1988-ban kiszabadult tabukönyvek

„A zúzda malmai gyorsabban őröltek, mint az idő kerekei” – e hangzatos szlogennel jelentette be 1988 márciusában a Zrínyi Könyvkiadó, hogy számos, „korábban tiltott csemege” társaságában közreadja a „hányatott sorsú” Sík Endre önéletírását, amelyet a kiadó 18 évvel korábban „egyszer már majdnem megjelentetett”. A szóban forgó Vihar a levelet... című kötet 1970 decemberében ugyan kikerült a nyomdából, ám néhány heti raktárlét után – ahogy a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) politikai bizottsága (pb) határozatilag fogalmazott – „megtették a szükséges intézkedéseket”, így a 10 600 kinyomott példányból mutatóba sem igen maradt. Az akkor 80 esztendős – a bátyjáétól, Sík Sándor piarista tartományfőnökétől és költőétől meglehetősen eltérő életutat befutó – szerző első világháborús hadifogolyként került a bolsevik eszme bűvkörébe, Afrika-specialista néprajzkutatóként lett a moszkvai egyetem professzora, majd 1945 után Rákosi megbízható diplomatája, 1956 után pedig Kádár külügyminisztere, illetve az Országos Béketanács elnöke.

 Az élete során végig pártszerűen viselkedő, Lenin-békedíjas Sík azzal követett el jóvátehetetlen hibát, hogy az 1934 és 1941 közötti szovjetunióbeli éveket, a magyar emigrációt is megtizedelő koncepciós pereket „szubjektív élményei felidézésével, személyes ismerősei tragikus sorsának részletező elbeszélésével, de általánosító hangsúlyokkal” ábrázolta. A súlyos ideológiai eltévelyedést a mindent árgus szemmel figyelő szovjet nagykövetség a pb több tagjának is felhánytorgatta baráti beszélgetések során. Ennek hatására aztán a központi bizottsági (kb) tag Síkot nemcsak a memoárjától fosztották meg, de két hónappal későbbi kerek születésnapja alkalmából semmifajta – ilyenkor szokásos – kitüntetésben nem részesült, mindössze egy köszöntőlevelet kapott a kb-tól, amit azonban az első titkár, Kádár János nem volt hajlandó aláírni.

Sík óvatos, mára jószerével érthetetlen utalgatásokkal teli emlékirata tulajdonképpen már 1988-ban is súlytalan volt, a jogtulajdonos kiadó alaposan befürdött a több tízezer példányban „újranyomott” kötettel. Holott a rendszerváltás előévében valósággal arattak a könyvkiadók, nem akadt olyan hét, amikor ne jelent volna meg szenzáció. A nagyközönség ekkor juthatott hozzá például Borisz Paszternak Zsivago doktorához magyarul. A nevezetes szovjet-orosz nagyregény 1958-ban azzal híresült el, hogy szerzője az előző évben Nyugatra csempészte a kéziratát, s az angol nyelvű kiadást a Svéd Királyi Akadémia rögvest Nobel-díjjal igazolta vissza, ám az elismerést a szülőhazájához ragaszkodó írónak vissza kellett utasítania ahhoz, hogy elkerülje a kiutasítást. S miközben Paszternak regénye sikert sikerre halmozott Nyugaton – Omar Sharif főszereplésével 1965-ben Golden Globe-díjas film is készült belőle –, a szovjet és magyar olvasók 1988-ig csak a hivatalos szitkozódásokból alkothattak képet róla. De négy évtizednyi kihagyás után jelenhetett csak meg ismét – hasonmás kiadásban – a Szovjetunióba hurcolt és ott rejtélyes körülmények között elhunyt zsidómentő svéd diplomata, Raoul Wallenberg 1947-es életrajza is, és ugyancsak fakszimilében látott napvilágot az antikommunizmusa miatt kiátkozott polgári radikális Jászi Oszkár A Monarchia jövője című, 1918-as korszakos kismonográfiája. Az addig tiltott könyvek dömpingje miatt az Európa Kiadó 1988-ról a következő év legelejére csúsztatta át George Orwell 1984 című regényének százezer példányos magyarországi megjelentetését.

A szocialista Magyarországon hivatalosan nem létező cenzúra – ahogy az utólag, a nagy könyvboom esztendejében egyértelművé vált – korántsem csak az említett Sík-kötet esetében tette meg a „szükséges intézkedéseket”. „A Magyar Népköztársaság nemzetközi érdekeit sértő” kiadványnak minősült például 1984-ben a Pergőtűz című összeállítás, amely a Magyar Televízióban sugárzott érdekfeszítő dokumentumfilm-sorozatnak volt a szövegkönyve. A második magyar hadsereg doni kálváriáját Sára Sándor 25 részben dolgozta fel, ám a 17. adás után a sorozatot – megint csak a szovjet nagykövetség kívánságára – félbeszakították, s előbb a megjelenés előtt álló kötetről részletesen beszámoló Könyvvilág című folyóiratot, majd a Pergőtűz 80 ezer példányát is bezúzták. A moziváltozat csonkítatlan szövegét a könyvszabadság mámorában alakult, mára nyomasincs Tinódi Kiadó adta közre. Az igénytelen kivitelű, sajtóhibáktól hemzsegő régi-új könyvet állítólag 100 ezernél is több példányban kapkodták szét, megbízható, jegyzetelt változat azóta sem készült.

Minden előzetes hírverés és reklám nélkül került a könyvesboltok újdonságai közé 1988 kora nyarán két „ősrégi” kiadvány. Milan Kundera Tréfa című regényére legfeljebb az ódivatú borító hívhatta fel az olvasók figyelmét, no meg a Magyar Nemzetnek a betiltás históriáját is részletező cikke. Ebből derült ki például, hogy egykoron az Európa szerkesztői hiába készítették el rohamtempóban a prágai tavasz idején ellenzéki szerepet vállalt Kundera első – s Csehszlovákiában utolsóként megjelent – regényének fordítását, a kötetet pártközponti utasításra raktármélyre süllyesztették. Az ugyan máig rejtély, hogy az évtizedek során hova tűnt a 3300 példány egyharmada, de az időközben – emigránsként – világhírűvé lett Kundera Magyarországon ezzel a kötetével debütált. A másik „újdonság” Kun Béla kilenc évvel korábban köztudottan betiltott monográfiája volt. 1979-ben Pest-szerte rebesgették – s ez azóta be is bizonyosodott –, hogy a Tanácsköztársaság vezérének unokája, Kun Miklós Kádár Jánosnak írott levélben mószerolta be a szerzőt, Borsányi Györgyöt. A Fidesz mai holdudvaronca egykoron azzal áztatta történészkollégáját, hogy nemcsak a „Horthy-kurzus”, hanem az „antikommunista publicisztika” uszályába is belekerült. 

 Más kiadók is felbátorodtak a nyilvánosság elől évtizedekre elzárt két kiadvány csendes piacra dobásától. Kiszabadult például az 1957 óta a Szépirodalmi Kiadó pincéjében porosodó József Attila emlékkönyv, amellyel egykor az volt a baj, hogy éppen akkor boncolgatta a költő és az illegális kommunista párt konfliktusos viszonyát, amikor az MSZMP második embere, a hordószónok Marosán György a poéta halálának huszadik évfordulóján odanyilatkozott: „akarnokok és kis senkik” hazugsága az, hogy József Attilát a párt kizárta a tagjai sorából.

Három helyett „csupán” egy évtizedet várt olvasóira Illyés Gyula Szellem és erőszak című, a magyar sorskérdésekkel, elsősorban az erdélyi magyarság helyzetével foglalkozó esszékötete. A Gyorsuló idő sorozat e darabját 1978 tavaszán a pb azért nyilvánította nemkívánatosnak, mert a válogatásban szerepelt az író az év elején a Magyar Nemzetben publikált, Válasz Herdernek és Adynak című írása is, benne olyan felháborító kitételekkel, mint hogy egy meg nem nevezett országban „népe nyelvén a pap sem prédikálhat immár”. Ceausescu Romániája nem sokáig késett a válasszal, a román írószövetség hetilapjában a „fasiszta nacionalisták harci kosának” bélyegezték a „lidércnyomásosan románellenes” írót, akinek azonban a pb nem engedélyezte a válaszadást, mivel Kádár „káros hősködésnek” titulálta a vitát gerjesztő cikkét. Illyés naplójából tudható az is, hogy a Magvető Kiadó igazgatója, Kardos György megalázó kegyként volt csak hajlandó neki öt tiszteletpéldányt „kicsempészni” a Dabasi Nyomdából.

Ennél is cifrább helyzetbe került hét évvel korábban a „magyar Szolzsenyicinként” emlegetett Lengyel József. A Gulagot megjárt, csak 1963-ban hazaengedett író életműve „záró-díszkövének” tekintette, a Szembesítés című kisregényét. 1971-ben a hatalom korántsem így ítélte meg a kommunista hitében egyébként töretlen, „mérges kicsi öregúr” szóban forgó művét, amelyben a szerző nem átallott olyan kínos párhuzamokat is észrevenni, mint hogy a hitleri és a sztálini munkatáborok bejárata fölé kísértetiesen hasonló feliratok kerültek („A munka szabaddá tesz!”, illetve „A szabaduláshoz az élmunka vezet el!”). A nagyközönség kezébe csak 1988-ban került Szembesítés bő másfél évtizeddel korábban alighanem még a könyvkiadás sajátos műfajú, az MSZMP megbízható kádereinek készített zárt könyvek sorozatában sem jelenhetett volna meg, ha a „problematikus” regényt Lengyel nem juttatta volna ki Nyugatra. A hosszas alkudozások után végül „kézirat gyanánt” jelzettel közreadott mű két példányát a fáma szerint a szocialista kultúrpápa, Aczél György személyesen dedikáltatta az íróval magának és „Kádár elvtársnak”. Cserébe Lengyel egy kis protekciót kért, hogy könyve néhány példányához azért ő is hozzájuthasson. Az ő neve ugyanis nem szerepelt a kiadvány célközönsége, Orwell klasszikus szavaival élve a „még egyenlőbb” elvtársak szűk kétszázas listáján.

MURÁNYI GÁBOR