hvg.hu: A Nem kell vala megvénülnöd 2.0. című frissen megjelent regénye az elmúlt évek egyik legdurvább szépirodalomba öltött társadalomkritikai állásfoglalása. Eredetileg is ennek szánta?

Nagy Koppány Zsolt: Amikor írni kezdek egy könyvet, nincs bennem társadalomkritizálási igény, de a végére rendszerint beleolvasható lesz a szövegeimbe valami ilyesmi. Különösen igaz ez A vendégmunkás dalaira, amelyet az előző regényembe passzíroztam bele, és amely „lírai punk” stílusban az Erdélyből Magyarországra való áttelepülés nehézségeiről és kalandjairól szól. Szerzői szándék szerint ez pusztán szépirodalomnak íródott, de úgy tűnik, a szöveg önálló életet kezdett élni, és egyre erősebben rajzolódott ki belőle a társadalomkritikai vonatkozás. Jelenlegi könyvemmel ugyanez a helyzet: van ugyan némi konkrét alapja az első, hivatali életről szóló résznek, hiszen a főhőshöz hasonlóan magam is dolgoztam a közigazgatásban, de – a szatíra eszközeivel – én inkább az általános és az egyetemes bürokrácia visszásságait igyekeztem ábrázolni. Ennek ellenére sokan társadalomkritikaként olvassák, amit megakadályozni nem tudok és nem is tisztem, de minden alkalommal elmondom, hogy a referenciális olvasat nagymértékben szűkíti az értelmezési tartományt, és az élvezeti értéket is csökkenti.

Stiller Ákos

hvg.hu: A regényben bemutatott közintézmény neve is egy vicc: Só- és Egyéb Szóróanyagok Hivatala. Ez a véleménye a magyar bürokráciáról?

N. K. Zs.: A szatirikus hangnem nagy segítségemre volt, amikor ennek a világnak az abszurditásba hajló jellemvonásait igyekeztem megragadni. Hiszen itt – mint a Közigazgatási alapvizsga tankönyv is írja – a munkavégzés „díjazás végett történik”, és hivatalnok sem lehet ám akárki, kizárólag „erre rendszeresített” állami alkalmazott. Nem látom, hogy a végletekig vitt szatírán kívül milyen más eszközökkel lehet ahhoz a sajátos belső törvényszerűségek mentén működő, furcsa univerzumhoz férkőzni, amely közhivatalainkat jellemzi jó százötven éve.

hvg.hu: Azt írja a könyvben, hogy pornót nézni hivatali munkaidőben nem bűn, azonban szépirodalmat írni igen. Önnek is a regényírás miatt kellett otthagynia a hivatalt?

N. K. Zs.: Nem, egyáltalán nem. A "pornónézés versus regényírás" a szatíra és az irodalom eszköztárából származik. Persze, nem lett volna elegáns gesztus akkor közölni a regényt, amikor még a minisztériumban dolgoztam, de nem azért mondtam fel – jobban mondva: „kértem a felmentésemet” –, hogy közölhessem a regényt. A könyv után nyilván kevés esélye van annak, hogy valaha még hivatalnokként dolgozhassak, pedig nem egy felismerhető hivatalról írtam, hanem a hivatal működéséről általában. Igaz, ha jobban belegondolok, éppenséggel ez is ok lehet.

hvg.hu: Feltűnően kerüli, melyik konkrét hivatalban, minisztériumban dolgozott. Nem árulja el, honnan merítette az ihletet?

N. K. Zs.: Nem fontos, melyik közintézményben dolgoztam, hiszen ez irodalom, nem közélet. Még egyszer mondom, én a regényben általában írtam a hivatalok működéséről, nem egy konkrét munkahely mindennapjait mutatom be.

hvg.hu: „Az irodalom megírta, az élet megcsinálja” – írja a regényben Dino Buzzati novellája kapcsán. Ez az ön történeteivel is megtörtént?

N. K. Zs.: Igen. A regény első harmadában, a hivatalról szóló részben szerepel egy általam – nagy nehezen – kiagyalt korrupciós ügylet, melynek a főhős az egyik ügyintézője. Az egésznek a lényege röviden a következő: a Sóhivatal a tél vége felé, központi költségvetési forrásból több százezer tonna útszóró sót vásárol a nagy bevásárlóközpontoktól, majd ezt a nyár elején eljuttatja a Síkosság-mentesítő Állami Vállalatnak (SÁV). Ezután adminisztrációs tévedésre hivatkozva az egész ügymenetet sztornírozzák, kirúgnak néhány ügyintézőt, a sót pedig leselejtezik. A SÁV a nyár folyamán a „nyakán maradt” sót nyomott áron eladja a nagyobb bevásárlóközpontoknak, a pénzen pedig valakik osztoznak. Ezután a Sóhivatal az újabb tél vége felé újabb központi költségvetési forrásból meglehetősen magas áron sót vásárol a nagyobb bevásárlóközpontoktól, elenyésző részét leszóratja az utakra, a maradékot pedig a nyár érkeztével, újabb sztornírozást és selejtezést követően ismét átadja a SÁV-nak – és így tovább.

hvg.hu: Miután ezt a részt megírta, talált a neten egy cikket, ami erről szólt.

N. K. Zs.: Éppenséggel nem erről, de valami hasonlóról. Mivel a szatírán belül is fontosnak tartottam a tényszerűséget, szerettem volna pontos útszórósó-mennyiséget emlegetni a könyvben. De még elképzelésem sem volt arról, hogy valójában mennyi sót szórnak le egy évben a magyarországi úthálózatra: több ezer, több tízezer, netán több százezer tonnát? Ezért aztán megnyitottam a szegény ember Encyclopædia Britannicáját, és beírtam a keresőbe néhány kulcsszót: „útszóró só, ezer tonna?”, így, kérdőjellel. A Google erre – többek között – kiadott egy hvg.hu-cikket is, amelyik egy útszóró sóval elkövetett tendereztetési ügyben közölt részben meglepő, részben számomra szinte a felfoghatatlanságig bonyolult újdonságokat. Szomorúan konstatáltam, hogy valószínűleg nem tudok olyan kacskaringós ügyet kieszelni, amelyhez hasonlóval – vagy amelynél ügyesebbel – valaki már ne próbálkozott volna. Mivel azonban a sóhivatal és a szó nyújtotta elmejáték-lehetőségektől nem akartam megválni, a könyv pedig már tulajdonképpen készen volt, az elejébe beleírtam az obligát elhatárolódást, miszerint a regényben szereplő összes hivatal és esemény a képzelet szülötte.

Stiller Ákos

hvg.hu: Ha túlságosan elrugaszkodik a valóságtól, nem fenyegeti a veszély, hogy műve teljesen súlytalanná, tét nélkülivé válik?

N. K. Zs.: Még a legelvetemültebb posztmodern szövegirodalomból sem lehet kiirtani a személyes élményeket, a személyességet. A lényeg a mű témájától és stílusától függetlenül mindig az, hogy olyan szöveg szülessék, amelyik az olvasóban képes megszólaltatni a hasonló tapasztalatokat. A bürokrácia világával kapcsolatban mindenkinek vannak élményei: bármennyire elrugaszkodott is tehát a regénybeli világ és történet, igenis megpendíti az olvasóban a saját tapasztalatai húrját. Éppen ezért nem hiszem, hogy súlytalanná válna a mű, hiszen az interakció létrejön és fenn is tarttatik. Persze sokkal nehezebb dolgom lett volna, ha megpróbálom a valódi munkahelyem mindennapjait megírni, mert ott ezerféle körülményre és érzékenységre kellett volna tekintettel lennem.

hvg.hu: A regény második részében, amiben a főhős a hivatalból való kirúgás után ismét céges angoltanárként dolgozik, szintén tetten érhető a társadalomkritika. Főként a középosztály, a felső-középosztály képviselőit parodizálja a nyelvekhez, a nyelvtanuláshoz való hozzáállásukon keresztül: „nem tudok nyelveket, és utálom is őket”.

N. K. Zs.: Vagy: mégis muszáj tanulnom, mert a főnököm kényszerít rá. Természetesen munkaidő előtt vagy után. Sok esélyem ugyan nincs, hogy használjam a nyelvet, mert nem keresek annyit, hogy európai körutazást tegyek. De mégis itt van egy bonyolult kritériumrendszer, amelynek meg kell felelnem a tanulmányaim során, mert a főnököm így szakképzési hozzájárulás címén „adóalapot optimalizálhat”. Ilyen környezetben nagy kihívás az alulmotivált diákokat bármire is megtanítani, ezért az angoltanár ott lazít a gyeplő szorításán, ahol csak lehet. Megnyugtatásképpen mondom, hogy a valóságban közel sem vagyok annyira galád az óráimon, mint a regény főszereplője: nem cigizzük és kávézzuk végig az angolórákat, nem beszéltetem őket hétszámra a magánéletükről magyarul, de a problémáikat természetesen meghallgatom. Az angoltanárnak, úgy tűnik, nem csak a tanítás a missziója, hanem az is, hogy meghallgassa ezeket a középvezetőket, akiket sem az alattvalóik, sem a főnökeik, de még a házastársaik sem hallgatnak végig. A regényírónak pedig mindez kiváló alapanyag a műveihez, ugyanúgy, ahogy Hrabalnak a kocsmában hallott történetek voltak.

hvg.hu: Négy éve azt nyilatkozta az Amelyben Ekler Ágostra – emlékezünk című regénye kapcsán, hogy „a vidám, fiatalos, hetyke korszakot befejezettnek tekintem, hadd jöjjenek a borongós férfikor esős nyarának termékei”. Ez most megérkezett?

N. K. Zs.: Akkor elsősorban a szövegirodalomra gondoltam, mert éreztem, hogy az önmagába forduló, saját köldöke nézegetésében igencsak nagy örömét lelő írásmóddal elmentem a falig, és út onnan tovább már nem vezet. Azt is éreztem, hogy ugyan szép dolog ez a folyton az irodalmi hagyományra utalgató, játékos, csillogó-villogó stílus- és védjegy, de végre kellene egy igazán nagy, emberi történetet írnom. Ezt a koromnál fogva is elvárják tőlem, és én is elvárom magamtól – úgyhogy a Nem kell vala megvénülnöd 2.0-ban erre tettem kísérletet. De nem volt könnyű a váltás. Főleg a harmadik résszel, a tragikus történettel kínlódtam sokat: 2009-ben, 2011-ben, végül 2013-ban is újraírtam. A két első változattól azért kellett megválnom, mert vagy a nyelvezete nem volt megfelelő, vagy nem sikerült hihetővé tenni a történetet. Hiszen az mégiscsak sokkolóan hat a gyanútlan olvasóra, hogy az objektív időbe szubjektív határvonalat húzva egyszer csak elkezdik kivégezni az ezredforduló előtt született embereket. Először a regény harmadik része készült el, de annyira drasztikusnak tűnt, hogy úgy éreztem, muszáj valamivel oldani a feszültséget. Ezért írtam elé a másik két „vicces” könyvet. Amikor aztán a végükre értem, rájöttem, hogy a kétszázadik oldal környékén bekövetkező éles váltás az olvasói katarzis megszületéséhez is hozzájárulhat – márpedig ez minden író legfőbb célja, bölcselkedtem magamban, mint egy Svejk.

Stiller Ákos

hvg.hu: A regény végén a szatíra nagyon súlyos antiutópiává válik, főleg az idősekre nézve aggasztó a történet kifutása. Ilyen sötéten látja a demográfiai trendeket?

N. K. Zs.: Az elöregedő nyugati társadalom, az egyre magasabb átlagéletkor, az ingatag nyugdíjrendszer, az alacsony születésszám és az apadó gyermekvállalási kedv problémája egyaránt megjelenik a könyvben, és ezekre egy igen rossz válasz születik. A regény végén az idős főhős a szerelmével beszélget, és elhangzik, hogy a szép láncolat, mely szerint a fiatalok mindig megbecsülik az időseket, éppen náluk szakadt meg. Mindez arra is rávilágít, hogy nincs értelmezhető válaszunk ezekre a problémákra, de még a megoldási javaslat halvány körvonala sem látszik. A bevándorláspolitikát szokták kiútként fölvillantani, de annak egyéb társadalmi vonatkozásai is vannak, amelyekkel a nyugat-európai társadalmak mostanában kezdenek ismerkedni. Jelenleg két út dereng előttünk, a 21. század derekán nyugdíjba vonulók előtt: vagy egy, a regényben ábrázolthoz valamilyen szempontból hasonló, brutális megoldás, vagy a lassú és elhúzódó agónia.

hvg.hu: A társadalmi kérdések mellett a regénynek van egy erősen pornográf rétege is.

N. K. Zs.: A szexualitás az összes eddigi könyvemben jelen volt. A szex ugyanis hálás és kimeríthetetlen téma, arról nem is beszélve, hogy a pornó rendkívül jól karikírozható műfaj. Persze, volt ebben némi olvasócsalogató szándék, mert ilyesmit még az is szívesen lapozgat a szoba magányában, aki társaságban elítélően nyilatkozik róla. Szóval a humor mellett reményeim szerint ez az ön által pornográfnak nevezett réteg is hozzájárul a könyv fogyaszthatóságához, és – ami még fontosabb – némileg oldja a harmadik rész tragikumát. Egyébként igen nehéz műfaj: sok munka van abban, hogy egy leírt szexjelenet izgalmasan, jól szóljon és frissen gördüljön – arról nem is beszélve, milyen sok szakirodalmat kell tanulmányozni hozzá.