköztársaságnak titulálja magát, az Ördögkatlannak viszont nincs szüksége ilyen hangzatos szavakra. Ahogy Bérczes László főszervező találóan megfogalmazta zárásképpen, az Ördögkatlan öt napra az itt lévők részére a haza volt, az a hely, amelyet olyan természetesnek veszünk, hogy csak a hiányát érezzük meg, de azt nagyon.

A derűsen naiv fesztivál

Az Ördögkatlan legnagyobb erénye, hogy bár az elmúlt hat évben mind költségvetését, mind a fellépők számát és minőségét tekintve óriásit fejlődött, egyáltalán nem érződik a lényegében összes nagyobb fesztivált jellemző haszonmaximalizálási kényszer: nem csak a jegyárak nem emelkedtek tavaly óta, de a szervezők azt sem kívánják megszabni, hogy ki hol egyen, igyon és aludjon. 

MTI / Sóki Tamás

Mindennek egyik oka az, hogy az Ördögkatlan tényleg szimbiózisban létezik a neki otthont adó kisfalvakkal, ahol a fesztivál idejére sajátos ökoszisztéma alakul ki az éjjel-nappal nyitva tartó vegyesboltokkal és sátrazókat váró udvarokkal – a falu polgármestere pedig személyesen szerez mankót a fesztivál hősi sérültjének. A helyi vállalkozók többnyire nem éltek vissza a bizalommal, bár a helyi lakóknak alanyi jogon járó hetijegyekkel elég komoly üzérkedés folyt Nagyharsányban, legalábbis erre utal, hogy ugyanaz a barátságos fiatalember egy nap alatt háromszor próbált minket belevinni az év bombaüzletébe.

Ezzel együtt az Ördögkatlant a kezdetektől jellemző derűs naivitás mára a rendezvény védjegyévé vált, és némi reményre ad okot, hogy így is lehet fesztivált szervezni és közben minden ellenkező előjel dacára nem beleállni a földbe.

A gazdasági vonalon szándékoltan amatőr fesztivál más vonatkozásokban viszont egyre inkább profibbá válik, idén már nem lehetett panasz az egyes falvakat összekötő katlanbuszokra és olajozottan közlekedtek a Katlant a külvilággal, azaz jelen esetben Péccsel összekötő koncertjáratok is. A pontos kezdés mai napig nem a fesztivál erőssége, de ennél nagyobb bajunk sose legyen, elvégre ebben a környezetben minden perc ajándék, még akkor is, ha kedvenc zenekarunkra várunk már lassan félórája.

Koncert a zöldséges előtt

Az Ördögkatlannak több kedvenc zenekara is van, amelyek évről-évre visszajárnak: a fesztivált mindig a Quimby kezdi és a Kiscsillag zárja és a kettő közé majdnem mindig esik egy 30Y koncert – és az Európa Kiadó is egyre többször itt kísért, váltakozó sikerrel. A nagy kedvenceket a Kiscsillag utolsó 15 percét leszámítva idén kihagytuk, igaz, a 30Y esetében nehéz volt a választás: a kitűnő Szentimentálét Alexander Balanescu és Ada Milea egyben és külön-külön is zseniális kettősével váltottuk ki, akik egy román szürrealista költő Robinson újraírását, a Szigetet zenésítették meg az óriásira nőtt falábú kalózzal, a Robinsont kísértő sellővel és az elnyomott Péntekkel.

Ezzel az egyszerre vicces és felemelő koncertélménnyel vetélkedett a Londonból érkező Urban Voodoo Machine csapata, amely még úgy is a tökéletes Rejtő Jenői zenekar, hogy nagy valószínűséggel sosem hallottak kedvenc írónkról. Az Urban Voodoo Machine egyszerre cigány, egyszerre punk és egyszerre kabaré egy füstös londoni matrózkocsmából, Fülig Jimmy törzshelyéről.

MTI / Sóki Tamás

Az Urban Voodoo-nak ráadásul annyira bejött az Ördögkatlan és Magyarország, hogy pénteki nagyszínpados debütálásuk után másnap félig spontán módon megszállták az Árokpart-bár miniszínpadát, és bő két órás koncertet adtak tömegszörföléssel és a lehető legjobb ponton felbukkanó francia fúvósokkal. Ekkor persze már a falusi zöldséges előtt is egy alkalmi cigánybanda játszott, lelkes fesztiválozókkal kiegészülve.

Reméljük, hogy az Ördögkatlanról idén betegsége miatt elmaradó Jiří Menzel felépül és jövőre rendben ideér. Mi biztos itt leszünk, hacsak el nem visz minket addig az ördög.