1984-ben egy amerikai költő, bizonyos Marc Smith Chicago városában írt egy verset a barátnőjének. A nő a vers ellenére elhagyta, a szerző pedig, hogy alkoholba fojtsa bánatát, meglátogatta a „Get Me High” elnevezésű kocsmát, ahol éppen szabad mikrofonos estet rendeztek. Smith felment a színpadra, előadta a szöveget, és megszületett egy műfaj. A slam poetry.

A Vagány Históriák immár második évadának keretében megtartott összművészeti eseményen, egy Nagy Márta költő által moderált kerekasztalbeszélgetés keretében az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő magyar slam poetry és a „klasszikus” kortárs költészet viszonyáról esett szó, majd következett a tulajdonképpeni „Vagány Históriák”, amely nem más, mint Bach Máté fotográfus költőportréinak vetítése felolvasással, valamint zenei aláfestéssel kiegészítve.

Závada Péter: "Óhatatlanul azt érzem, Boci, boci tarkát írok"

Stiller Ákos

Mindez így leírva, a tudósítás száraz megfogalmazásában és a költői estekről alkotott általános tapasztalatok hátterével rettenetesen unalmasnak hangzik. Higgyék el: nem az. Nem a szövegeket zsibbasztó monotonitással előadó beszélő fejekkel, valamint az ezt illusztráló aláfestéssel, kiegészítéssel találkozhatunk. Zene, képek, valamint a Fekete Réka „Thália” és Horváth Kristóf, „Színész Bob” elmondásában elhangzó szövegek ritkán tapasztalható egységet alkotnak. Előadást, összművészetit. A szó legjobb értelmében.   

Hogy egészen pontosan mi is a slam poetry, azt még maguk a műfaj képviselői sem tudják.  Parázs vita bontakozott ki ugyanis a témában a slam-ről szóló kerekasztal résztvevői, valamint a közönség soraiban helyet foglaló szerzők és előadók között. Saját, némileg leegyszerűsítő meghatározásunk szerint a slam nem más, mint rap zene nélkül; költészet és stand-up házassága.

Jó dolog-e a siker, vagy az egyszerűség a fogyaszthatóság fokmérője? Ezen a kérdésen hosszan vitatkoztak a résztvevők. A közönség soraiban helyet foglaló Závada Péter, akit a magas irodalomtól távolabb álló nagyközönség mint Újoncot, az Akkezdet Phiai rapduó reprezentánsát ismerhet, kijelentette: első klasszikus verseskötete megjelenésekor egyenesen zavarta a siker, a műfajhoz mérten viszonylag magas eladott példányszám.

Ahogy fogalmazott: „Én nem éreztem jól magam attól, hogy jól fogyott a könyvem. Egy szintig persze pozitív a siker, de ezután a pont után óhatatlanul azt érzem, Boci, boci tarkát írok.” Gábor Tamás Indiana megfogalmazásában: „Ne keverjük össze az akciófilmeket David Attenborough-al. Ez két külön dolog. A Bogarak életére is valószínűleg kevesebben lennének kíváncsiak Bruce Willis előadásában.” A menőség nem menő. Vagy mégis? Csider István Zoltán kontrázott: Semmi gond a menőséggel. A slam nem más, mint David Attemborough-ba oltott Bruce Willises művészpornó.” Fogadjuk el a meghatározást.  

Az eredeti, amerikai slam valamint annak magyarországi leágazása között jelentős különbségek vannak. Nálunk még mindig sokkal inkább szövegalapú, a felolvasáshoz kötődő az előadás, bár Indiana felhívta a figyelmet azon produkcióra, melyet Szkárosi Endre költő, az ELTE olasz szakának professzora egy fúrógép valamint egy sajt felhasználásával adott elő. Az eseményen megjelent gimnazisták nem feltétlenül kerültek közelebb a kortárs irányzatokhoz.

A művész nem fogta vissza magát a fogalmazásban: „Azt írom ki magamból, ami felb*sz, a sajtót pedig lesz*rom. A közönség, a közvetlen visszajelzés azonban számít, akinél ez elmarad, vagy negatív, azok az előadók egy idő után úgyis kikopnak.” Bár a közönség soraiban ülve megszólíttatva éreztük, mi visszafogtuk magunkat. Csider István Zoltán szerint a slam nem más, mint egy nyilvánosságcsatorna, amelybe nem szólnak bele felülről. Mint ahogy – tesszük ezt mi hozzá- az amerikai alapítók is a költészetakadémiákról, egyetemekről való kiemeléséért küzdöttek és küzdenek ma is.  Három percig tiéd a színpad, a mikrofon, azt mondasz, és úgy, ahogy csak szeretnéd. Mindezek után a közönség soraiból véletlenszerűen kiválasztott zsűri értékel. Hiszen a slam elsődlegesen kompetitív műfaj: előadói és írói verseny.

Az estet Ef Zámbó István Dep’art nevű formációja zárta. Ha tíz évvel korábban születünk, minden bizonnyal örömkönnyeket hullat velünk a nosztalgia.