hvg.hu: Filmnapló. Pontosan mit takar ez az elnevezés? Miért választotta pont ezt a formát gondolatai közvetítésére?

Szirtes András: Egyszer felnéztem a plafonra, és láttam ott egy fekete lepkét, figyeltem, ahogy mászkál, bontogatja a szárnyait, és az jutott eszembe, milyen kár, hogy nincs nálam egy filmfelvevő, mert milyen jó lenne rögzíteni ezt az imént megélt képet. Akkor gondoltam először arra, hogy filmnaplót kellene vezetnem a saját életemről. Volt barátom, aki számon kérte rajtam, hogy miért magamról készítek filmet, miért nem róla, vagy bárki másról? A válasz természetesen nagyon egyszerű volt: filmes vagyok, ez a szakmám, úgy használom a kamerát, mint író ember a töltőtollat. Ki készíthetne hitelesebb lenyomatot az életemről, mint én? Az volt a tervem, hogy igyekszem mindent felvenni, amit fontosnak érzek, majd aztán mindebből készítek egy kivonatot, egyfajta esszenciát, mely messze túlmutat a sima dokumentáción. Ilyenekből egyébként rengeteg készült Amerikában az '50-es '60-as években. Az alapvető különbség a korábban az amerikai avantgárd filmművészetben feltűnő personalfilm és az általam készített naplók között, hogy míg az előbbi ömlesztve tárja elénk a pillanatnyi valóságot, addig az enyém egy válogatott, megszerkesztett anyag.

Stiller Ákos

Arra gondoltam, hogy egy 48 részes, etaponként körülbelül fél órás, így összességében kerek 24 órás filmeposzt hozok létre. Arról, hogy ez meddig fog tartani, akkor még fogalmam sem volt. Végül is 1979-től 2004-ig forgattam. Több száz órányi anyag készült, melyeket soha nem néztem egyenként vissza. Bizonyára időt kellett hagyjak az anyag ülepedésére.

Aztán voltak pillanatok, mikor úgy éreztem, hogy kezd valami konkrétan körvonalazódni a fejemben. Ekkor végignéztem a rengeteg filmtekercset, nonstop levetítettem a barátaimnak is, majd megrajzoltam a hihetetlen mennyiségű dokumentált életanyag részenkénti vázlatait. Beleépítettem azokat a rétegeket – álmaimat, képzelményeimet, emlékeimet –, melyeket pusztán a dokumentumok nem tartalmaztak, és ily módon komplexen összeraktam egy nagyobb anyagot.

1983-ban válogattam össze az első 8 rész anyagát – ez volt a bizonyos némafilmkorszak –, ekkor még hangot nem, csak képeket rögzítettem, az ezt követő részek már hangosfilmek.

hvg.hu: Meséljen egy kicsit az álmok és valóság kapcsolatáról az életében. Hogyan jelenik meg ez a Naplóban?

SZ. A.: Ahogy azt korábban már említettem a napló mint dokumentáció magában nem érdekel. Gondoljunk csak arra, hogy az ember az élete egy bizonyos részét nyitott szemmel, a világot érzékelve tölti, de egy jó részét végigalussza. Ilyenkor álmodik, amire vagy emlékszik vagy nem. A Napló forgatása idején mindig ott volt az ágyam mellett egy kismagnó, melyre ha éjjel megcsapott egy álom és felriadtam, azonnal rámondtam az élményeimet, érzéseimet. Ezeket az álomfelvételeket természetesen később mind legépeltem, szerettem volna őket rekonstrukciós módon életre hívni és beilleszteni a Napló No.1–No.16-ba, de erre sajnos soha nem kaptam pénzt. Talán, egyszer még ez is megvalósulhat, de ha nem, az sem tragédia, hiszen ezt a problémát úgy igyekeztem áthidalni, hogy többrétegű gondolkodást vizualizáltam, ami azt jelenti, hogy két-három képsorozat fut párhuzamosan. Hol az egyik, hol a másik, bújik elő, és ezek a különböző síkok egymással összeölelkezve megszakítják a jelenidőt, belelépnek a múltba, a jövőbe, a képzeletbe és az álomba.

hvg.hu: Nagyon személyesek, nagyon intimek a filmjei. Az embernek az az érzése, mintha tabuk, gátlások nélkül kitárulkozna. Vannak morális határok, melyeken túl nem megy, vagy a művészet, az alkotás mint produktum felülbírál mindent?

SZ. A.: Simone Weilnek van egy könyve, az a címe, hogy Ami személyes, és ami szent, melyben arról ír, hogy minden embernek kell legyen morális kontrollja, ami meghatározza, hogy mi az, amit kiközvetíthet mások számára, és mi az, amit már nem. Erre nincs recept, ezt mindenki maga határozza meg.

Egyízben megkértem Erdély Miklóst, hogy védje meg három kisfilmemet a Balázs Béla Stúdió tagsága előtt. Ő úgy fejezte ki magát, hogy az az érdekes a Szirtesnél, hogy a filmet a maga közvetlenségével és személyességével meri használni, a kérdés csak az, hogy milyen morális szinten áll. Az mindenesetre nagy jövőt jósol neki, hogy nagyon szabadon meri használni a film kínálta formákat, az már egy másik kérdés, hogy miután felgyullad a villany az ember kissé viszolyogva néz az alkotóra. És igen, így van, ezzel a reakcióval a nézők részéről tulajdonképpen minden filmem bemutatója után találkozom. Valószínűleg ez a fajta polgárpukkasztó mentalitás váltja ki ezeket az érzéseket nemcsak a közönségből, de a szakma nagy részéből is. De, ez egyáltalán nem zavar. Szerintem fontos, hogy az ember kitárulkozzon a filmvásznon, hogy mindenestül oda merje tenni a maga személyiségét, itt pusztán annyi a kérdés, hogy megfelelő kontroll alatt áll-e? Például a Naplóban soha nem vettem fel azt, ahogyan szeretkezem valakivel, mert úgy éreztem, hogy az egy szent dolog, sokkal kifejezőbbnek találtam az egymás iránti szeretetet és vonzódást egy szimbolikus képpel kifejezni.

hvg.hu: Honnan jött a gondolat, hogy filmrendező legyen? Változott-e, és ha igen, hogyan az idők során a motiváció?

SZ. A.: Tulajdonképpen terápiás okokból kezdtem el filmet készíteni, ugyanis 18 évesen a filmgyárba kerültem, ahol szembesülnöm kellett az akkori szocialista-realista filmtermés hazugságaival, és ennek kapcsán akkora düh gyülemlett fel bennem, hogy elhatároztam, hogy majd én, amatőrfilmesként rávilágítok az igazságra. Nem akartam se művész, se filmrendező lenni, egyszerűen csak el kellett mondjam, hogy mindaz, amit közvetítenek az emberek felé, az hamis. Akkor már fényképeztem, és egyébként is úgy éreztem, hogy mindenképpen a képi világ lesz a gondolataim megnyilvánulási formája. Ilyen kiélesedett igazságlátással és felfokozott indulatokkal forgattam a Bisztró című filmemet, amit elég érdekesen fogadtak, már csak azért is, mert egy filmnyelvi újításról, egy filmversről beszélünk.

Stiller Ákos

Azt hiszem a motiváció azóta is azonos, ha rám tör a forgathatnék, akkor megyek, de csak akkor. Esetemben a filmezés valóban munkaterápia. Saját életem gondjait, problémáit, bánataimat nyomtam el vele, és nyugodtan mondhatom, hogy rengeteg nehéz helyzeten átsegített, sőt azon túl, hogy viszonylag megőriztem a fizikai épségemet, még lenyomatot is hagytam a világban magam után. Könnyen lehet, hogyha az életem harmonikus és szép lett volna, akkor soha nem forgattam volna filmeket.

Ma is azt vallom, hogy ha meg bírom állni, hogy nem csinálok semmit, akkor nem szabad filmeznem. Most például hosszú szünet után megint elkezdtem filmnapló-tekercseket készíteni, de volt, hogy két hónapig nem forgattam semmit, aztán reggel úgy ébredtem, hogy ma van itt valami dolog, és csináltam is néhány rövid kis etűdöt, melyeket fel is tettem a Facebookra. Mindig csak annyit, amennyire inspirálódom.

hvg.hu: Apropó, Facebook: mennyire fontos megjelenési forma önnek? Egyáltalán milyen fórumokon találkozhatunk a filmjeivel?

SZ. A.: Tény, hogy együtt kell élni a virtuális valósággal. Mondom ezt úgy, hogy abszolút a mozi híve vagyok, ahol egymás energiáival, közös rezdüléseivel megsokszorozódva együtt élvezik és együtt fogadják be az emberek az alkotást. Ennek megvan a maga diszkrét bája. Azonban szomorúan ugyan, de tudomásul kell vegyem, hogy csinálok egy Szirtes-filmklubot kéthetente, ahol megjelenik 5-10 néző. Szóval nagy szükség van az internetre, a közösségi oldalakra, ha valamennyire el akarjuk juttatni a művészetünket a befogadókhoz. Nekem körülbelül 4000 ismerősöm van a Facebookon, így, ha oda feltöltök egy általam készített videót, akkor lehet, hogy csak gyufásskatulya méretben, de meg tudják nézni, és ezzel végül is küldtem egy jelet. A visszajelzésekből pedig konkrétan tudom, hogy aznap hány nézőm volt, és ez jó.

Ha a honlapomra rámegy valaki, onnan a filmjeim többségét le tudja tölteni, de gyakorlatilag nincs másutt rendszeres megjelenési lehetőségem. Látnom kell, hogy amit csinálok, az ha nem is a tilt – csak hogy ne csináljunk mártírt belőlem –, de mindenképpen a maximum tűrt kategóriába tartozik. Kit érdekel a lila gőz, a másképp gondolkodás? Az emberek keresik a konkrét sztorit, ami, esetemben nincs. Néha felbukkantam filmszemléken, kaptam díjakat, máskor néhány lekicsinylő kritikát, ma már ez nem érdekel.

hvg.hu: Mi számít az ön esetében inspirációnak? Honnan merít ihletet?

SZ. A.: Tudnunk kell, hogy filmkészítés története mindössze 120 éves múltra tekinthet vissza. Mi ez a zene, a képzőművészet vagy akár a dráma, a színház több ezer éves múltjához képest? Azt gondolom, hogy a film esetében egyelőre csökevényes hajtásokról beszélhetünk. Az igazi ága akkor fog kihajtani, mikor a film megtalálja önmagát.

Engem mindig nagyon erősen inspiráltak az egyéb művészeti ágak, belőlük merítettem erőt, energiát a saját mozgóképes világom megteremtéséhez.

Vegyük példának a Hajnal című filmemet. Készítése alatt folyamatosan hallgattam Bartók: Zene ütőhangszerekre és cselesztára című művét, és e mű struktúrája iránymutató volt számomra. Segítségével találtam meg, hogy milyen képeket vegyek föl, illetve azok hova kerüljenek az én konstrukciómban, majd mikor a forgatást befejeztem, megköszöntem Bartóknak, hogy hallgathattam ez a remekművet, és félretettem. Úgy éreztem, hogy egy ilyen nagyszerű darabot semmiképp sem használnék kísérőzenének. Másik példa a Lenz című filmem, mely három dologból inspirálódott. Egyrészt Georg Büchner Lenz című novellájából, aztán Caspar David Friedrich festészetéből, végül Gustav Mahler Első Szimfóniájából, és még számos példát sorolhatnék, a lényeg tehát, hogy én mindig más műalkotásokból kapok erőt, saját műveim létrehozásakor. Ez semmiképp sem másolás, talán ahhoz hasonlítható, mint mikor egy növény fejlődésébe meghatározó tényezőként értékeljük, hogy mennyi napsugár érte, mennyi csapadékot, tápanyagot kapott.

hvg.hu: Sokat dolgozott sikeresen külföldön. Mi az oka, hogy visszatért Magyarországra, holott akár Amerikában, akár Franciaországban vagy Belgiumban szépívű kísérleti filmes karriert futhatott volna be, biztos egzisztencia várta?

SZ. A.: Ennek egy oka van, a honvágy, melyről állítom, hogy a legkínzóbb betegség, és egyben gyógyíthatatlan is. Először Amerikában szembesültem vele, ahol ott-tartózkodásom második éve felé, olyan elementáris erővel tört rám, hogy egyszerűen mindent hátrahagyva azonnal haza kellett repüljek. Döbbenetes és egyben végtelenül kínzó érzés, mikor azzal szembesülsz, hogy borotválkozás közben a tükör előtt önkéntelenül gyermekdalokat kezdesz énekelni magyarul, vagy produktum híján az emlékezet játékaként megcsapja az orrod a marhapörkölt tarhonyával semmivel össze nem téveszthető illata.

Stiller Ákos

Másfelől annyira hiányzott az  anyanyelvem rendszeres használata, hogy grafománná váltam, hetente 20-30 oldalas leveleket írtam az apámnak, csakhogy használhassam a nyelvet. Megjegyzem forgatókönyveim, regényem, szóval írásos megnyilvánulásaim nagy része is külföldi tartózkodásaim alatt született. Nyilván ez sem véletlen.

Ilyenkor érdektelen a racionalitás, egyszerűen nincs más gyógyír, vissza kell térned a gyökereidhez.

hvg.hu: Roppant karizmatikus, dinamikus alkat, majd szétfeszítik az energiák. Miért nem nagyobb “forradalmár”?

SZ. A.: Korábban voltak társadalmi érdeklődést kiváltó dokumentációim, csak úgy éreztem, hogy ezek elillannak, elöregszenek, nekem olyan sűrítményeket kell létrehoznom, melyek a halálom után, akár több száz évvel is, esszenciális lenyomatát nyújtják egy adott kornak vagy egy adott szellemnek.

Habitusomat inkább jó szervezői vénámmal együtt próbáltam érvényesíteni egy ideig, tehát megalapítottam a MAFILM Amatőr Filmklubját, majd aktívan részt vettem a BBS munkájában, kétszer vezetőségi tag is voltam, sőt megválasztottak a kuratórium elnökének. De úgy éreztem, hogy nekem a hatalom nem való, mert előhívhat olyan negatív tulajdonságokat, melyek csírájukban bennem vannak és a diktátorokra jellemzőek. Az az elementáris düh, mely a társadalmi igazságtalanságok kapcsán tör elő belőlem olyan cselekedetekre késztetne, melyek szerintem Isten és ember ellen való bűnök. Így jobb is, hogy nem kaptam soha hatalmat a kezembe. El kell fogadnunk, hogy az ember nem tud társadalmon kívüli lényként létezni, így nyilván én sem tudok. Erezetem a levegőn van, és pontosan érzékelem azokat a viszonyokat, amik közt élünk, sőt, mindezek nyilván valamilyen módon lecsapódnak a munkáimban is, de nem szeretek aktuálpolitikai dolgokkal foglalkozni. Egész egyszerűen nem az én műfajom.

hvg.hu: Barátságok, művésztársak, kapcsolatok, hogyan alakult életének ez a szegmense?

SZ. A.: Egy ideje önként vállalt száműzetésben élek, nem igazán fordulok elő bulikon, kiállításmegnyitókon. Ez, a frusztrációból fakadó eltávolodás a művészvilágtól egyben azt is jelenti, hogy nincsenek alkotótársaim, szellemi partnereim. Igaz barátaimat egy kezemen meg tudom számolni. Sajnos közülük sokan, például Halász Péter, Erdély Miklós, Gujdár Józsi már a túlvilágra költöztek, és hiányuk sokszor iszonyú erővel tör rám. Ma már csak a fiatalokhoz fordulok. Bennük még bízom. Úgy érzem, hogy a 15-25 éves generáció tagjai képezik azt a réteget, akik már nem fogadják el a társadalmi beidegződéseket, és szabadon, lazán mernek gondolkodni és létezni. Bennük még van annyi inspiráció, belső lendület és szabadság, hogy szívesen tanulok tőlük. Őket már nem lehet félrevezetni, megtéveszteni, szabadok, és általuk én is azzá válhatok. Ezért is volt nagy boldogság számomra, mikor az egyik színművészeti iskola zenés-táncos osztályának taníthattam a filmekről, filmezésről.

hvg.hu: Mi volt az oka, hogy 25 év után abbahagyta a Napló forgatását?

SZ. A.: Egyszerűen abba kellett hagyjam. Ez a permanens, standby üzemmód, a mindennapokat átitató, állandósult készenléti állapot – miszerint kamera és magnetofon nélkül szinte sehova nem megy az ember, hisz nem tudhatja, hogy aznap éppen mit kell felvegyen, hogy le ne maradjon a megfelelő rögzítendő pillanatról –, szóval ez, az élet megélésére ugyanakkor fontos pillanatainak rögzítésére irányuló vágy által életre hívott kettősség egy idő után skizofrén állapotot okoz.

hvg.hu: Egy képzőművészeti tárlat – eltekintve a megnyitó néhány órás mozgalmas történéseitől –, meglehetősen statikus esemény, de mire számítson az a látogató, aki egy filmrendező 40 napig tartó kiállítására kíváncsi?

SZ. A.: Több millió kockából kiválogatott 500 filmkocka, 500 oldalas írott anyagból ollózott mondatok, szócskák, versek, gondolatok, melyek a filmkészítéssel kapcsolatos problémáimat tartalmazzák, valamint – a már korábban említett 48 naplórészlet rajzos vázlata egymással parallel, a magam által épített bambuszszerkezeten körben elhelyezve keretezik a vetítés kellékeit, megszelídítve ezzel az aula ridegségét.

Stiller Ákos

A kiállítás szeptember 10-étől október végéig tart nyitva naponta délután kettőtől tízig. Este 7-től minden nap ott leszek, és részleteket vetítek a naplóm eddig megvalósult részeiből, illetve játék-  és kísérleti filmjeiből, így a kiállítást záró 40. napra – terveim szerint –, a teljes anyag végére is elérek.

Igyekszem rugalmasan kezelni a vetítéseket, így a kiállítás alatt tervezek egyfajta film-sessiont. Ezt képzeljük el úgy, mint egy éttermet, ahol is a vendégek, itt most érdeklődők, rendelhetnek a séftől, ez esetben tőlem, az “étlapon“ szereplő filmekből, s külön kérésre, amennyiben a többieknek ez nincs ellenére, máris kész vagyok változtatni a menün.

hvg.hu: Van kedvenc saját filmje?

SZ. A.: Nézze, képzeljen el egy szülőt, akinek van jó néhány gyereke. Az egyik sánta, a másik púpos, a harmadik félszemű, egyik sem tökéletes, de mind az övé. Valahogy én is így vagyok a filmjeimmel, van amelyik jobban, van amelyik kevésbé jól sikerült, de mindegyiket szeretem, hiszen az én szülötteim.

hvg.hu: További filmtervek?

SZ. A.: Mikor legutóbb két évet Belgiumban töltöttem írtam három forgatókönyvet. Az egyik közülük anyám történetét dolgozza fel. Vándorszem regényemből, kiollóztam az anyámra vonatkozó részeket, és írtam belőlük egy 52 oldalas kamaradrámát. Három éve várom, hogy legyen belőle valami, most úgy tűnik, hogy talán lesz is. Annyira erős az anyag, hogy még Andy Vajnáék is komolyan latolgatják a megvalósítás lehetőségét. Ha így lesz örülök, ha nem az sem baj. Nem kell mindig filmet készíteni, a várakozás időszaka sokszor hozzásegít, hogy igazán kiforrott, letisztult munka születhessen.

Stiller Ákos

Hozzáteszem, nagyon nagy bátorság kell ahhoz, hogy azt mondd, hogy most gyenge vagyok, most nem, most fel kell töltődjek, a legtöbb ember erre nem képes, mert hajszolja a sikert, az elfogadottságot, menetelősen halad előre, és sokszor ki is üresedik közben.

Ma már azt vallom, hogy az igazi kreativitás nem a végtermék, hanem maga a folyamat, melynek lényege, hogy alkotó és a többi ember is tanul, épül általa. Kicsit olyan ez, mint egy mandala, ahol egy gyönyörű szép kép készül homokból, melyet aztán szétfúj a szél vagy elmos a tenger. Persze, nagyszerű lenne, ha az összes eddigi filmem hozzám kapcsolódó lenyomatot hagyna a világban körvonalazva egyfajta rám jellemző gondolkodásmódot, szellemiséget, de közben nem szeretném elfelejteni a Sade márki és élete című filmemben elhangzott örökérvényű gondolatot, miszerint “Sosem a szerző fontos, hanem a mű.”

A Filmnapló installációja és részletei szeptember 10-től, október 20-ig tekinthetők meg a budapesti Centrális Galériában.