Akad olyan államfő, aki nyilvánosan kiáll a megszorító politika mellett. Főleg, ha azt látja, hogy az eredményes volt. Nem beszél mellé, nem kendőzi a fájdalmas tényeket, viszont begorombul, ha külső támadás éri. Még akkor is, ha a kritikus véleményt egy Nobel-díjas fogalmazta meg. 

2012. június 6-án Paul Krugman  Észt rapszódia címen írt egy blogbejegyzést , amelyben azt bizonygatta, hiába büszkélkednek az észt megszorításpárti politikusok a sikereikkel, Észtország gazdasági teljesítménye a látványos fellendülés ellenére még mindig jócskán elmarad a válság előtti csúcstól. „Ez lenne a gazdasági diadal?” – vetette oda. Erre Észtország elnöke, Toomas Hendrik Ilves nagyon felhúzta magát, mivel éppen Rigában méltatta a hasonlóan merész lett gazdaságpolitikai lépéseket. A rigai Raddison szálloda előtt állva, bő egy óra alatt öt tweet-bejegyzést írt, egyre ingerültebben:

20:57  Írjunk valami olyasmiről, amiről semmit sem tudunk & legyünk önteltek, arrogánsak és leereszkedőek: végül is ezek csak idegenek
21:06  Úgy látszik, egy kereskedelmi Nobel elég ahhoz, hogy pénzügyi kérdésekben pontifikáljunk & az országomat sivár vidéknek nevezzük. Biztos valami Princeton kontra Columbia ügy
21:15  Hát igen, mit is tudunk mi? Mi csak béna és ostoba kelet-európaiak vagyunk. Felvilágosulatlanok. Egy nap majd mi is megértjük. Nostra culpa.
21:32  Sz…rjunk a kelet-európaiakra: rossz az angoljuk, úgyse reagálnak & úgysem azt csinálják, amiben megállapodunk & újraválasztják az ezekért felelős kormányokat.
22.10  Nyugi. Csak mert az országom politikája szembemegy az Általános Igazsággal & én tiltakozom, még nem jelenti, hogy mindenkinek engem kell követnie.

Krugman és Ilves vitája bejárta a világsajtót, Észtország reflektorfénybe került – és nem jött ki rosszul belőle. A mély válság utáni erőteljes kilábalás, az euró bevezetése mindenesetre ütős érv volt a kormány gazdaságpolitikája mellett.

A vitáról Eugene Birman kétfelvonásos operát írt Nostra culpa (A mi vétkünk) címmel, a librettó Scott Diel műve, aki a szövegkönyvet a vita kulcskifejezéseire építette.Mielőtt bárki hátrahőkölne, ne képzeljünk erről monumentális, wagneri méretű művet, viszont negyedórát bárki rászánhat arra, hogy meghallgassa. A szerzők nem foglalnak állást a vitában, viszont mindkét szempontot felvillantják.

A mű Magyarországra is megérkezett, a december 6-án 19 órakor kezdődő élő közvetítését a budapesti Castro Bisztróban, live streamen pedig a világ bármely pontján követhetik az érdeklődők. Az Észt Intézet támogatásával bemutatandó művet Iris Oja énekesnő és az Anima Musicae Kamarazenekar szólaltatja meg, Horváth Balázs karmester vezényletével. A bemutatóhoz kiállítás is kapcsolódik, a LUK-on bárki beleselkedhet. A nonprofit kortárs kiállítóteret Deli Anna működteti, saját ajtaján át lehet bekukucskálni.

Ám ha valaki még ezek után is kételkednék benne, hogy a zene alkalmas volna értelmes közgazdasági gondolatok közvetítésére, más műfajban is talál hasonló kísérletet. Ezek közül a legaktuálisabb a Keynes és Hayek történelmi vitáját bemutató mű. Nem amatőrmunka: írója Russel D. Roberts, a George Mason Egyetem professzora, rendezője John Papola videoproducer. Keynes szerepében a snájdig Billy Scafuri látható, F. A. Hayeket a félénk Adam Lustick alakítja. Tíz percig püfölik egymást, hogy eldöntsék, a jelenlegi válságra melyikük tanai alkalmazhatók. Műfaja: rap.

A története a következő: Keynes és Hayek megmérkőzik ítészei előtt és a ringben is, közben elreppelik legfontosabb állításaikat. A küzdelemben Keynes a padlóra kerül. A bíró rászámol. Felsegíti. Majd kihirdeti győztesnek. Keynes nem egészen érti, mi történt. Hayek még kevésbé. Keynes elnézést kérő mosollyal néz rá. Az újságírók őt ünneplik.