"Szemtelennek kell lenni, öregem. És még valami. Utána nem szabad betojni..." – a 60-as években ekképp hangzott Jancsó Miklós filmkészítői ars poeticája.

Az eredetileg jogász végzettségű Jancsó 1946-ban költözött Budapestre, beiratkozott a Filmművészeti Főiskolára, ahol 1951-ben rendező szakos diplomát szerzett. Az ötvenes években híradófilmek készítésével kezdte pályáját, 1958-ban pedig megrendezte első saját játékfilmjét, A harangok Rómába mentek címmel. Második játékfilmjében, az Oldás és kötésben (1963.) egy majdnem krisztusi korú (egy híján harminchárom éves), elsőgenerációs értelmiségi szembesülés-történetét meséli el. A film már jelezte, hogy Jancsóval új és eredeti tehetség jelent meg a magyar filmkultúrában. Az Így jöttem 1964-ben készült és 1965-ben bemutatott fekete-fehér film már az összes jancsói stílusjegyet magában foglalta: a szokatlanul hosszú beállításokat, a nagy tért befogó, horizontális kameramozgást, a képek erős vizuális hatással bíró megkomponáltságát. A film a Magyar Játékfilmszemlén a társadalmi zsűri fődíját, a szakmai zsűri rendezői különdíját kapta.

A Szegénylegények (1965.) volt az első, amire felfigyeltek a külföldi kritikusok, kirobbanó nemzetközi sikert aratott, Cannes-ban is bemutatták, s ettől kezdve emlegetik Jancsót egy szinten korunk nagy rendezőivel, Fellinivel, Antonionival és Bergmannal. E filmjével indította az egész életművén végigvonuló gondolatiságot: az egyén és a hatalom, a hatalom és a közösség viszonya, a szabadság és a zsarnokság között feszülő ellentét filmes ábrázolását. 1966-ban a Cannes-i Filmfesztiválon Arany Pálma-díjra jelölték.

Pataky Zsolt

Az 1970-es évek elején Olaszországban élt, 1975-től pedig színházi darabokat is rendezett. A rendszerváltás után gegekkel teli új stílus felé fordult (Anyád!... a szúnyogok; Utolsó vacsora, Nekem lámpást adott). Jancsó Miklósnak a  történelem mindig is kedvenc témái közé tartozott. Utolsó filmjét, az Oda az igazságot a filmszemlén mutatták be 2010-ben. Látszólag Mátyás királyunk korával foglalkozik, de ennél persze sokkal többről volt szó.

1988-től címzetes tanár a Színház-és Filmművészeti Egyetemen, a kilencvenes évek elején pedig a Harvard Egyetemen is tanított. Színházi rendezései is emlékezetesek, így a Várszínházban játszott Hasfelmetsző Jack, az alkalmi színpadokon bemutatott Mata Hari, Drakula, a Csárdáskirálynő és a Szép magyar tragédia vidéki előadásai. A rendezések mellett aktív közéleti és társadalmi szerepet is vállal, címzetes egyetemi tanár, a Magyar Filmművészek Szövetsége elnöke, több ízben az SZDSZ országgyűlési képviselőjelöltje is volt.

Jancsót jól felismerhető, egyedi képi stílusa miatt több külföldi rendező is példaképének tartja. 1972-ben a Még kér a nép című filmjéért a Cannes-i Filmfesztiválon megkapta a legjobb rendezés díját. 1979-ben életműdíjat kapott Cannes-ban. Kétszer kapott Kossuth-díjat (1973, 2006), 1966-ban elnyerte a Balázs Béla-díjat, 1970-ben érdemes, 1980-ban kiváló művész lett, több rangos fesztivál – Cannes mellett Velence, Split – életműdíjasa, Budapest díszpolgára és elnyerte a Magyar Mozgókép Mestere címet is. 2012-ben Jubileumi Prima Primissima Díjat vehetett át.

A  jancso.film.hu így ír róla: "Az élete szól arról, ahogyan mindig rá merészelt kérdezni a magától értetődőnek hirdetett értékekre, el merészelt kívánkozni onnan, ahová a többiek magától értetődően számították. Ellenzéki filmesként dacolt a hatalommal, aki pedig saját káderének tartotta. Marxista művészként táncolt el ellenzékiek boldog csapatától, mely magától értetődően sajátjaként emlegette. Népiesek tették volna meg magától értetődően lobogójuknak, erre – mintha! – választotta volna az urbánusokat. Magától értetődően keresztapjának tekintette mindenki, aki be kívánt vonulni annak idején a magasművészet elefántcsonttornyába. Ekkor rendezte meg a Csárdáskirálynőt. Rendszerváltáskor életműve jogán magától értetődő helye lett volna a népben-nemzetben gondolkodó mérsékeltebb jobboldalon, magától értetődő helye az européer közép-zónában, továbbá a szalon- és szélsőbaloldalon. Ő udvariasan beintett. Erre is, arra is. Nem egyszerre: sajátos ritmusérzékét egy hosszú életen át finomította. Az a legény, aki ott okoz csalódást, ahol éppen befogadnák. És mindig akkor, amikor egy kicsiny fontoskodó csapat már ácsolná a diadalkaput."

"És az ellenkultúra mindig szimpatikus. Az ellenkultúra harcos. „Köpök arra, hogy engem el akarnak nyomni.” Ennek sikere van, különösen a fiatalság körében. Hogy lehet élni az elnyomásban? A magyarok régen megtanulták. Adottság, módszer, kialakult tempó. Régen is ez volt: tudtad, hogy el vagy nyomva, és tudtad, hogy lehet elmondani a véleményedet úgy, hogy ne vágjanak pofán. De az egyéniség is fontos. Korábban megnéztem öt-tíz percet egy filmből, és meg tudtam mondani, hogy kié. A művészetben az egyéniség nem bántó, sőt. Amikor a politikában jön elő – nem akarom én Orbán Viktort bántani, de amikor az egyénisége rányomja a bélyegét az országra –, már nem biztos, hogy jó. Mi diktátorok vagyunk az alatt a pár hét alatt, amíg filmet csinálunk, de csak addig" – mondta a hvg.hu-nak Jancsó Miklós 2012-ben.

Öt évvel korábban, a Mátyás-film forgatása idején pedig kifejtette, hogy az emberek nem tanulnak a történelemből. "Aktuálpolitikai kiszólások nemcsak nálunk, Kelet-Európában vannak, de másutt is. Az persze igaz, hogy az elnyomók és a valamilyen módon ellenállók dramaturgiája sokkal egyszerűbb volt a múltban. A szabadság körülményei között már sokkal nehezebb megfogalmazni, hogyan nyilvánul meg a hatalomnak való alávetettség. Manapság ez az ellentét újra alapvetően a szegénységről és a gazdagságról szól. Hihetetlenül bölcs megállapítás, ugye?"

"Nem tagadom, a marháskodás az életkorral is jár. Gyerekként az ember azt képzeli, hogy örökké fog élni, és komolyan veszi magát. Amikor már látszik a vége, akkor megkérdezi: mi is ez az egész tulajdonképpen? Nekem pechem is van, mert sajnos nem vagyok hívő. A hívőknek könnyebb. Én viszont röhögök az egészen" - nyilatkozta 2007-ben, az akkor 86 éves rendező.

Kövesse a hvg.hu Élet+Stílus rovatát a Facebookon is!